Jogi nyilatkozat:
Az eltévesztett ajtó
A Szent Imre kórház éjszakái mindig másképp lélegeztek, mint a nappalok. A folyosók ilyenkor lassabban pulzáltak, mintha a falak is próbálnának pihenni egy keveset. A sárgás, tompa neonfények alatt mindennek volt egy halvány fátyla: a padlónak, a kilincseknek, még a levegőnek is, amelyben érezni lehetett a fertőtlenítő jellegzetes, szúrós illatát. Csak a monitorok halk csipogása törte meg a csendet, olyan pontos rendben, mint egy láthatatlan karmester metronómja.
Szalai Júlia gyors léptekkel közeledett a lépcső felől. Karjához szorított táskájában egy összehajtott kardigán, egy csomag gyömbéres cukorka és egy régi újság hevert – a nagynénje mindig ilyet olvasott, akkor is, amikor már rég elbóbiskolt. A nővér telefonja után rohant ide: „Kis esés volt, nem komoly, de megfigyeljük.” Júlia tudta, hogy a „nem komoly” gyakran több mindent takar, mint amennyit elárul. A mellkasában érezte azt a feszültséget, amelyet csak a szeretet tud csomóba kötni.
Azt mondták, 214-es szoba.
A fáradtság azonban alattomos. Az ember szemén átszűri a fényeket, a számok összefolynak, az arcok árnyékká mosódnak. Júlia közben azon töprengett, hogy holnap biztosan hoz majd virágot, talán fehér rózsát, a nagynénje azt szerette. És bocsánatot is kér majd, amiért egész héten nem ugrott fel hozzá, és amiért megint összevesztek azon, ki locsolja a muskátlikat a gangon.
Ahogy egy résnyire nyitott ajtó elé ért, arra gondolt, biztosan itt pihen majd az a jól ismert, békés horkolás. A nagynénje mindig kicsit nyitott szájjal aludt, és az egyik kezét a mellkasára tette, mintha őrizné a saját álmát.
Júlia óvatosan benyomta az ajtót.
Odabent félhomály uralkodott, a kinti folyosófény alig csorgott be. Az ágyon valaki mozdulatlanul feküdt a takaró alatt, csak a mellkas lassú emelkedése-jelezte, hogy él. Júlia szívében hirtelen fellobbant az a melegség, amelyet csak a gondoskodás hoz elő. Lassan közeledett, mintha féltené felébreszteni azt, akit szeret.
Aztán, minden gondolkodás nélkül, finoman homlokon csókolta a fekvő alakot.
A következő pillanatban két idegen szem pattant ki.
– Maga… ki? – morrant a férfi, hangjában zavartság és óvatos védekezés keveredett.
Júlia hátraugrott, szinte meginogott. A férfi feljebb emelte a fejét, borzos haja a párnára tapadt, arcán sérülés nyomai húzódtak. A kórházi pizsama alatt kötés kandikált elő, és úgy kapkodta a levegőt, mintha minden szó fájna.
– Uram… elnézést! – hadarta Júlia, egyik kezét a szája elé kapva. – Rossz szobába jöttem. Azt hittem, itt van a nagynéném…
A férfi úgy figyelte, mintha meg kéne ítélnie, hogy veszélyes-e rá nézve, vagy csak a sors különös tréfája játszik vele. Aztán a tekintete enyhült, alig észrevehetően.
– Szóval így néz ki maga szerint egy nagynéni? – kérdezte szárazon.
– Nem! Nem, persze, hogy nem! – Júlia arca vörösre színeződött. – Csak kimerült vagyok, és… nem figyeltem a számokat. Tényleg sajnálom.
Már fordult volna kifelé, amikor a férfi hangja újra elérte.
– Maradjon.
A szó olyan volt, mint egy váratlan kéz, amely elkapja az embert, mielőtt kilépne az ajtón. Júlia megtorpant.
Lassan visszanézett. A férfi arca nem könyörgött, nem is parancsolt. Sokkal inkább úgy nézett rá, mint aki túl hosszú ideje van egyedül, és most végre lát valakit, aki nem papírokat hoz, nem rutinkérdéseket tesz fel, és nem siet tovább.
