Jogi nyilatkozat:A novemberi délután szürke párát fújt az üvegfalakra, és a repülőtér forró levegője még inkább fokozta a zsúfoltság klausztrofób érzetét. Sorban álltam a kávézó előtt, azon töprengve, vajon elér-e még a délutáni gépem, amikor megéreztem, hogy valaki óvatosan megérinti a könyökömet.
– Elnézést… – szólalt meg egy halk női hang.
Odafordultam. Egy fiatal nő állt mellettem, világosbarna haja szépen keretezte halvány, de feszült arcát. A szeme zöld volt, de nem az a nyugodt erdőzöld: inkább vihar előtti, zaklatott árnyalat.
– Tudom, hogy furcsán hangzik majd – kezdte –, de… megtenné nekem, hogy egy kis ideig a férjemnek mondja magát?
Reflexből hátrébb léptem. A hangja finom volt, de a kétség kiolvasható volt belőle.
– Tessék? – kérdeztem halkan, mert nem hittem el, amit hallok.
– Kérem… – folytatta gyorsabban. – Nagyon fontos. Életbevágó. Nem fog sokáig tartani, csak néhány óra, amíg felszállok a gépemre.
Rövid csend szakadt ránk. Körülöttünk senki sem figyelt, a sor előre csordogált, az emberek a saját gondjaikkal voltak elfoglalva, mintha a világ nem is hallaná, milyen abszurd helyzetbe kerültem.
– Miért kellene férjnek tettelnem magam? – kérdeztem óvatosan.
A nő lenyelte a türelmetlenséget.
– Azért, mert az apám… követ. Vagy inkább: figyel. És ha rájön, hogy egyedül utazom, megállít. Ha viszont azt hiszi, hogy a férjemmel vagyok, nem mer jelenetet rendezni. Egész életében azt vallotta, hogy “egy nőt a férje irányítson, ne a botrányai”. – A szavai keserűek voltak. – Ha velem van egy férfi, aki kiáll mellém, akkor… akkor talán békén hagy.
Hátrahőköltem.
– Ez elég… különös logika.
– Tudom – bólintott. – Az egész családunk különös. De nekem most csak az számít, hogy eljussak oda, ahová mennem kell. Kérem… segítsen.
Nagyot sóhajtottam. Ha nemet mondok, egyetlen perc alatt eltűnik a tömegben, és én tovább haladok a saját életem monoton rendjében. De a tekintete olyan sebezhetőséget hordozott, amit egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
– Hogy hívják? – kérdeztem végül.
– Flóra – felelte. – És maga?
– Márton.
Furcsa módon, amikor kimondtam a nevemet, mintha valami láthatatlan megállt volna a levegőben. Mintha attól, hogy nevünk lett egymás számára, felelősséget is vállaltam volna érte.
– Rendben – mondtam ki végül az őrültséget. – Segítek.
Flóra szeme felcsillant, de a mosolya mögött továbbra is ott feszült az idegesség.
– Köszönöm… nagyon köszönöm.
Nem sejtettem, hogy mindössze öt perc múlva olyan férfi áll majd velünk szemben, akinek tekintete egyetlen mozdulattal képes lenne darabokra törni a biztosnak hitt nyugalmat az ember életében.
A kávézótól alig tíz méterre jártunk, amikor Flóra hirtelen megdermedt.
– Ott van – suttogta.
Követtem a tekintetét. Egy magas, erőteljes tartású férfi törtetett felénk, mintha a járólapok is félreállnának előle. Elegáns kabát, kemény vonások, olyan hideg szemmel, amelyben nem volt helye érzelemnek.
– Ő az apám… – mondta Flóra.
A férfi lassított, majd megállt előttünk. Szinte érezni lehetett, ahogy megfagy körülötte a levegő.
– Flóra – szólalt meg köszönés nélkül. – A titkárnőd értesített. Tudtam, hogy ma itt leszel.
Flóra nem engedte el a kezem, pedig éreztem rajta, hogy legszívesebben elfutna.
– Apám – mondta higgadtan –, a férjemmel utazom. Nem fogok vitatkozni. Kérlek, engedj utunkra.
A férfi rám nézett.
Az a pillantás… olyan volt, mintha átvizsgálná a lelkemet, hogy vajon melyik szögből lehetne a legkönnyebben kettétörni.
