„Csak érjek haza valahogy…” – mormolta maga elé a 25 éves Kovács Anna, miközben megpróbált áttörni a sűrű hóesésen. Nyolc hónapos terhes volt, és a kórházi vizsgálat után indult el hazafelé a városból. A férje, Bence épp éjszakai műszakban dolgozott a helyi gyárban, így Anna úgy gondolta, nem várja meg, amíg érte jön – egyedül is képes hazavezetni. Legalábbis így hitte.
Az időjárás-előrejelzés hidegfrontot jósolt, de amit az ég kitört arra az estére, azt senki sem tudta volna elképzelni. A hópelyhek óriási csomókban hullottak, és pillanatok alatt befedték az utakat. A kanyargós erdei mellékút, amin lerövidítette volna az utat, hamar fehér csapdává vált.
– Ne hagyj cserben most… – kérlelte az autót, miközben erősen markolta a kormányt.
A motor hirtelen köhögött, majd elhallgatott. Hiába próbálta újraindítani, az üzemanyag kifogyott.
Anna idegesen dobta le a kesztyűjét az ülésre.– Ez nem lehet igaz! – csapott az ölére. – Most? Pont most?
A hasát görcs szorította. Megsimította a kabát alatt kidomborodó pocakját.– Nyugi, kicsim, nyugi… – suttogta. – Anya megoldja.
A telefonjáért nyúlt, de az kétségbeejtő üzenetet mutatott: „Nincs hálózat”.
A kinti szél süvített, a hó úgy kavargott, mintha ezer fehér szellem rohamozná meg az autót. A hőmérséklet rohamosan csökkent, a kocsiban ülve Anna teste remegni kezdett.
Egy darabig még próbálta becsapni magát azzal, hogy vár, hátha jön egy autó. De percek teltek el, és a hóvihar csak erősödött.
– Ha itt maradok, megfagyok… – suttogta, és könnyek gyűltek a szemébe.
Kabátját szorosabbra húzta, kiszállt az autóból, és a jeges szél azonnal arcába vágott. A hó térdig ért, minden lépésnél belesüppedt.
– Bírnod kell, Anna! – mondta magának hangosan, mintha ezzel erőt adhatna. – Muszáj hazajutnod!
Az erdei út kihalt volt. Sem autó, sem emberi hang, csak a hó ropogása és a szél süvítése. Tíz lépés után már érezte, hogy a lába ólomnehéz, a lélegzete fájdalmasan szakadozott.
A hasában újabb éles fájdalom hasított. Anna megrogyott, kezét a fához támasztotta.– Kicsim… kérlek, maradj még… – nyögte.
A következő pillanatban elsötétült előtte a világ. Teste a hóba hanyatlott, arca a jeges talajhoz ért.
Amikor újra kinyitotta a szemét, először azt hitte, álmodik. Az arca nem a fagyos hóban feküdt, hanem valami meleg, puha bundán.
Először csak egy szürkés szőrt látott maga alatt, aztán lassan felfogta: egy farkas volt az. Egy hatalmas, szürke farkas feküdt mellette, és engedte, hogy a feje az oldalán nyugodjon.
Anna riadtan kapott volna fel, de a teste túl gyenge volt, és meglepetésére az állat nem támadt. Csak a borostyánszínű szemeivel figyelte őt, mély, nyugodt pillantással.
Aztán észrevette, hogy nincs egyedül: kilenc farkas állt körülötte, mintha gyűrűt alkotnának. A hóvihar dühödten csapkodott, de a testük falat emelt a nő köré, védve őt a széltől és a hótól.
Anna szája kiszáradt, hangja alig volt hallható.– Istenem… mi ez?… Hol vagyok?…
Az egyik farkas közelebb lépett, és szimatolva körbejárta, majd megállt, és leült mellette. Nem morgott, nem mutatta a fogát. Olyan volt, mintha őrizné.
– Nem bántotok… ugye? – suttogta Anna, bár tudta, hogy választ nem kap.
A percek óráknak tűntek. Az állatok csendben, mozdulatlanul vigyázták. Anna úgy érezte, hogy egy láthatatlan kapocs szövődött közte és a farkasok között – mintha ösztönösen tudták volna, hogy nem egyedül van: életet hordoz magában.
Aztán valahol távol, tompán, mintha gumi csikorgását hallotta volna a hóban. Egy autó közeledett.
– Segítség… – próbálta kiáltani, de hangja csak rekedt suttogás lett.
A reflektor fénye lassan áttört a hófalon. A sofőr, egy középkorú férfi, hirtelen lefékezett, amikor meglátta a hóban fekvő alakot és a körülötte álló farkasokat.
– Mi a fene ez…? – hallotta Anna a távoli hangot.
De nem volt ideje megijedni. Ahogy az autó közelebb ért, a farkasfalka egyszerre mozdult: nem támadtak, nem rohantak – egyszerűen csak szétszéledtek a hóba, és eltűntek a sötét erdőben. Mintha sosem lettek volna ott.
A férfi kiugrott a kocsiból.– Asszonyom! Jól van? – hajolt fölé. – Ne adja fel, kérem!
Anna már csak annyit érzett, hogy valaki felemeli, betakarja egy pokróccal, és a kocsiba viszi.
– Hívom a mentőket! – hallotta még, mielőtt újra elsötétült volna minden.
A szirénák tompán visszhangoztak Anna tudatában. Csak foszlányokat hallott: „hipotermia”… „magzat szívhang rendben”… „sürgősségi osztály”.
Amikor végre teljesen magához tért, már a zalaegerszegi kórház fehér falai között feküdt. Az infúzió csepegett mellette, a gépek monoton pittyegése jelezte, hogy él.