– Csak egy percre – suttogta Júlia, maga sem tudta, miért.
A monitor halk üteme betöltötte a csöndet. A férfi vett egy mély lélegzetet, majd megszólalt:
– Barta Márk vagyok.
A név nem csengett ismeretlenül, de Júlia nem engedte, hogy az a halvány felismerés elárulja. Csak biccentett.
– Júlia. Örülök… így utólag is.
Márk elfordította a tekintetét az ablak felé.
– Sok látogatóm volt az elmúlt napokban. Olyanok, akiknek mindig csak öt percük volt. Letudták a kérdéseiket, a jókívánságaikat, aztán mentek tovább.
Júlia próbált valami könnyedet mondani, valamit, ami oldja ezt a különös feszültséget.
– Akkor legalább nem unatkozott.
Márk elmosolyodott, de ez a mosoly inkább volt keserű, mint vidám.
– A magányt nem az dönti el, hányan jönnek be egy ajtón… hanem az, ki maradna ott, ha nem lenne kötelező.
A mondat váratlanul mélyre ért Júliában. A nagynénje hirtelen olyan közel került a gondolataihoz, hogy marni kezdte a bűntudat. Eszébe jutottak a közös teák, a vasárnapi főzelékillatok, a halk zsémbelődés, amely mögött mindig ott lapult a szeretet.
A kórtermében azonban most nem volt semmi otthonos. Csak egy hang, amely valami furcsa módon mégis megérintette.
A kórterem csöndje mögött
Júlia még mindig az ajtó mellett állt, mintha nem tudná eldönteni, menjen-e vagy maradjon. A férfi arca a félhomályban egyszerre tűnt idegennek és meglepően ismerősnek, mintha azok közé tartozna, akikkel talán sosem találkoztál volna, mégis tudod, milyen érzéseket hordoz magában. Márk lassan visszadőlt a párnára, és egy apró sóhaj kicsúszott a száján, amitől Júlia ösztönösen tett néhány lépést felé.
– Nem kell itt maradnia, ha kényelmetlen – mondta Márk, és próbált könnyed hangot megütni, de a hangjában volt valami törékeny.
– Nem kényelmetlen – rázta meg a fejét Júlia. – Csak… furcsa helyzet. De azt hiszem, maga is tudja.
Márk szája sarkában valami halvány derű suhant át.
– Ez enyhe szó rá.
Egy pillanatra csönd telepedett közéjük, de nem volt kellemetlen. Júlia végül leült a szoba egyik székre, amit óvatosan húzott közelebb az ágyhoz. Közben észrevette, mennyire steril minden: a kék falakat, amelyek túl hidegek voltak; a virágot, amelyet valaki pár napja hozhatott, de már félig lehajlott; és azt a jegyzettömböt, amelynek a tetején egy cég logója volt. Minden jel arra mutatott, hogy ez a férfi nem akárki.
– Hogy történt? – kérdezte halkan, mintha csak arra lenne kíváncsi, belefér-e a kérdés ebbe az új, kényes egyensúlyba.
Márk tekintete néhány másodpercig az ablakot figyelte, aztán visszafordult.
– Autó. Egy figyelmetlen sofőr, az egyik munkatársam szerint. Én csak… rosszkor voltam rossz helyen. – Vállat vont, de a mozdulat megfájdította, és a szemöldöke összerándult. – A kórház szerint szerencsém volt.
– Úgy hangzik, mintha maga nem így gondolná.
– Talán nem is tudom, mit gondolok – vallotta be. – Túl sok minden történt az utóbbi hónapokban. Túl sok ember, túl kevés csend. És mégis… amikor végre csönd van, az sem jó.
Júlia lassan bólintott.
– Szerintem értem, mire gondol.
Márk félrebillent fejjel figyelte.
– Maga hogy érti ezt ennyire?
Júlia elmosolyodott, de nem boldogan.
– Nem régóta tudom, milyen érzés az, amikor sokan vannak körülötted, de mégsem vagy igazán… jelen. A nagynénémmel élek, mióta anyuék külföldre költöztek. Ő a legfontosabb ember nekem, de mostanában sok mindent nem mondtam el neki. Talán azért, mert féltem, hogy aggódni fog. Talán azért, mert én sem tudtam, hogyan kéne beszélni róla. – A hangja elhalkult. – És most, hogy itt fekszik valahol egy emelettel feljebb… csak arra gondolok, mi mindent kellett volna még mondanom.