– A férje? – kérdezte hitetlenül, de fenyegetően csendes hangon. – Erről miért nem értesültem?
Flóra felemelte az állát.
– Mert nincs közöd hozzá.
A férfi arcizma rándult. Aztán rám szegezte a tekintetét.
– Mit dolgozik?
Éreztem, hogy csapdát ás.
– Projektmérnök vagyok – feleltem nyugodtan. – Egy fejlesztőcégnél.
A férfi szemében egyetlen pillanatra enyhe gúny csillant.
– És hogy ismerkedtek meg?
Flóra gyorsabban válaszolt, mint én felkaphattam volna a fejem.
– Egy környezetvédelmi előadáson. Márton ott tartott prezentációt.
A férfi ajkai vékony vonallá szűkültek.
– Flóra – mondta csöndesen, de fenyegető erővel –, tudom, miért utazol. És nem engedem, hogy ostobaságot csinálj. Nem fogsz semmilyen iratot átadni senkinek. Túl sok mindent kockáztatsz… és nem csak magadnak.
Flóra megfeszült. Én csak ekkor kezdtem sejteni, mennyire mély a családi szakadék.
– Kérlek… menj haza – folytatta az apja. – Még most mindent elrendezhetünk. De ha felszállsz arra a gépre, abban a pillanatban ellenséggé válsz.
Flóra rám nézett. A szemében félelem és elszántság egyszerre izzott.
A szívem nagyot vert.
– Nem fog hazamenni – mondtam. – Vele megyek. Pont.
A férfi tekintete megkeményedett.
– Akkor mindketten viseljétek a következményeket.
Majd sarkon fordult, és elindult. Nem rohant. Nem fenyegetett hangosan. De valahogy mégis úgy éreztem, hogy valami elszabadult mögötte, ami már nem áll meg.
Flóra lassan kifújta a levegőt, majd megszorította a kezem.
– Nagyon sajnálom – mondta halkan. – Ezt nem kellett volna rád kényszerítenem…
– Már benne vagyok. Most már végigcsináljuk – válaszoltam.
Fogalmam sem volt, mekkora vihart idéztek elő ezek a szavak.
Flóra még percekig némán állt mellettem, mintha a saját apja szavai egy láthatatlan falat húztak volna köré. A repülőtér zaja hol felerősödött, hol elhalkult körülöttünk, mintha a világ próbálta volna eldönteni, megálljon-e velünk együtt, vagy engedje, hogy a dolgok elsodorjanak bennünket.
– Menjünk innen – mondta halkan. – Túl feltűnő itt állnunk.
Elindultunk a terminál felé. A lépteink visszhangoztak a kőpadlón, és bár mindenki a saját úticélja után loholt, én határozottan éreztem: figyelnek minket.
Nem kellett sokáig várnunk arra, hogy megbizonyosodjak róla.
Két férfi tűnt fel mögöttünk, rendezett, fekete kabátban, kezükben rádiós fülhallgatóval. Nem rohantak, nem siettek – csak úgy jártak, mint akiknek pontosan tudják, kit kell szemük előtt tartani.
– Márton… – szólt Flóra, miközben finoman a karomba kapaszkodott. – Ők nem reptéri biztonságiak.
– Tudom – mondtam, és ösztönösen lassítottam. – Az apád emberei?
– Igen. Valószínűleg nem akarnak nyilvánosan botrányt… de azt sem engedik, hogy egyedül maradjak.
Ahogy közelebb léptek, egyre jobban éreztem, hogy valami feszes, láthatatlan háló záródik körénk.
– Forduljunk be arra a folyosóra – javasoltam, és finoman irányba tereltem őt.
Ahogy elhagytuk a főcsarnok zaját, egy csendesebb részre jutottunk, ahol csak néhány utas várakozott. A két férfi távolabb megállt, nem léptek utána, csak figyelték, merre megyünk.
– Nem hagynak minket békén – morogtam.
– Nem is fognak – felelte Flóra keserű mosollyal. – Nem azért fizetik őket.
Megálltunk egy pillanatra, és én ekkor vettem észre, hogy remegnek az ujjai. Megfogtam a kezét, mire ő lehunyta a szemét, mintha egyetlen érintés felérne egy percnyi biztonsággal.
