Jogi nyilatkozat:
A délelőtti nap fénye lassan kúszott fel a Pécsi Klinikai Központ régi kőfalán, mintha maga is tétovázna, belépjen-e azon a helyen, ahol annyi könny hullott az elmúlt hetekben. A harmadik emelet intenzív osztályán, a 312-es kórteremben csend honolt – az a különös, súlyos csend, amit csak a gépek periodikus pittyegése tör meg.
Az ágyon egy tizenkét éves fiú feküdt, Molnár Bence. A barna haja kuszán hullott a párnára, arca pedig olyan fehér volt, mintha az élet már rég távozott volna belőle, és csak a test makacs akarata tartaná még vissza a túloldalra vezető útról. Három hete feküdt mély kómában egy biciklibaleset után.
A gépek monoton ritmust kopogtak.
Pitty… pitty…
Mindegyikük egy-egy halvány, alig pislákoló életjelről árulkodott.
Bence édesanyja, Molnárné Réka, összekuporodva ült az ágy mellett, kezében a kisfiú megdermedt, jeges ujjait szorongatta. A szeme karikás volt, a bőre sápadt, és az ajkáról rég eltűnt minden mosoly. Három napja nem aludt többet egy-két óránál. Mégis ott maradt.
– Bence… – súgta rekedten. – Kicsim, hallasz engem? Ha igen, kérlek… csak egy kicsit mozdítsd meg a kezed… vagy bármit…
De nem jött válasz. Csak a gépek vékony, gépies szólamai.
Az apa, Molnár Gergely, némán támaszkodott a falnak. Egyre ritkábban tudott megszólalni. Nem azért, mert nem volt mondanivalója – hanem mert minden szava fájt.
A fejét lehajtotta, mintha attól félne, ha ránéz a fiára, a mellkasa kettéreped.
Az ajtó halkan kinyílt, és belépett dr. Varga Ákos, az osztály vezetőorvosa.
Arcán fáradtság ült, és az a különös, gyötrő elszántság, amivel azok rendelkeznek, akik még akkor is küzdenek, amikor már mindenki más feladná.
– Jó reggelt – mondta csendesen, majd a szülőkre pillantott. – Hozhatok valamit? Vizet, teát?
Réka csak a fejét rázta, Gergely pedig még válaszolni sem próbált. A doktor odalépett a monitorhoz, ellenőrizte a paramétereket, és bár próbált semleges arcot vágni, a szeme egy pillanatra elárulta, mire gondol.
Nem történt javulás.
– Doktor úr… – szólalt meg végül Réka. A hangja úgy remegett, mint amikor valaki csak egy hajszálra van a zokogástól. – Mondja el őszintén… mennyi időnk van még?
Ákos lassan letette a papírtáblát. A szülők közé állt, és úgy nézett rájuk, mintha a szavai az égről hulló, elkerülhetetlen vihar első cseppjei lennének.
– Még néhány nap – mondta halkan. – Lehet, hogy egy hét. De… a szervezete kezd kimerülni. A gépek tartják életben. Mi mindent megtettünk. Nincs olyan kezelés vagy lehetőség, amit ne próbáltunk volna ki.
Réka ajka megremegett, Gergely öklei ökölbe szorultak.
A vállait rázta a csendes, visszafojtott sírás.
A doktor folytatta:
– Tudom, hogy nagy fájdalom ezt meghallani. De fel kell készülnünk arra, hogy… a fiuk talán már nem tér vissza közénk.
Réka felzokogott. A hang úgy hasított végig a teremben, mint egy késsel szabdalt szél.
– Ne mondja ezt! Kérem! Ő még itt van… érzem! – kapott Bence kezéért. – Amikor hozzáérek, melegebb… mintha… mintha válaszolna!
A doktor lehajtotta a fejét.
– A remény fontos. De vannak helyzetek, amikor… amikor már csak a búcsú adhat békét.
Ekkor azonban valami halk nesz hallatszott odakintről. Egy ismerős, prüszkölő szippantás, majd egy visszafojtott, remegő nyüszítés.
Réka felkapta a fejét.
– Ez… ez Bodza? – suttogta.
Bodza volt Bence három éves kuvasz kutyája. Hófehér, nagy testű, kedves szemű jószág – az a fajta, aki egyszerre őriz és vigasztal. A baleset óta minden nap ott ült a kórház bejáratánál, és amikor Réka vagy Gergely megjelent, odarohant hozzájuk, de sosem akart hazamenni. Mintha tudta volna, hogy a falkájából hiányzik valaki.
– Megint itt van? – kérdezte Gergely, és először szólalt meg órák óta. – Minden nap csak ül ott… Ha nem szólunk rá, még az ajtón is besétálna.