Márk megtámasztotta a fejét az ép karjával.
– Szerintem sokkal jobb, ha van valaki, akinek egyáltalán lenne mit mondania – jegyezte meg csendesen. – Nekem az utóbbi időben már ez is nehezen ment. Az emberek… hát, ők mindig a cég vezetőjét akarják. Nem engem.
– A kettő ugyanaz, nem? – kérdezte Júlia óvatosan.
– Nem – válaszolta határozottan. – A cégvezető vagyok. De hogy ki vagyok akkor, amikor becsukódik az irodaajtó… azt egyre kevesebben kérdezik meg. – A tekintete Júliára vándorolt. – Maga viszont úgy jött be ide, hogy nem akart semmit. Még csak nem is engem keresett.
– És ez előny? – húzta fel a szemöldökét Júlia.
– Meglepő módon igen.
Júlia halkan felnevetett, és ez a nevetés valahogy puhított a levegőn. Márk egy pillanatra behunyta a szemét, mintha megpróbálná megjegyezni a hangját.
Aztán Júlia felállt.
– Tényleg meg kellene keresnem a 214-est. A nagynéném biztosan vár.
– Persze – mondta Márk, de a hangja akaratlanul is csalódottan csengett. – Nem tartóztatom.
Júlia elindult az ajtó felé, de még megállt.
– Márk?
– Igen?
– Ha gondolja… holnap megint bejövök. Mármint… ha lesz időm a nagynénim után. És ha szeretné, hogy benézzek.
A férfi arcán óvatos, félénk remény villant fel, amit alig mert kimutatni.
– Szeretném – felelte halkan.
Ez a szó olyan finoman simult a levegőhöz, mintha valami törékenyet bízott volna rá.
Júlia még egyszer biccentett, aztán kilépett a folyosóra. A neonfény valahogy már nem tűnt olyan hidegnek, és a lépteiben volt valami, ami eddig hiányzott: egy halk, alig érzékelhető bizalom.
Márk pedig a plafont nézte, és bár a heg még fájt, először érezte hetek óta, hogy valami gyógyul bennük, ami nem a testhez tartozik.
A történet itt még nem állt meg — csak épp mindketten kaptak egy új, egészen apró kezdést.
A találkozások visszhangja
Másnap délutánra a kórház már nem ugyanaznak tűnt Júlia szemében. Ugyanazok a folyosók, ugyanaz a sárgás fény, mégis volt bennük valami várakozás. A kezében egy kis doboz gyümölcsjoghurtot szorongatott – a nagynénjének vitte –, és közben próbálta nem elmosolyogni magát, amikor eszébe jutott, milyen furcsa helyzetbe keveredett előző este.
A 214-es szobát most már biztos kézzel találta meg. A nagynénje jól volt, kissé még fáradékony, de a kedvét nem veszítette el.
– Tegnap későn jöttél – mondta szemrehányón, mégis meleg szeretettel a hangjában. – A nővér mondta, hogy már látogatási idő után is itt voltál.
– Tudod, aggódtam – mosolygott Júlia. – Nem akartam úgy elaludni, hogy nem látlak.
A nagynéni csak legyintett, aztán csillogó szemmel nézte meg a hozott joghurtot, mintha valami különleges finomság lenne. Júlia vele maradt egy órára; beszélgettek a napokról, a szomszédokról, az életről. Már-már olyan volt, mint egy megnyugtató sziget.
De közben ott motoszkált benne a gondolat: Vajon Márk fent van még? Vajon remél még arra, hogy betoppanok?
Végül, amikor elköszönt a nagynénjétől, nem bírta megállni. A lépte automatikusan vitte a másik irányba, ugyanabba a félhomályos folyosószakaszba, amely tegnap egészen másként hatott rá.
A 206-os szoba ajtaja mögül most nem szűrődött ki semmi. Júlia megtorpant. Csak nézett a kilincsre, mintha az választaná el attól, hogy túl sokat jelentsen egy ilyen apró látogatás.