– Szeretnék hinni neked – mondta halkan. – Hogy tényleg mellettem maradsz, amíg kell.
– Itt vagyok – válaszoltam, talán túl gyorsan is, de most először éreztem: nem csak azért akarok segíteni, mert kérte. Hanem mert engem is megérintett ez az egész. – Amíg szeretnéd, addig melletted maradok.
A szeme megtelt könnyel, de nem sírt. Erősebb volt annál.
Ekkor döntöttem el, hogy meg kell értenem, miért vagyok itt.
– Flóra – kezdtem óvatosan –, azt mondtad, hogy életbevágó eljutnod arra a gépre. Meg kérdeznem: miért?
Tétovázott. Nem azért, mert nem bízott bennem – féltem, hogy nem akart kimondani valamit, amit még magának sem könnyű.
– Az apám vállalata… – kezdte lassan. – Hosszú évek óta kivitelezésekkel foglalkozik. De az utóbbi időben olyan ügyletekbe kezdett… amik messze túlmutatnak a jogi határokon.
– És te tudsz erről?
– Többet is, mint szeretnék. – Megállt. – Én voltam a pénzügyi részlegen. Láttam iratokat, szerződéseket, amik… nos, finoman szólva is sötét ügyleteket fedtek el. Először csak figyeltem, aztán kérdeztem. Aztán elzárták előlem a hozzáférést. Amikor pedig egy számomra ismeretlen tanácsadó cég került képbe, és láttam a nyomokat… ráébredtem, hogy valami sokkal nagyobb dologról van szó.
Elhallgatott.
– Ezért akarsz megszökni?
– Nem megszökni akarok. – A hangja erősebb lett. – Elmondani. Nyilvánosságra hozni, ami történik. Találkozóm lenne valakivel… valakivel, aki segíthet megállítani ezt az egészet.
– Egy újságíróval?
Bólintott.
– Az apám tudja. És tudja azt is, hogy ha eljutok odáig, akkor vége a csendnek, amit évek óta fenntart.
Ekkor értettem meg igazán, mibe csöppentem. Ez nem egy kétségbeesett nő kérése volt.
Ez egy háború kezdete. Egy háború, amelyben én is szerepet kaptam.
Ahogy újra a főcsarnok felé közeledtünk, feltűnt, hogy a két fekete kabátos férfi már nem ugyanott áll. Az egyik a fal mellől figyelt, a másik pedig éppen telefonált, miközben fél szemmel ránk nézett.
– Gyorsítanunk kell – mondtam halkan.
Flóra bólintott, de a lépteiből éreztem: kezd kifulladni a feszültségtől.
A kijelzőt néztem. A gép indulása fél órát csúszott.
– Ez nem véletlen – jegyezte meg Flóra. – Fogadni mernék, hogy apám keze van a dologban.
Megszorítottam a karját.
– Akkor keresünk más megoldást.
– Milyen más megoldást? – A hangja megtört, mintha hitte volna, hogy nincs több levegő számára ebben az épületben.
Körbenéztem. Az emberek egy része csomagokat cipelt, mások gyerekek után szaladtak, valaki hangosan nevetett a telefonjába. Mindenki a saját világában élt. Senki sem látta azt, ami éppen zajlott.
– Kérlek… – mondta Flóra elcsukló hangon. – Ne engedd, hogy elkapjanak.
Úgy nézett rám, mint aki utoljára kér segítséget valakitől.
Hirtelen ötletem támadt.
– Van nálad gyűrű? – kérdeztem.
– Miért lenne?
– Akkor várj egy kicsit.
Lehúztam a saját, munka közben hordott olcsó acélgyűrűmet – azt, amelyiket nem sajnáltam, ha karcos lesz –, és Flóra ujjára húztam.
Megdermedt.
– Márton… ezt nem kéne…
– De igen – mondtam nyugodtan. – Hitelesebbé teszi a történetet. Ha valaki közel jön, ne csak a szavaink, hanem minden más is azt mutassa, hogy összetartozunk.
A tekintete ellágyult.
– Ez… több, mint amit kérhettem volna.
– Tudom – feleltem halkan. – De mostantól így lesz.
A mondat után valami megváltozott köztünk. Nem tudtam megfogalmazni, csak éreztem.
Nem játéknak tűnt.