– Tudom – bólintott Réka. – Tegnap láttam, ahogy lefekszik a hideg kőre, mintha megadta volna magát.
A doktor felsóhajtott.
– Az intenzív osztályra tilos állatot bevinni. Különösen ilyen súlyos esetnél…
A mondatot azonban nem fejezte be. A tekintete találkozott Rékáéval – és abban az egy pillanatban valami megrezdült benne.
Talán irgalom.
Talán remény.
Talán csak az a halvány lehetőség, hogy egy szeretett lény jelenléte mégis segíthet.
Ekkor belépett az egyik nővér, Dóri.
– Doktor úr… – kezdte. – Én… én most jöttem vissza a bejárattól. A kutya megint nem mozdul. Nem ugat, nem húz… csak fekszik ott. A fejét az ajtóhoz nyomja. És sír…
A férfi hosszan nézett maga elé.
– Nem engedhetem be – mondta. De a hangja már nem volt olyan határozott, mint korábban.
– Egyetlen percre sem? – kérdezte Réka. – Csak hadd érezze… Hadd búcsúzzanak el egymástól. Ha már tényleg eljött az idő… legalább ennyire legyen lehetőségünk…
A doktor végül lehunyta a szemét.
– Ha megteszem… – kezdte. – Szigorúan csak néhány perc. És csakis ezt az egy alkalmat. Tiltott, amit teszünk… de…
Ránézett Bencére, majd vissza a szülőkre.
– Jól van. Hozzák be.
Réka keze azonnal a szája elé repült, mintha nem hinne a fülének. Gergely szinte az ajtó felé ugrott.
Néhány másodperc múlva Bodzát már vezették is be: a nagy, hófehér kutya nem ugrált, nem rángatott – mintha pontosan értené, hogy itt most minden mozdulatnak súlya van.
Amikor belépett, a levegő megváltozott.
Valami meleg áradt be a hideg, szürke kórterembe.
Valami élő, valami őszinte.
Bodza lassan odasétált az ágyhoz. Nem ugatott. Nem csaholt.
Csak felnyújtotta a fejét, és puhán Bence kezére tette a hatalmas, meleg orrát.
Réka visszafojtott lélegzettel figyelte.
Gergely öklei lassan kiengedtek.
A doktor szeme elkerekedett.
Ekkor történt az első jel.
A monitor halkabban, majd határozottabban pittyent.
A szívritmus egy kicsit… csak egy kicsit, de gyorsult.
Mintha a test egy pillanatra emlékezett volna arra, hogy él.
Réka felsikkantott:
– Ákos! Nézze!
A férfi odalépett, lehajolt a kijelzőhöz, majd a fiú arcához – és látta.
Bence jobb kézfeje megmozdult. Alig észrevehetően, csak egy apró rándulás.
De mozdult.
Réka zokogva borult a fia fölé.
Gergely szája megremegett.
Az orvos pedig döbbenten suttogta:
– Ez… ez nem lehet véletlen…
Bodza ekkor csendesen felnyüszített, és még közelebb hajolt. A nagy, meleg mellkasával óvatosan hozzáért Bence oldalához – mintha saját szívverésével próbálná visszahívni őt.
És úgy tűnt… sikerül.
A 312-es szoba levegője mintha sűrűbbé vált volna. A monitor halk pittyegése hirtelen nem a végét, hanem valami kezdetét idézte.
– Ez… ez biztos csak reflex – törte meg a csendet dr. Varga, de a hangja közel sem volt olyan határozott, mint általában. A saját fülének próbált magyarázni, nem másnak.
Réka könnyein át is mosolyogott.
– Nem érdekel, minek nevezi – szipogta. – Ha reflex, akkor ez most a világ legszebb reflexe.
Gergely Bodzára nézett.
– Ügyes vagy, öregfiú… – mormolta. – Ha ezt megcsinálod, egész életedre külön kolbászt kapsz.
A kuvasz nagy, sötét szemeivel a gazdájára pillantott, mintha értené a szavakat, aztán visszafordult Bencéhez. Egyik mancsát óvatosan az ágy szélére tette, olyan természetes mozdulattal, mintha mindig is ott lett volna a helye.
– Rendben – szólt végül az orvos, kissé összeszedve magát. – Egyelőre csak figyelünk. Nem változtatunk semmin, csak monitorozzuk az értékeket.
Dóri nővér közben már jegyzetelt, rögzítette az időt, a paramétereket, mindent, ami történt.
– Tizenegy óra tizenhárom perckor – mondta félhangosan – a beteg jobb kézfeje minimálisan megmozdul. A szívfrekvencia enyhén emelkedik, stabil marad.
– És azt is írja oda – szólt oda Réka, miközben Bodza nyakát simogatta –, hogy ekkor jött be a kutya.
Dóri halványan elmosolyodott, és tényleg odaírta.