Végül bekopogott.
– Igen? – szólt ki egy kissé rekedtes, de ismerős hang.
Júlia benyitott. Márk félig felült az ágyban, egy könyv hevert a térdén, amelyet nyilván csak nézegetett, olvasni nem sikerült. Amikor meglátta Júliát, valami láthatatlan feszültség oldódott benne.
– Maga tényleg eljött – mondta kis meglepetéssel, kis megkönnyebbüléssel.
– A nagynénémhez jöttem eredetileg. – Júlia bizonytalan mosolyt eresztett meg. – Magához csak… úgy.
– Az „úgy” néha a legjobb ok – felelte Márk.
Most más volt a légkör, mint tegnap. Márk arca kevésbé volt sápadt, és a tekintetében is több élet csillogott. Mégis, mintha óvatosabban figyelt volna minden mozdulatot, mintha attól tartana, hogy valami, ami jólesik, könnyen elmúlhat.
– Hogy érzi magát ma? – kérdezte Júlia, miközben leült ugyanarra a székre, amelyen előző este is helyet foglalt.
– Jobban. – A férfi vállat vont. – Azt mondták, pár nap, és hazamehetek. Bár a „haza” szó most inkább egy lakásra utal, mint valódi otthonra.
Júlia bólintott, és maga sem tudta, miért, de őszintén válaszolt:
– Az otthon nem mindig hely. Néha inkább ember.
Márk hosszan nézett rá, és a tekintetéből eltűnt minden védekezés, minden fal. Olyan volt, mintha először engedné meg magának, hogy valaki szavait ne tárgyként fogadja be, hanem valóságként.
– Furcsa – mondta halkan. – Soha nem volt olyan érzésem, hogy valaki mellett könnyebb lenne lélegezni. Ez most… új.
Júlia elpirult, de nem fordította el a fejét. Nem volt ebben semmi tolakodó, semmi túlzó. Csak két ember beszélgetése, akik váratlanul egymásba botlottak egy tévedés miatt.
– Tudja – folytatta Márk –, tegnap éjszaka azon gondolkodtam, mennyire abszurd volt az egész. Maga belépett, mintha csak hazaérkezne, és… mintha valami hiányzó darabot hozott volna be ide ezzel a… – elnevette magát, majd kissé zavartan folytatta. – Ezzel a homlokpuszival.
– Istenem, ne hozza már fel – nevetett Júlia, és az arca még jobban kipirult. – Ha tudtam volna, hogy idegen fekszik az ágyban, higgye el, nem tettem volna.
– Én meg azt mondom, hogy talán pont ezért volt jelentősége – felelte Márk. – Mert maga nem tudta, ki vagyok.
A csend most puha volt közöttük, nem feszült és nem kínos. Júlia a kezeit figyelte, amelyek az ölében pihentek; Márk pedig a gondolatait próbálta rendezni, amelyeket ez a fiatal nő olyan könnyedén kavart fel.
– Ha kijutok innen… – kezdte Márk óvatosan –, megengedné, hogy meghívjam egy kávéra? Semmi kötelező. Csak… szeretném folytatni ezt a beszélgetést olyan helyen, ahol nincs infúzió a háttérben.
Júlia lassan, megfontoltan emelte fel a tekintetét.
– Azt hiszem… igen. Örülnék neki.
A férfi szemeiben mintha fény gyúlt volna, valami halk remény, ami eddig nem mert előbújni.
Mielőtt azonban többet mondhattak volna, a folyosóról egy nővér hangja hallatszott:
– Barta úr, ideje a kötéscserére!
Júlia felállt.
– Menjek?
– Maradjon, ha ráér – kérte Márk. – Jól esik, hogy itt van.
Júlia bólintott. Nem tudta pontosan, mi ez köztük, honnan jött vagy mennyire tartós. De valami elindult. Olyan óvatosan, olyan lassan, ahogy a bizalom is épül: csendben, figyelmesen, észrevétlenül.
Ahogy a nővér belépett, Júlia kicsit hátrébb húzódott, és közben arra gondolt: vannak történetek, amelyek nem hangos robajjal indulnak. Vannak, amelyek csak egy eltévesztett ajtóval.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.