Nem hazugságnak.
Hanem valami egészen másnak.
A légitársaság pultjához léptünk. A fiatal alkalmazott először csak ránk mosolygott, de amikor Flóra szorosan belém karolt, a nő tekintete puhább lett.
– Miben segíthetek?
– Sürgős lenne – mondtam. – A feleségemnek családi okok miatt mielőbb el kell indulnia. Van esetleg olyan járat, amire át tudnának tenni minket?
A nő megértően bólintott.
– Megnézem… egy pillanat.
A gépelése olyan volt, mintha az idő múlását ketyegné.
– Van egy gép – mondta végül. – Tíz perccel korábban indul, de egy másik kaputól.
Flóra nagy levegőt vett.
– Kérjük.
A nő átnyújtott két új beszállókártyát. A pillanat olyan volt, mint amikor menekülők kapnak egy csónakot a sodró folyó közepén.
– Fussunk – mondtam.
És futottunk.
De mielőtt elérhettük volna az új kaput, valaki erősen ráfogott a karomra.
Lefagytam.
Flóra felsikoltott.
A mögöttünk álló férfi mély, fenyegető hangon szólalt meg:
– Uraim nincs hova menniük.
Felismertem a hangot.
Flóra apjáé volt.
Flóra apja olyan erővel szorította meg a karomat, hogy egy pillanatra azt hittem, el fog törni. A férfi arca közelről még ridegebb volt: a tekintete nem pusztán haragot tükrözött, hanem valami régi, megszokott felsőbbrendűséget, amellyel talán egész életében uralkodott a körülötte élők fölött.
Flóra mellém lépett, s rémült hangja megtört a levegőben:
– Apa! Engedd el Márton kezét!
A férfi lassan felém fordult.
– A fiatalember megpróbálja kirántani a lányomat a családja kötelezettsége alól – jelentette ki hűvösen. – Azt hiszi, hogy ez játék. Hogy két repülőjegy, meg némi színészkedés elég lesz ahhoz, hogy kivonja magát a következmények alól.
– Nem próbálok kirántani senkit sehonnan – mondtam dacosan. – A döntés az övé volt. Ő választotta ezt az utat.
Flóra apja egy pillanatra elhallgatott, mintha felmérné, mekkora erő feszül bennem… aztán halkan felnevetett.
– Bárki másnak elhinném, fiam. De te… – közelebb hajolt. – Egy hét múlva már nem is lesz a közelében. Nem ismered a világot, amibe belecsöppentél.
De Flóra ekkor előrelépett, és olyan erősen fogta meg a kezem, mintha attól tartott volna, hogy elsodornak mellőle.
– Apa – szólt, határozottan, mégis remegő hanggal –, most már nem mondhatod meg, mit tehetek. Eleget néztem végig, ahogy átgázoltál embereken. Én… én nem akarok a részesévé válni annak, amit építesz.
A férfi összeszorította az állát.
– Nem is tudod, mennyit kockáztatsz.
– De tudom. – A hangja most már erős volt. – Mindent.
Ekkor történt a váratlan.
Flóra apja intett egy aprót, és a két fekete kabátos férfi közelebb lépett. A testtartásuk nem volt nyers vagy erőszakos, mégis egyértelművé tették szándékukat:
Elvinni Flórát. Akár erővel is.
A levegő vibrált körülöttünk.
A torkomban dobogott a pulzusom, de nem léptem hátrébb. Tudtam, hogy ha most megfutamodom, örökre elengedem Flóra kezét. És valahogy… már nem akartam.
– Flóra a feleségem – mondtam lassan, érthetően. – Nem viszik sehova, mert nincs joguk hozzá.
A férfi szemében düh villant.
– Felesége? – kérdezte gúnyosan. – Egy ilyen rögtönzött darabban szereplő férj? Ugyan már… gondolja, hogy elhiszem?
– Nem érdekel, mit hisz el – vágtam vissza. – A lényeg, hogy ő velem akar menni.
A két kabátos egy lépést tett előre.
Flóra rándult egyet, de mielőtt bárki elérhette volna, megszólalt. A hangja fémesen csengett, valami törhetetlen erővel:
– Ha hozzáértek, a fájlok elküldése azonnal aktiválódik.
Mindenki megdermedt. Én is.