„A beteghez ebben az időpontban engedték be a család kutyáját, Bodzát.”
Innentől kezdve Bodza látogatásai többé nem maradtak egyszeri, szabályszegő gesztusnak.
Aznap délután, amikor Réka lement egy kávéért az automatához a folyosó végén, két medikus fiú arról suttogott:
– Te, láttad azt a nagy fehér ebet?
– Aha. Az intenzíven! Azt mondják, a gyerek akkor mozdult meg, amikor belépett.
– Hülyeség.
– Biztos az. És mégis… mindenki arról beszél.
A nővérpult mögött Dóri lopva mosolygott.
– A pletykák gyorsabban terjednek, mint az EKG-görbe – jegyezte meg félhangosan, miközben adatokat rögzített a gépbe.
Dr. Varga látszólag kijött a sodrából, amikor valaki „csodának” nevezte a történteket, de aznap éjjel, amikor egyedül járta végig az osztályt, Bence ágya mellett hosszabban időzött, mint máskor. Lehajolt, megnézte a fiú arcát, és azt suttogta magának:
– Ha visszajössz, kisöreg, esküszöm, megnézem, hogy lehet ezt tudományosan megmagyarázni…
Másnap délelőtt megint ott ült a kórház előtt Bodza. A levegő hűvös, őszies volt, a Mecsek felől lassan ereszkedett a párásság a városra. A kutya bundáján pici vízgyöngyök ültek – valószínűleg egész hajnalban ott feküdt már a bejárat mellett.
Amikor Réka és Gergely megjelentek, a kuvasz felpattant, de ezúttal nem csaholt. Csak odalépett, és szinte könyörgő tekintettel nézett rájuk.
– Tudom, tudom… – simította meg Réka a fejét. – Ma is feljössz hozzá, ígérem.
A portán szolgáló biztonsági őr, egy pocakos, bajuszos férfi – Laci – összehúzta a szemöldökét.
– Nézzék, én ezt nem láttam – morogta. – Nekem azt mondták, tilos állatot bevinni. De ha ez a nagy szőrcsomó így néz rám, mindjárt feladom a munkaköri leírást.
– Csak pár percre – mosolygott rá Réka hálásan. – Ha kell, hozok magának egy nagy adag pogácsát holnapra.
– A pogácsa megvesztegetés – sóhajtott fel Laci, de már nyitotta is az ajtót. – Menjenek, mielőtt meggondolom magam.
A harmadik emeleten már várt rájuk Dóri.
– A főorvos úr egyelőre… khm… szemet huny – mondta. – De azt kérte, minden alkalmat pontosan dokumentáljunk. Ha egyszer valaki megkérdezi tőle, miért enged be kutyát az intenzívre, legyen miből érvelnie.
– Úgyis azt fogják mondani, hogy elment az esze – jegyezte meg Gergely fanyar humorral. – Vagy azt, hogy úttörő.
– Esetleg mindkettőt – vont vállat Dóri, majd kacsintott egyet.
Bodza már alig várta, hogy beérjen a kórterembe. Ahogy kinyílt a 312-es ajtaja, a kutya elsőként lépett be. Nem rohant az ágyhoz – lassan, kimérten közelített, mintha pontosan tudná, milyen helyre érkezett.
A fiú mozdulatlanul feküdt, de az arca valahogy kevésbé volt viaszszerű, mint előző nap. A monitoron a görbék finoman, szabályosan hullámoztak.
– Szia, Bence – suttogta Réka, amikor a kutya az ágyhoz ért. – Megjött Bodza.
A kuvasz felugrott a hátsó lábaira, mancsait az ágy szélére tette, és orrát finoman a fiú karjához érintette. Ezúttal nem a kezéhez, hanem a felkarjához dörgölte a fejét, mintha ösztönösen keresné, hol érzi legjobban a gazdája illatát.
És ekkor megint történt valami.
Bence szempillái megremegtek. Nem nyílt ki a szeme, de az a finom, alig látható rezzenés, amit Réka azonnal észrevett, vitathatatlanul ott volt.
– Láttad?! – kapta el Gergely karját. – Láttad, Réka?
– Láttam… láttam… – lehelte az anya, és a hangja egyszerre volt rémült és reménykedő.
Dóri már rohant is a nővérpulthoz.
– Doktor úr! – kiáltotta a folyosón. – Valami megint történt a 312-esben!
Aznap délután az orvosi szobában kisebb vita alakult ki.
– Nem építhetjük a terápiás döntéseinket egy kutya jelenlétére – jegyezte meg egyik neurológus, dr. Kiss. – Tudom, hogy jól hangzik, de ez maximum anekdota. A többi paraméter alapján a prognózis továbbra is rossz.
