Aznap este csend volt a lakásban. A tévé némán villogott a háttérben, a konyhából még érezni lehetett a friss teafű illatát. A kanapén ültem, és a tenyeremet a hasamra tettem.
– Még el sem hiszem – suttogtam. – Tényleg anya leszek…
A lábam mellett ott feküdt Bodri, a zsemleszínű keverék kutyám, aki már hat éve volt a társam. Amióta csak hazahoztam a menhelyről, mindig ott volt. Velem ébredt, velem aludt, és még a könnyemet is lenyalta, ha sírtam.
Amikor elmeséltem a férjemnek, Ádámnak, hogy pozitív lett a teszt, Bodri különösen furcsán kezdett viselkedni.
Aznap este, amikor megmutattam Ádámnak a két csíkot, a férjem szeme felcsillant – de valahogy nem úgy, ahogy vártam. Nem volt igazi öröm benne. Inkább valami… zavart mosoly.
– Hát… gratulálok, szívem – mondta, de a hangja lapos volt.
Bodri ekkor mellém ült, és amikor Ádám közelebb lépett, hogy átöleljen, halkan morrant egyet.
– Mi baj van ezzel a dögbel? – kérdezte ingerülten a férjem. – Már megint rám vicsorít!
– Csak megijedt – mondtam gyorsan. – Biztos érzi rajtam a változást.
Nem akartam elhinni, hogy valami baj lehet. Hogy valamit lát bennem vagy benne, amit én még nem értek.
De Bodri azóta minden nap a hasamra tette a fejét. Néha órákon át feküdt így, szinte mozdulatlanul, csak a szemét emelte fel, ha Ádám belépett a szobába. Olyankor azonnal felmordult.
– Te, ez már tényleg beteges – mondta egy este Ádám. – Kéne valamit kezdened ezzel az állattal. Nem normális, hogy folyton véd téged tőlem.
– Talán csak… féltékeny – nevettem bizonytalanul. – Megérzi, hogy valami történik, és fél, hogy elveszít engem.
De mélyen belül egy apró hang azt suttogta: nem, ez nem féltékenység… ez valami más.
A terhességem második hónapjában Bodri még ragaszkodóbb lett. Nem engedett el egyedül a fürdőbe sem. Minden éjjel ott aludt a hálóban, az ágy mellett, és ha Ádám a közelembe jött, morgott.
Egyik este, mikor lefekvéshez készülődtünk, Ádám odanyúlt, hogy megsimogassa a hasam.Bodri azonnal felugrott.
– Hé! – kiáltottam rá. – Mi ütött beléd?
A kutya előbb a férjemre, aztán rám nézett, és le sem vette a tekintetét róla.
– Ez már nem normális! – üvöltött Ádám. – Vagy elviszed ezt az állatot, vagy én megyek!
– Ne beszélj így! – vágtam közbe. – Ő a család része!
– A családé? – gúnyolódott. – Az a kutya veszélyes!
Másnap, mikor hazaértem a munkából, Bodri nem rohant elém, mint mindig. Az ajtóban ülve várt, és reszketett. A tálkája felborult, a víz kiömlött.
– Mi történt, Bodri? – guggoltam le hozzá. – Ki bántott?
Csak leszegte a fejét.
A nappaliban Ádám ült, karba tett kézzel, dühösen.
– Rám ugrott, mikor kivettem a tálját. – mondta. – Szóval megütöttem egy kicsit, hogy megtanulja, hol a helye.
A vér bennem felforrt.
– Megütötted? Ő csak megvédte magát!
– Elég legyen már ebből a szentbeszédből! – ordította. – Ez egy állat!
Akkor először láttam meg valamit a szemében, ami eddig soha nem volt ott: hideg, sötét dühöt.
Onnantól kezdve valami megtört köztünk.
Éjjelente, amikor Ádám már aludt, Bodri odafeküdt a hasamhoz, és csendben lihegett. Néha úgy éreztem, mintha tudná, hogy valami rossz készül.
A hetedik hónapban egy este hirtelen rosszul lettem. A szívem hevesen vert, szédültem, és hányinger tört rám.
– Ádám! – kiáltottam a fürdőből. – Hozz egy pohár vizet!
Ő odajött, de furcsa volt. A kezében egy pohár narancslé volt, amit letett az asztalra.
– Idd meg, ettől jobban leszel – mondta halkan.
Bodri ekkor őrülten ugatni kezdett. Körbeugrált, majd az ital és közém állt, mintha meg akarna akadályozni valamiben.
– Takarodj innen! – üvöltött Ádám, és megpróbálta ellökni a kutyát.
De Bodri beleharapott a nadrágjába.
– Állj le! – kiáltottam, és kikaptam a poharat a férjem kezéből.
A kutya tovább ugatott, én pedig remegő kézzel megéreztem az ital szagát. Furcsa, keserű illata volt.
– Mi ez? – kérdeztem döbbenten.
Ádám hátrált, de nem szólt.
– MI EZ?! – ordítottam.
Csak vállat vont.
– Valamitől meg kellett szabadulni… – mondta hidegen.
Abban a pillanatban tudtam, hogy Bodri mindvégig tudta.
Hogy minden egyes morgása figyelmeztetés volt. Hogy amikor közénk állt, nem a féltékenység vezette – hanem az ösztön, ami megérezte az emberben rejlő gonoszt.
Néhány héttel később elköltöztem. A szülés egyedül zajlott, de biztonságban. Egy egészséges kisfiút hoztam világra.
Bodri ott volt velem végig – az utolsó pillanatig a szülőszoba ajtajában feküdt, mintha tudta volna, hogy most jön el az a pillanat, amire mindvégig várt.
Most, évekkel később, mikor látom, ahogy a kisfiam megsimogatja az őszülő szőrét, és Bodri hálásan lehajtja a fejét, mindig elszorul a torkom.
– Tudod, kisfiam – mondom neki ilyenkor –, ez a kutya mentette meg az életed.
Bodri rám néz, mintha tudná, miről beszélek. És a tekintetében ott van minden, amit egy ember talán sosem tud kifejezni: a hűség, az odaadás… és az igazság, amit csak egy állat érezhet meg.