– Miféle fájlok? – morogta apja.
– Az igazság – felelte Flóra. – Mindaz, amit eltitkoltál. Szerződések, átutalások, névjegyzékek. Mindent archiváltam. És ha bárki megpróbál elszakítani Márton mellől, vagy megakadályozni abban, hogy felszálljak a gépre… a rendszer automatikusan továbbítja őket három helyre is.
Az apja sötéten nézett rá.
– Hazudsz.
– Nem hazudik – mondtam, magam sem tudva, honnan jön ez a bizonyosság. – És higgye el, nem érdemes próbára tenni.
Csend lett. Nehéz, fojtogató, amelyben mindenki egyetlen döntésre várt.
Végül Flóra apja lassan felemelte a kezét.
– Engedjék őket – mondta a két férfinak. – Most.
A fekete kabátosok hátrébb léptek.
Flóra apja végül még egyszer ránk nézett. A tekintetéből eltűnt az erőszakos magabiztosság, helyébe valami más lépett: félelem. Talán először életében nézett úgy a lányára, mintha valódi ellenfelet látna benne, nem gyereket.
– Megbánod, Flóra – mondta halkan. – Amit most teszel… mindent feléget magad körül.
Flóra szeme megtelt könnyel, de nem sírt.
– Már rég romokban volt minden – felelte. – Most legalább a saját életemet élem tovább.
És apja hátat fordított. Lassan lépett el, de valahogy mégis úgy tűnt, mintha egy korszak omlana le vele.
Még percekig mozdulatlanul álltunk. Senki sem került közel, senki nem szólt hozzánk. Csak a távolban hallottam a bőröndök kerekeinek zakatolását és a hangosbemondó éles csilingelését.
Végül Flóra megfogta a kezem, s halkan ennyit mondott:
– Menjünk… mielőtt meggondolja magát.
Elindultunk a kapu felé. A lábai remegtek, de nem lassított, csak húzott magával, mintha félt volna, hogy a valóság bármelyik pillanatban visszahúzza.
Amikor a beszállókapu elé értünk, a jegykezelő nő mosolyogva ránk nézett.
– Kellemes utat kívánok – mondta kedves hangon.
Még soha nem hangzott ilyen felszabadítónak egy ilyen egyszerű mondat.
Ahogy a gép fedélzetére léptünk, éreztem, hogy Flóra felsóhajt, mintha valami óriási súly esett volna le a válláról. Leültünk egymás mellé. A motorok halkan zúgtak, a repülő fénycsíkjai megvilágították a nedves kifutót.
Flóra lassan a vállamra hajtotta a fejét.
– Nem tudom… hogyan fogom ezt valaha meghálálni neked – súgta.
Én pedig azt éreztem: talán nem is kell, hogy meghálálja.
– Itt vagyok – mondtam. – Amíg szükséged van rám.
És abban a pillanatban már nem tudtam megkülönböztetni, hogy a szerepem maradt-e, vagy valami egészen új kezdődött kettőnk között.
A repülő kerekei elrugaszkodtak a földtől.
És velük együtt valami bennünk is felszállt: félelem, remény… vagy talán egy új történet első lélegzete.
A repülőút utáni napok úgy teltek, mintha egy másik világban élnénk. Flóra a találkozóját lebonyolította a belváros egy apró, eldugott kávézójában, ahol az újságíróval órákig beszélgetett. Amíg bent ült, én az ablakon át figyeltem őt: a gesztusait, a finom lendületet a kezében, ahogy mesélt, és közben egyre jobban megértettem, milyen bátor nő áll előttem.
A történet, amelyet átadott, napokkal később már a hírportálok címlapján szerepelt. Flóra neve nem jelent meg sehol, de én tudtam, hogy minden apró részlet mögött az ő elszántsága áll.
A nagyváros egyik csendes utcáján laktam, egy tágas, régi bérház földszinti lakásában. Ide hoztam magammal, amikor az apja emberei fel-felbukkantak a környéken, mintha csak ellenőriznék, tényleg elment-e a gépre. De amikor Flóra írt, hogy biztonságban van, ők is eltűntek.
Néhány nap pihenésre volt szüksége. Én engedtem. Ő maradt.