– Nem is erről van szó – rázta a fejét dr. Varga. – Nem az infúziót akarom lecserélni kutyatápra. De a tény az, hogy minden alkalommal, amikor az állat bemegy, történik valami apró változás. És ezek az apró változások ugyanabba az irányba mutatnak.
– Ha a gyerek állapota javul, azt a neuroplaszticitásnak, a váratlan spontán regenerációnak tulajdonítjuk – felelte a neurológus. – Maximum azt mondjuk, hogy a kutya jelenléte egy pozitív környezeti inger. De csodát nem kiáltunk.
– Senki sem kiált csodát – mondta Ákos fáradt mosollyal. – De ha a pozitív környezeti ingerhez bundája van, akkor bundája van. Én csak egyvalamit nem akarok: utólag azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha beengedjük mégis, és Bence esetleg…
Nem fejezte be. A többiek értették.
Végül abban maradtak: Bodza jöhet. Naponta egyszer, mindig felügyelet mellett, és mindent dokumentálnak. A szabályzat ellen szegtek – de valahol legbelül mindenki érezte, hogy most a paragrafusoknál erősebb valami munkál.
Az ezt követő napokban különös ritmus alakult ki az intenzív osztály életében.
Reggelente a folyosón siető orvosok, nővérek mellett mindig feltűnt egy asszony és egy férfi – és közöttük egy hatalmas, hófehér kutya, aki úgy lépdelt, mintha őrizné az egész emeletet.
– Nézd, anyu, megint itt a szellemkutya – mutatta egy kisfiú az egyik széken ülve. Gipsz volt a lábán, valami törés miatt kezelték, de most teljes figyelmét Bodza kötötte le.
– Az nem szellem – mosolygott az anyja, és fenékre ültette a fiút a váróban. – Az egy angyal kabátban.
Bodza minden egyes alkalommal ugyanazt tette: belépett a szobába, megállt az ágy mellett, finoman orrával a fiú testéhez ért, majd leült az ágy mellé, fejét a matrac szélére fektetve. Néha halkan, alig hallhatóan szuszogott, mintha figyelné Bence lélegzetét.
A jobb kézfej egyre gyakrabban mozdult.
Hol az ujjak rándultak meg, hol a csukló mozdult egy kicsit oldalra.
A szülők minden rezdülést úgy figyeltek, mintha kisebb földrengés lenne.
– Nézd, most a szeme sarka rebbent! – lelkendezett Réka. – Nem képzelem, ugye?
– Nem – felelte Gergely. – Ha képzelődnénk, az orvosok már rég bezártak volna minket a pszichiátriára.
Még dr. Kiss, a szigorú neurológus is kénytelen volt módosítani a papírra írt mondatait.
„Az állapot változatlan, súlyos prognózis” helyett lassan azt írta:
„Apró, de pozitív jelenségek: spontán ujjmozgások, vázizom-reakciók, fokozott vegetatív aktivitás Bodza jelenlétében.”
– Látja, doktor úr – mondta egyik délután Réka, miközben az orvos a monitorra nézett. – Már le is írta a nevét. Na, innentől fogva köteles elismerni, hogy a kutyánk kolléga.
– A kollégáim általában nem nyálazzák össze a betegeket – felelte Kiss szárazon. – De… ha így folytatja, megkapja a saját belépőkártyáját.
Bodza, mintha értette volna, ebben a pillanatban hatalmasat tüsszentett, amitől mindenki felnevetett. Bence monitorán a pulzus egy pillanatra megugrott.
A hetedik napon, amióta a kutya belépett a 312-es szobába, különös dolog történt.
Dél volt, a folyosóról be lehetett hallani a nővérek halk beszélgetését, a távolból a kórházi étterem zaja szűrődött fel: tálcák csörgése, evőeszközök koppanása, egy-egy türelmetlenebb hang a sorban állóktól.
Réka fáradtan ült az ágy mellett, de már nem ugyanazzal a reménytelen, üres tekintettel, mint az első napokban. Most valami félénk várakozás csillogott a szemében.
– Na, Bodza, menj, köszönj neki – biztatta a kutyát.
A kuvasz felállt, odalépett az ágyhoz, és ezúttal nem csak az orrával érintette meg Bencét. Óvatosan a fiú mellkasára tette a mancsát – ugyanoda, ahol az első napon.
A monitor pittyegése élesebb lett.
A szívritmus kissé felgyorsult.
A légzés mélyebbnek tűnt.
És ekkor Bence szája sarkában mintha egy apró, tétova rándulásból születne valami, ami nagyon hasonlított egy félmosolyra.
– Gergő! – sikoltott fel Réka. – Gergő, gyere gyorsan!
Az apa épp az ajtó előtt beszélt az egyik rezidenssel, berontott.
– Mi történt?
