Amikor a férjem, Károly, váratlanul elment, a világom darabokra hullott. Nemcsak a társam, a bizalmasom, hanem a támaszom is volt. Egyetlen vigaszom akkoriban az a kislány volt, akit még pár évvel azelőtt fogadtunk örökbe. Ő volt a mindenem, a reményem, hogy lesz értelme felkelni reggelente.
Anna akkor mindössze öt éves volt. Törékeny, nagy barna szemű kislány, aki gyakran kapaszkodott belém, és reszketett álmában, mert korán megtapasztalta az élet bizonytalanságait. Én viszont megfogadtam: soha többé nem fogja érezni, hogy egyedül van. Onnantól kezdve az életemet annak szenteltem, hogy igazi otthont és szeretetet adjak neki.
— „Anya, ma velem alszol?” — kérdezte sokszor akkoriban, amikor a sötétségben újra és újra felriadt.— „Persze, kincsem. Itt vagyok, nem megyek sehová.” — simogattam meg a haját, és addig meséltem neki, amíg el nem szenderült.
Az évek gyorsan teltek. Anna lassan nagy lány lett, az iskolában ügyesen tanult, és mindig megörvendeztetett a kitartásával. Aztán jöttek a kamaszévek, a nehézségek, a veszekedések, amikor úgy érezte, az egész világ ellene van. Mégis, mindig tudta, hogy ha baj van, én ott állok mögötte.
— „Anya, nincs pénzem a főiskolai könyvekre…” — mondta egyszer könnyes szemmel.— „Majd lesz. Addig én segítek. A tudás a legfontosabb, nem fogom hagyni, hogy emiatt maradj le.”
És így is lett. Dolgoztam, spóroltam, sokszor lemondtam magamról, csak hogy Annának minden meglegyen. Nem bántam, mert úgy éreztem, ő ad értelmet az életemnek.
Most azonban… valami megváltozott. Anna harmincéves lett. Szép, komoly, de valahogy megfoghatatlanul távoli. A tekintete hidegebb lett, a szavai rövidebbek. Sokszor úgy éreztem, már nincs rám szüksége.
Egyik este hazaért, letette a táskáját, és csendesen ennyit mondott:— „Anya, pakolj össze. Csak a legszükségesebbeket.”
Megdermedtem.— „Mit… mit értesz ezen? Hová megyünk?”
De ő nem válaszolt, csak a tekintetét lesütve pakolni kezdett. Az ujjaim remegtek, amikor a ruhákat a bőröndbe hajtogattam. A torkomban gombóc nőtt, és nem tudtam megállítani a könnyeimet.
„Ez az… most jött el az a nap. Az a nap, amitől mindig féltem” — gondoltam. Biztos voltam benne, hogy idősek otthonába akar vinni. Talán úgy gondolta, teher lettem számára. Hiába az évtizedek szeretete és törődése, mostanra már csak nyűg vagyok a számára.
Az út alatt egyikünk sem szólt. Anna szorosan fogta a kormányt, előre szegezett tekintettel. Én az ablakon bámultam ki, de a könnyek elhomályosították a látványt.
— „Ennyit ért minden?” — suttogtam magam elé.
A szívem összeszorult. Úgy éreztem, lassan elárul a saját testem is, hiszen az évek súlya alatt már nem tudtam olyan erős lenni, mint régen. Most pedig, mintha a szeretet is kifolyt volna az ujjaim közül.
De amikor az autó végül megállt, olyat láttam, amit soha nem fogok elfelejteni…
Az autó lassan bekanyarodott egy széles, árnyas utcába. A szívem vadul kalapált, a kezem reszketett az ölemben. Már felkészültem rá, hogy egy szürke, rideg épületet látok majd, tele idegenekkel, ahol rám zárják az ajtót, és onnantól csak vendég leszek a saját életemben.
De az, ami elém tárult, teljesen más volt.
Egy hatalmas, hófehér homlokzatú ház állt előttünk, két szinttel, széles ablakokkal, körülötte gondozott kert, színes virágok, és egy fából készült kerti pad. Az udvaron egy kis szökőkút csobogott, a napfény megcsillant a vízcseppeken.
Megdöbbentem. Megtöröltem a szemem, mert azt hittem, rosszul látok.
— „Ez… ez mi?” — kérdeztem rekedten.
Anna végre rám nézett. A szeme csillogott, mintha ő is visszatartotta volna a könnyeit.
— „Anya… mostantól ez a mi otthonunk.”
Elakadt a szavam.— „A… mi otthonunk?” — ismételtem meg hitetlenkedve.
Ő bólintott, majd kiszállt a kocsiból, kinyitotta az ajtómat, és gyengéden megfogta a kezem.
— „Emlékszel, mennyit meséltél arról, hogy mindig is egy nagyobb házról álmodtál, ahol kert van, és ahol nyáron a verandán lehet ülni, teázni, beszélgetni? Emlékszel, hogy mindig sajnáltad, hogy nekem nincs saját szobám, amikor kislány voltam?”
Bólogattam, de a torkom összeszorult, képtelen voltam megszólalni.
— „Az utóbbi években titokban félretettem minden forintot. Nem azért dolgoztam éjjel-nappal, hogy magamnak vegyek valamit, hanem hogy neked adjam vissza mindazt, amit értem tettél. Ez a ház… a te ajándékod.”
A könnyek végigfolytak az arcomon.— „Anna, én… én azt hittem… hogy idősek otthonába viszel.”
