Volt egyszer egy kislány, aki nem a színpadon kezdte az életét, hanem a nézőtéren. Csendben ült, figyelt, és próbálta megérteni, mi történik ott fent a fényben. Csákányi László játszott, ő pedig nézte. Nem mindig értette, de érezte, hogy ott valami fontos történik. Valami, amihez köze lesz.
Nem volt egyenes útja. Nem vették fel elsőre, nem mondták neki, hogy szükség van rá. De volt benne valami makacs bizonyosság, hogy ezt nem lehet elengedni. Nem azért, mert könnyű, hanem mert nélküle nem tudna létezni. Kaposváron kezdődött el igazán minden. Ott tanulta meg, hogy nem kell mindenkinek megfelelni, csak igaznak lenni. Ott, fiatalon, pályakezdőként dolgoztak együtt nap mint nap, próbáról próbára, előadásról előadásra. A sok közös munka, az együtt töltött idő hozta őket közel egymáshoz. Molnár Piroska és Pogány Judit nem azért maradtak mellette, mert egyformák voltak, hanem mert akkor, ott megszerették egymást, és ez a bizalom valahogy megmaradt az évtizedek alatt is.
Ahogy telt az idő, a színház egyre nagyobb helyet foglalt el benne. Nem észrevétlenül, hanem lassan, biztosan. És egyszer csak már nem volt kérdés, hogy mi fontosabb. Nem lett családja, nem született gyereke. Nem azért, mert nem lehetett volna, hanem mert tudta, hogy ezt az életet nem lehet kettéosztani. Nem lehet félig ott lenni a színpadon, és félig valaki más életében. Inkább vállalta, hogy amit választ, az mindent visz.
A kapcsolatai nem tűntek el, csak másképp alakultak. Nem sok ember, de azok mélyen. Mácsai Pál nemcsak az igazgatója lett az Örkény Színházban, hanem olyan alkotótárs is, akivel hosszú évek óta dolgoznak együtt, és jól értik egymást a színpadon és a munkában. A „Terápia” című sorozatban ketten ültek egymással szemben, és szinte semmi nem volt köztük, csak a szavak. Nem kellett nagy gesztusokkal játszani. Ott nem lehetett elbújni. Csak ülni kellett, figyelni, és igazat mondani. Ott lett igazán látható, hogy mennyi minden van egy tekintetben, egy csendben. Hogy egyetlen mondat is lehet olyan, mint egy ütés.
Aztán jött egy egészen más világ. A Jimmy-sorozat, ahol egy olyan nőt játszott, akit sokan ismertek, mégsem értettek igazán. Hulé Éva nem volt ismeretlen, inkább ellentmondásos figura volt, akiről sokat beszéltek, mégsem lehetett pontosan tudni, ki is ő valójában. Ő pedig nem akarta megszépíteni. Inkább megpróbálta megérteni azt a furcsa, szinte tapintható ragaszkodást, amivel ez a nő egy másik ember életéhez kötötte magát.
És közben elérkezett oda, hogy már nem csak mások történeteit akarta elmondani. Az „EgyÉletem” című esten nincs hova elbújni. Körülötte tárgyak, dobozok, egy lámpa, egy pohár az asztalon – mintha egy élet darabjai lennének. Leül, és mesél. Nem szerepet játszik, hanem visszanéz. Néha megáll, néha elmosolyodik, néha elhallgat. A háttérben megjelenik egy régi kép – egy kislány és az apja. És abban a pillanatban összeér minden.
Nem akar többet mutatni, mint ami. Nem akar kevesebbet sem. Csak azt, hogy ez az élet így lett teljes. Nem tökéletesen, nem hibátlanul, hanem úgy, ahogy sikerült. És amikor beszél, az ember érzi, hogy minden mögött ott van az az egyetlen biztos pont: a színpad. Az a hely, ahol mindig tudta, hogy dolga van.