– Nézd! – mutatott Bence arcára az anya.
Az orvosok azonnal hívták a neurológust, EEG-t készítettek, reflexvizsgálatokat végeztek. Bence továbbra sem ébredt fel – de az agyi aktivitás jelezte: odabent történik valami. Mintha lassan felkapcsolnák a villanyt egy sötét ház szobáiban.
Az orvosi értekezleten később ez állt a papír tetején:
„A beteg kómás állapotából fokozatosan enyhébb tudatzavar irányába mutató jelek. Reflexválaszok erősödése. A hozzátartozók és a családi kutya jelenléte különösen erős pozitív ingernek tűnik.”
– Látja? – ragyogott Réka dr. Vargára nézve. – Nem csak mi képzeljük! Maga írta le!
– Azért ez még messze van a gyógyulástól – figyelmeztette óvatosan az orvos. – Nem tudjuk, milyen szinten lesz képes felébredni. Beszélni fog? Mozogni? Emlékezni? Mindez kérdéses.
– Nem baj – rázta a fejét az anya. – Nem érdekel, hány terápiára kell járnunk, vagy újra kell-e tanulnia járni. Csak jöjjön vissza. A többi ráér.
Aznap éjszaka, amikor már csendes volt a folyosó, csak a takarítógép búgása hallatszott néha a távolból, Bence kórterme különös békében úszott. A holdfény beszűrődött az ablakon, a monitor halványan villogott. Réka a széken aludt, fejét a fiú ágya szélére hajtva.
És akkor Bence valahol nagyon messze, sötét víz alatt, mintha meghallott volna valamit.
Nem szavakat. Nem emberi hangot. Hanem azt az ismerős, dobogó létezést, ami mellett annyi éjszakát átaludt.
Bodza szuszogását.
Mintha valaki halkan a fülébe súgta volna:
„Kelj fel, itt vagyok.”
A fiú odabent mozdult. Nem a teste – az még mozdulatlan maradt. Valami mélyen, valahol a mellkasában. Egy kérdés:
Most akkor elmegyek… vagy még maradok?
És ekkor egy emlék villant be:
Egy nyári délután a Tettyén. Bodza még kölyök volt, ügyetlen és túl nagy tappancsokkal. Bence labdát dobott neki, de a kutya olyan lelkesedéssel rohant utána, hogy nekiment egy bokornak, és fejjel beleszorult. A fiú akkorát nevetett, hogy attól még a Mecsek is visszhangzott.
„Hé, te bolond, gyere már ki onnan!”
Az emlék melege, a nyár illata, a kutya csaholása, a szülei távoli beszéde… minden egyszerre áradt szét benne.
Nem… – gondolta valahol egészen halványan. – Nekem még dolgom van. Még nem fejeztem be Bajnokok Ligáját a Fifában… még nem etettem meg minden nap Bodzát… még nem mondtam anyának, hogy egyszer elviszem Rómába…
A monitor halk pittyegése ritmust váltott.
És ez volt az a pillanat, amikor odabent valami eldőlt.
Két nappal később a kórház felett vékony, sápadt napsugár tört át a felhőkön. Az udvaron egy gesztenyefa halványan rázta le utolsó, rozsdabarna leveleit.
A 312-es szobában minden ugyanolyannak tűnt, mint az elmúlt hetekben.
Réka a széken ült, egy kifakult kockás takaróval a térdén.
Gergely az ablaknál állt, néha kinézett a város felett terülő dombra.
Bodza a földön feküdt, az ágy mellett, mint valami őrt álló pillér.
Dóri épp ellenőrizte a cseppszámlálót az infúzióhoz.
– Minden stabil – mondta. – Nem túl látványos, de stabil. Ez is jó jel.
– A „stabil” a kórházi nyelven azt jelenti: „Nem tudjuk, mi lesz, de legalább most nem rosszabb” – sóhajtott Gergely, de a hangjában már volt némi derű. A fekete humor mégiscsak az utolsó védelem.
Ebben a pillanatban történt valami, ami semmilyen orvosi papíron nem szerepelt.
Bence jobb keze megmozdult, de most nem csak rándult – lassan, bizonytalanul, de egyértelműen felemelkedett pár centire a matracról, mintha valamit keresne.
Réka szíve kihagyott egy ütemet.
– Gergő…? – suttogta. – Ezt most… ezt te is látod?
Az apa már az ágy mellett termett, mintha sosem lett volna annyira fáradt, hogy ne tudna azonnal ott lenni.
– Látom. Istenem, látom.
Bodza felpattant, és közelebb lépett. Orrával gyengéden a fiú alkarjához dörgölőzött, majd halkan, vékony hangon nyüszített. Ez a hang nem volt panasz – inkább olyan volt, mint egy szerény, bátorításra vágyó kérdés.