Egyik este a konyhában ültünk. A meleg fény megcsillant a bögrék peremén, odakint lassú, téli eső verte a párkányt. A rádió halkan szólt, valami régi magyar dal, amelyet mindketten ismertünk, bár máshonnan.
Flóra a bögréjével játszott, aztán halkan megszólalt:
– Márton… még mindig rajtad van annak a gyűrűnek a párja.
Az ujjára néztem. A gyűrű ott csillogott a konyhai lámpa sárga fényében. Egy olcsó acélkarika volt csupán, de valahogy most mégis úgy festett, mintha valami értékesebb kötne minket össze.
– Levehetem – mondta halkan. – Ha szeretnéd.
Megállt a levegő közöttünk. Olyan volt, mintha valami nagyobb kérdés lógna a levegőben. Mintha nem csak egy gyűrű sorsáról lenne szó.
– Nem kell levenned – válaszoltam lassan.
Flóra felnézett. A szeme a félelemtől és reménytől egyszerre csillogott.
– De… nem jelenti semmit.
– Csak akkor nem – mondtam finoman –, ha mi nem akarjuk, hogy jelentsen.
A csend lassú, meleg hullámként ereszkedett ránk. Az eső lágy kopogása valahogy még intimebbé tette a pillanatot. Flóra felállt, odalépett hozzám, és megfogta a kezem.
– Az utóbbi napokban… – suttogta –, amikor mellette maradtál, végig… úgy éreztem, mintha nem is játszanánk szerepet. Hanem… mintha valóban volna valami köztünk.
– Van valami köztünk – feleltem.
Nem kellett több. A tekintete békésebb lett, mint amilyennek valaha láttam. Mintha végre megérkezett volna valahova, ahol nem kell többé félnie.
Aztán lassan, óvatosan, finom mozdulattal átkarolt. Először csak úgy, gépiesen, aztán ahogy a homloka a vállamhoz ért, a teste ellazult. Éreztem, hogy végre pihen.
– Sokáig azt hittem, hogy egyedül kell végigmennem mindenen – mondta halkan. – Hogy nincs olyan ember, aki mellett megnyugodni tudnék. De te… te valahogy mindig ott voltál, amikor kellett.
Megsimítottam a haját, éreztem a szelíd illatát, azt a melegséget, amelyet képtelenség színlelni.
– Most már nem vagy egyedül, Flóra.
Felemelte a fejét, és a zöld szeme úgy nézett rám, mintha a saját útját keresné bennem.
– Márton… mi lesz velünk ezután?
Elmosolyodtam.
– Amit szeretnél, hogy legyen.
A mosolya, amely ekkor felragyogott, olyan tiszta volt, mint egy új év első napja.
A következő pillanat lassú volt, óvatos, és mégis elkerülhetetlen. Flóra közelebb hajolt, a szempillái megremegtek… és amikor az ajkai az enyémhez értek, minden feszültség, félelem és kétség megszűnt.
Nem volt benne sietség. Csak hála, bizalom és valami gyengéd ígéret:
hogy innen tovább már nem külön utakból, hanem egy közösből építkezünk.
Néhány nappal később, mikor újra a repülőtérre mentünk – ezúttal már nem menekülésből, hanem azért, mert Flóra új életet kezdett abban a városban, ahol a találkozója volt –, megállt a mozgólépcső előtt, és felém fordult.
– Tudod – mondta –, ez a gyűrű… nem is illik hozzám.
– Ha szeretnéd, veszek másikat – feleltem játékos hangon.
– Nem – csóválta a fejét mosolyogva. – Ez illik hozzám. Mert tőled kaptam.
A gyűrűre nézett, megpördítette az ujján, és egyszerű mozdulattal összekulcsolta a kezét az enyémmel.
– Nem tudom, mit hoz a jövő – mondta. – De ha te is… én szeretném, ha megpróbálnánk. Igaziból.
A szívem egyszerre dobbant meg, és minden a helyére került.
– Már most is komolyan gondolom – súgtam.
Aztán együtt léptünk a mozgólépcsőre, kéz a kézben.
És bár a repülőtér zaja újra körülvett minket, már nem idegen félelemmel, hanem valami különös szabadság ízével.
Mintha ott, abban a fényben végre nem két menekülő ember állt egymás mellett.
Hanem két olyan lélek, akik – véletlenül vagy sorsból – egymásra találtak.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.