Ő megrázta a fejét, és szorosan átölelt.— „Soha! Soha nem tennék ilyet veled. Te voltál az, aki minden nap mellettem állt, aki ételt rakott elém, aki virrasztott, amikor beteg voltam, aki hitt bennem, amikor mindenki más kinevetett. Hogyan gondolhatod, hogy cserbenhagynálak? Hideg voltam, mert mindent titkolnom kellett, hogy meglepetés legyen. De most már tudnod kell: te vagy az én igazi anyám. És neked köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki.”
A szívem majd’ megszakadt a boldogságtól. Úgy éreztem, mintha valami súlyos bilincs lehullott volna rólam.
— „Nem hiszem el… álmodom?” — kérdeztem remegő hangon.— „Nem, anya. Ez a valóság.”
Kézen fogott, és bevezetett a házba. Bent minden frissen festve, illatosan fogadott: tágas nappali, nagy kanapé, kandalló, az ablakon át beszűrődő napfény. A konyhában új edények sorakoztak, az emeleti szobákban tiszta ágyneműk. Minden olyan volt, mint egy álom.
— „És itt…” — mutatott Anna egy ajtóra, amit lassan kinyitott — „…itt lesz a szobád. Nézd csak!”
Beléptem, és szinte elakadt a lélegzetem. A falak világoskékek voltak, pont olyan árnyalatúak, amilyet mindig is szerettem. Az ablakon vastag függöny lógott, az ágy fölött egy bekeretezett fotó lógott: mi ketten, még akkor, amikor először vittük őt iskolába.
Letérdeltem az ágy mellé, és zokogva fogtam meg a kép keretét.
— „Anna… nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki.”— „Azért, mert anya vagy. Azért, mert szerettél. És mert én soha nem fogom elfelejteni, amit értem tettél.”
Abban a pillanatban minden fájdalmam, félelmem eltűnt. Már nem éreztem magam magányosnak, tehernek, feleslegesnek. Tudtam, hogy az én Annám soha nem enged el.
Az első napok a házban olyanok voltak, mintha egy szívmelengető álom vált volna valóra. Minden reggel úgy ébredtem, hogy a napfény beköszöntött az új szobám ablakán, és a madarak csicsergése fogadott. Nem az idősek otthonának rideg folyosói, nem a bezártság érzése, hanem a szabadság és a béke, amit annyira vágytam.
Egyik reggel, amikor a konyhába mentem, Anna már ott állt a pultnál, és palacsintát sütött. A haját kontyba fogta, és közben dúdolt valamit.
— „Hát te? Korán keltél” — mosolyodtam el.— „Tudod, anya, szeretném visszaadni neked mindazt a reggelit, amit gyerekkoromban készítettél nekem. Most én jövök” — kacsintott rám.
Leültem az asztalhoz, és néztem őt, ahogy serényen forgatja a palacsintát. Egy pillanatra visszarepültem az időben: láttam magamat fiatalabb koromban, ahogy ugyanezt teszem, ő pedig lábujjhegyen állva lesi, mikor készül el az első.
— „Nem is tudod, mennyire büszke vagyok rád” — szólaltam meg halkan.— „És te sem tudod, mennyire hálás vagyok neked” — felelte, majd letett elém egy tányér illatos, gőzölgő palacsintát.
A ház lassan élettel telt meg. A kertben közösen ültettünk virágokat, Anna ásott, én pedig a palántákat rendezgettem. Este a verandán ültünk, teát kortyolgattunk, és hosszú beszélgetéseket folytattunk — olyanokat, amilyenekre régen nem volt idő.
— „Anya, emlékszel, amikor a főiskolai vizsgám előtt azt mondtad, hogy bármi történik, mindig hiszel bennem?”— „Emlékszem. És igazam is lett. Hiszen itt vagy, erős, kitartó, bátor nőként.”— „Akkor is te voltál a mindenem, és most is az vagy.”
Ahogy hallgattam a szavait, a szívem megtelt békével. Már nem volt bennem félelem, hogy magamra maradok, vagy hogy terhet jelentek neki. Tudtam, hogy Annával közös otthont építünk, ahol mindketten boldogok lehetünk.
Egy este, miközben a kandalló mellett ültünk, Anna hirtelen megszorította a kezem.— „Anya… tudod, miért akartam, hogy legyen ez a ház?”— „Miért?” — kérdeztem kíváncsian.— „Mert szeretném, ha majd egyszer, amikor én is családot alapítok, az én gyerekeim is megtapasztalnák azt a szeretetet, amit tőled kaptam. Hogy legyen egy hely, ahol együtt lehetünk. Egy otthon, ahol mindenki tudja: itt mindig biztonságban van.”
Ekkor már nem bírtam tovább: a könnyeim újra utat törtek maguknak. Átöleltem őt, és éreztem, hogy az évek súlya, a félelmek, a magány mind szertefoszlanak. Csak a szeretet maradt.
És ahogy ott ültünk, anya és lánya, tudtam: az igazi család nem a vér kötelékén múlik. Hanem azon, hogy két ember képes-e szívből szeretni egymást.
Az én Annám bebizonyította, hogy az a szeretet, amit adtam, nem volt hiábavaló. Sőt, visszatért hozzám a legszebb ajándék formájában: egy új otthonban, egy új életben, és abban a bizonyosságban, hogy soha többé nem leszek egyedül.