Na, gyere már vissza.
Dóri kikapta a telefonját a zsebéből, és megnyomta a vészhívó gombot.
– Doktor úr, azonnal a 312-esbe! – mondta bele.
Amíg az orvosok érkeztek, Bence szemei – mintha valami láthatatlan kéz húzná fel a redőnyt – lassan, nagyon lassan résnyire kinyíltak. A fény először bántotta, a pupillái szűkültek. A világ homályos volt, a kontúrok bizonytalanok.
Az első dolog, amit meglátott, egy hatalmas, fehér folt volt közvetlenül az arca előtt.
Aztán a fehér folt megmozdult – és két ismerős, sötétbarna szem villant rá.
Bodza orra finoman a kezéhez ért. A kutya meleg lehelete csiklandozta a fiú bőrét.
– B… – próbált megszólalni Bence, de a torka száraz volt, a hangja pedig inkább volt levegővétel, mint szó. – Bo…
Réka felzokogott.
– Jézusom… Bence! – keze remegve simított végig a fiú homlokán. – Kicsim! Itt vagy! Hallasz minket?
A fiú tekintete lassan vándorolt. A fehér folt mögött két másik alak bontakozott ki: az anyja könnytől csillogó arca, és az apja, aki próbálta tartani magát, de a szeme sarkában megcsillantak a könnyek.
– Anya… – jött ki végül egy rekedt, alig hallható suttogás a fiú torkán.
Ez a törékeny szó erősebb volt minden gyógyszernél.
Ebben a pillanatban lépett be dr. Varga és dr. Kiss, plusz még két rezidens. Amint meglátták a jelenetet, egyszerre álltak meg.
– Ez… – nyögte ki Kiss. – Ez most biztosan ébrenlét?
– Bence – szólította meg halkan dr. Varga, odalépve az ágy mellé. – Itt vagyok, Varga doktor. Ha hallasz engem, próbáld meg megmozdítani a kezed.
A fiú nagy levegőt vett. A mellkasa emelkedett, a monitor pittyegése kissé gyorsult, majd a jobb keze tétován, de egyértelműen mozdult. Ujjaival – mintha a legtermészetesebb dolog lenne – megkereste Bodza bundáját és beletúrt.
Mintha hazatalált volna.
– Ez… éber reakció – mondta Kiss, és még ő is elérzékenyült. – Ez nem reflex. Ezt… nem lehet félreérteni.
Réka zokogott, de most már nem a fájdalomtól, hanem a felszabaduló feszültségtől.
Gergely átkarolta a vállát, és beletemette az arcát a hajába. Nem tudta, mit mondjon, úgyhogy inkább csak suttogta:
– Megcsináltad, kisfiam… hazajöttél.
Bodza pedig, mintha csak megkapta volna a jutalmát, nagyot sóhajtott, és óvatosan a fiú mellkasára hajtotta a fejét. Az EKG görbéje stabil, frissebb ritmusban futott tovább.
– Na jó – törte meg a kórteremre telepedett meghatottságot dr. Varga, miközben zsebkendővel megtörölte a szemét. – Hivatalosan is kijelentem: Bodza mostantól az intenzív osztály tiszteletbeli munkatársa. A státusza: terápiás segítő… kutya. Ha kell, beírom a dokumentációba.
– A HR osztály mit fog szólni, hogy kutyának adtunk állást? – kérdezte egyik rezidens, mire mindenki felnevetett.
Bence eközben lassan hunyta le újra a szemét – de most nem a kóma sötétje húzta le, hanem a fáradtság, ami a hosszú küzdelem után érkezik. Az orvosok szerint ez normális: a beteg feléledő agya és teste időt kér.
– Pihenj csak, kicsim – suttogta Réka. – Most már nem megyünk sehová.
A következő napok Bence újraszületésének hetei lettek.
Először csak pár percre maradt ébren, majd egyre hosszabb ideig. Minden ébredésnél ugyanazt kereste először: Bodzát. Ha a kutya még nem volt a szobában, a fiú nyugtalanabbul mozgatta a kezét, mintha hiányozna egy darab az ismerős világból.
– Bod… za? – formálta a nevét.
– Itt vagyok, te nagy marha – mondta Gergely nevetve, és intett a kuvasznak. – Csak nem fér be egyszerre az egész világ melléd.
A rehabilitációs orvosok, logopédus, gyógytornászok érkeztek. Először csak beszéltek hozzá, aztán gyakorlatokat mutattak, majd arra kérték, próbálja meg megmozdítani a lábát, kezét, fejét. A bal oldala lassabban engedelmeskedett – a baleset nyoma nem múlt el nyomtalanul –, de Bence minden apró siker után úgy mosolygott, mintha maratont futott volna.
– Ha felemeled a karod, kapsz egy sportszeletet – biztatta a gyógytornász, Tamás.
– Ha mind a kettőt, akkor kettőt is – tette hozzá nevetve Réka.
– Ha meg holnap felülsz az ágyban, én veszek neked egy egész tábla csokit – mondta Gergely.
– Akkor én… – szólalt meg rekedten Bence –, én… kérek egy… lángost is.
– Na, ez már magyar gyerek! – kiáltott fel Tamás. – Lángos nélkül nincs gyógyulás.
Bodza minden ilyen gyakorlásnál ott volt. Néha csak figyelt, néha letette a fejét Bence lábára, néha óvatosan odébb lépett, hogy több hely maradjon a tornához. Amikor a fiú először próbált egyedül ülni, a kutya úgy helyezkedett, hogy ha hátradőlne, a bundájának támaszkodjon.
– Nézd már – jegyezte meg Dóri –, még biztosítási funkciója is van. Mindenkinek kellene egy ilyen társterapeuta.
Hónapok teltek el. A tél beköszöntött Pécsen. A város fölött füstcsíkok úsztak, ahogy a Mecsek alján sorra gyulladtak fel a kályhák, kazánok. A klinika parkjában a fák ágain dér ült.
Bence addigra már nem az intenzív osztályon volt. Átkerült a rehabilitációs részlegre, egy világosabb, barátságosabb szobába, ahonnan belátott egy kis belső udvart. A gépek nagy részét levették róla, saját maga lélegzett, evett, beszélt. Lépni még csak járókerettel tudott, egyik kezeügyessége is elmaradt a másikétól, de minden mozdulatán látszott: nem hajlandó feladni.
– Na, ma meddig megyünk? – kérdezte Tamás, amikor rátette a kezét a fiú vállára.
– A folyosó végéig – felelte Bence elszántan.
– Az messze van – mondta a gyógytornász. – Tegnap még csak a nővérpultig mentünk.
– De ma már jobban vagyok. Meg… – pillantott Bodzára – megígértem neki.
– Komolyan mondom, ennek a kutyának fizetést fogok kérni – morogta Tamás, de mosolygott.
A folyosón, ahogy Bence lassan, járókeretre támaszkodva lépegetett, mindenki félreállt. Nővérek, orvosok, takarítók – mind úgy figyelték, mintha maratoni befutóhoz érne. Bence arca kipirult a megerőltetéstől, homlokán izzadságcseppek csillogtak.
– Még kettő… – számolta Tamás. – Még egy… Megvan!
Amikor a fiú elérte a folyosó végét, Gergely karját az ég felé lendítette, mintha legalábbis olimpiai aranyat nyert volna.
– Bajnok vagy! – kiáltotta. – Hallod, kisfiam? Te vagy a mi bajnokunk!
– Nem én – lihegte Bence, és lenézett a lábai mellett sétáló Bodzára. – Mi ketten.
A kórházi búcsú napja csendesen érkezett.
Egy kora tavaszi délelőtt volt. A fák még kopaszak, de már rügyeztek, a levegőben ott lebegett az ígéret: mindjárt újra zöld lesz a világ.
Bence már sima ruhában volt, farmerben és pulóverben, nem pedig kórházi pizsamában. A kezében kilépőpapírok, a nyakában egy sál, a lelkében egy csomó félelem és ugyanennyi lelkesedés.
– Na, Bence – lépett oda hozzá dr. Varga, kezét a vállára téve. – Innen már rajtad áll a folytatás. Rehabilitáció, kontroll, odafigyelés. De az, hogy most itt állsz, nem csak az orvosok érdeme.
– Tudom – bólintott Bence, és Bodza fejére tette a kezét. – Ő hozott vissza.
– Sok mindent nem tudunk még – tette hozzá az orvos. – Nem tudjuk pontosan, mi történt a testedben, az agyadban, mikor és hogyan indult be a javulás. Mi úgy nevezzük: váratlan spontán javulás.
Elmosolyodott.
– Maguk meg hívhatják csodának. Nem fogok vitatkozni.
– Mi csak annyit tudunk, doktor úr – mondta Réka –, hogy amikor már senki nem hitt semmiben, ez a szőrös, fehér csoda akkor is ott ült a bejárat előtt. És nem ment haza. Az ember meg bízni tanul azoktól, akik nem adják fel.
Bence odalépett Dórihoz is.
– Köszönöm, hogy beengedett bennünket… vagy hát… őt – mutatott Bodzára.
– Ó, hát… – legyintett Dóri, de elérzékenyült. – Úgyis rám fogják verni a szabályszegést. Legalább lett értelme.
Ahogy kiléptek a főbejáraton, Laci, a biztonsági őr is előkerült.
– Na, kis bajnok – mondta –, legközelebb csak akkor gyere, ha csokit hozol és nem gipszet.
– Viszek magának pogácsát is – vigyorgott Bence. – Anya úgyis tartozik még vele.
– Az igaz – bólintott Laci. – És te, Bodza, ne felejts el néha visszanézni, mert nélkülözni fogunk ám.
A kuvasz mintha értette volna, hangosan vakkantott egyet, aztán húzni kezdte kifelé a fiú kezét, mintha indulásra buzdítaná.
Az első nap otthon olyan volt, mintha valami különös álom lenne.
A kertben, ahol a baleset előtt labdáztak, most óvatosan lépegetett Bence. A járása még nem volt biztos, de Bodza mellette haladt, figyelve minden mozdulatára.
– Emlékszel, amikor fejjel belegabalyodtál abba a bokorba? – kérdezte a fiú, miközben leült a teraszon álló padra. – Na, én most úgy érzem magam, mint te akkor. Csak én az életemből próbálok kimászni.
Bodza felrakta a fejét a fiú térdére. Egyikük sem szólt – nem is kellett. A csend közöttük több volt, mint bármilyen mondat.
Réka az ablakból nézte őket. Gergely mellé lépett, átkarolta.
– Szerinted valaha is elfelejtjük ezt az egészet? – kérdezte az asszony.
– Nem – rázta a fejét az apa. – De talán nem is kell. Van, amit nem elfelejteni kell, hanem átformálni. Hogy ne csak fájjon, hanem emlékeztessen arra, milyen törékeny minden – és milyen erős lehet az, aki szeret.
– És egy kutya, aki nem hajlandó elmenni az ajtóból – tette hozzá Réka halk mosollyal.
Egy évvel később a Pécsi Klinikai Központban szakmai konferenciát tartottak. Az egyik előadást dr. Varga tartotta: a témája egy különleges eset volt.
– Egy tizenkét éves fiú súlyos fejsérüléssel, tartós kómában érkezett hozzánk – kezdte. – A prognózis rossz volt, minden protokoll szerint. Azonban a család kutyájának rendszeres jelenléte egybeesett az első pozitív neurológiai jelekkel.
A kivetítőn nem látszottak arcok, csak semlegesített felvételek: egy kisfiú ágyon fekve, a monitorok, és egy nagy, fehér kutya, amint az ágy mellé telepszik.
– Nem állítom, hogy a kutya gyógyította meg a gyereket – folytatta Varga. – Azt sem, hogy ez mindenkinél működne. De az biztos, hogy a szeretet, a kötődés, az ismerős illatok és hangok olyan ingereket jelentenek az agy számára, amelyek segíthetik az öngyógyító folyamatokat. És ha ennek négy lába van, mancsai és sok szőre, hát… legyen.
Az előadás végén az egyik fiatal orvos megkérdezte:
– Ha újra ilyen helyzet adódna, engedné be a kutyát?
Varga elmosolyodott.
– Ma már nem csak engedném. Én magam hívnám.
Aznap délután, messze a kórháztól, a Tettye felett, Bence és Bodza együtt futottak – már nem lassan, óvatosan, hanem úgy, ahogy csak gyerek és kutya tud. A fiú mozgása még kicsit merevebb volt, mint a baleset előtt, de a nevetése ugyanolyan tisztán csengett.
– Gyere, Bodza! – kiáltotta, és eldobott egy narancssárga labdát.
A kutya villámgyorsan utánairamodott, a füle lobogott, a mancsa alatt felcsapódott a föld. Visszavitte a labdát, és a fiú kezébe tette, majd várakozón nézett rá.
– Tudod – mondta Bence, miközben megvakarta Bodza fülét –, az orvosok azt mondják, csoda, hogy élek. Anya azt mondja, Isten hozott vissza. Apa szerint meg makacs vagyok, mint egy öszvér.
Elmosolyodott.
– Én meg azt mondom… te hoztál vissza. Nem engedted, hogy elmenjek.
Bodza válaszul nyelvével végignyalta a fiú kezét, aztán mellé ült, és együtt nézték a várost odalent. A templomtornyok, a háztetők, a Mecsek zöldje – mind azt suttogták:
Élsz. Itt vagy. Folytathatod.
És abban a pillanatban, ahogy a szél végigsiklott Bence arcán, a fiú valahol a mellkasában megérezte ugyanazt a melegséget, amit akkor, a mélyben, amikor először döntött úgy, hogy nem adja fel.
Nem tudta megfogalmazni. Nem tudta megmérni. Nem tudta bizonyítani.
Csak annyit tudott: amikor már mindenki elengedte a kezét, volt valaki, aki még akkor is ott ült az ajtó előtt.
És néha ennyi elég, hogy egy szív újra megtanuljon dobogni.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.