Az első arca, amit meglátott, a férje volt. Bence ott ült mellette, szemében könny csillogott.– Anna… drágám! – fogta meg a kezét remegve. – Azt hittem, elveszítelek titeket!
Anna erőtlenül megszorította a kezét.– Mi történt?… – kérdezte rekedten. – Csak arra emlékszem, hogy… a hóban feküdtem… és… farkasok…
Bence döbbenten meredt rá.– Farkasok?
Ekkor lépett be a szobába az ügyeletes orvos, egy ötvenes éveiben járó, kissé pocakos férfi, akinek a köpenyén a „Dr. Varga” felirat díszelgett.– Jó reggelt, Kovácsné. Megijesztett bennünket – mondta komoly, de barátságos hangon. – Ha az a férfi nem találja meg magát időben, most nem beszélgetnénk itt.
Anna lassan bólintott.– Az autós… ő hívta a mentőket?
– Igen – felelte az orvos. – De amit ő mesélt… hát, ilyet még nem hallottam.
– Mire gondol? – kapta fel a fejét Bence.
Az orvos széttárta a karját.– Azt állítja, hogy amikor rátalált, egy farkasfalka vette körül a feleségét. Nem támadtak, nem bántották, hanem… mintha védték volna a széltől.
Bence hitetlenkedve horkant fel.– Ez képtelenség! Farkasok? Itt? Zalaegerszeg mellett?
Anna sápadtan megszólalt:– Igaz… láttam őket. Éreztem a bundájuk melegét. Az egyik alattam feküdt, mintha… mintha párnát adott volna a fejemnek.
Az orvos egy pillanatra hallgatott, majd lassan bólintott.– Nézze, uram… az állatok világa néha több titkot rejt, mint hinnénk. A lényeg, hogy a felesége és a gyermek rendben van.
Aznap este, amikor Bence és Anna kettesben maradtak a kórházi szobában, hosszú csend telepedett közéjük. Csak a kinti szél süvítése emlékeztette őket a történtekre.
Bence végül megszólalt:– Tudod, amikor hívtak a kórházból, azt mondták, hogy kritikus az állapotod. Én pedig… én pedig már temetni kezdtelek. – Hangja elcsuklott. – És most itt ülsz előttem, a kisfiunk pedig él. Ez egy csoda.
Anna könnyes szemmel nézett rá.– Talán tényleg az volt. Vagy egyszerűen… az állatok ösztöne. Érezték, hogy nem csak én vagyok ott, hanem egy ártatlan élet is.
Bence hitetlenkedve rázta a fejét.– De hát farkasokról beszélsz! Ők nem ilyenek…
– És mégis – vágott közbe Anna halkan. – Ha nincsenek ott, talán már nem élnék. Te mit gondolsz, Bence? Véletlen volt?
A férfi sóhajtott.– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy bármi is történt, hálás vagyok.
Anna mosolygott, bár gyenge volt még.– Én is. Hálás vagyok nekik… és annak a sofőrnek is, aki megállt.
Másnap váratlan vendég érkezett. A középkorú férfi, aki megtalálta Annát a hóban, belépett a kórterembe. Vastag télikabátot viselt, arcát a fáradtság barázdái szabdalták.
– Kovácsné? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen… – felelte Anna. – Maga az… aki segített rajtam?
A férfi bólintott.– Szabó László vagyok. Erdész. Aznap éjjel ellenőrzést végeztem, hogy a hó miatt nem dőltek-e ki fák az útra. Akkor láttam meg magát.
Bence hálásan szorított vele kezet.– Ha maga nincs ott, a feleségem és a gyermekem…
– Ne is mondja – vágott közbe László. – Amikor megláttam azt a falkát maga körül, a hideg futkosott a hátamon. De nem támadtak. Csak álltak ott, és néztek rám, mintha engedélyt kértek volna, hogy átadhassák magát nekem. Amint közelebb mentem, szépen elsétáltak. Soha életemben nem láttam még ilyet.
Anna lehajtotta a fejét.– Ők mentettek meg. Magával együtt.
Az erdész sóhajtott.– Az emberek sokszor félnek a farkasoktól. De talán van bennük valami több. Valami, amit mi sosem fogunk megérteni.
A szobában csend lett. Csak a kinti hópelyhek koppanása hallatszott az ablakon.
Néhány nappal később Anna és Bence végre hazatérhettek a kis házukba a város szélén. A hóvihar elcsendesedett, a tájat vastag, szikrázó hótakaró borította.
Anna az ablaknál állt, teát szorongatva.– Tudod, Bence… minden olyan másnak tűnik most. – Hangja elérzékenyült. – Mintha új életet kaptam volna.
Bence átkarolta hátulról.– Új életet is kaptál. A mi kisfiunk életét.
A hasára tette a kezét, ahol a baba mocorgott.– Igen… – mosolyodott el. – És azt hiszem, nekünk most van feladatunk: hálát adni azért, hogy itt lehetünk.
Február elején eljött a nagy nap. Anna hajnalban felriadt. Erős fájdalom hasított belé.
– Bence! – kiáltott fel. – Azt hiszem, elkezdődött!
Bence rémülten ugrott ki az ágyból.– Jézusom, most? De hát még két hét volt hátra!
– Nem kérdezi, hogy mikor! – sziszegett Anna, miközben kapaszkodott az ágy szélébe. – Induljunk!
A hó újra szakadni kezdett. Az utak csúszósak voltak, de Bence remegő kézzel mégis beültette Annát az autóba, és elindultak a kórház felé.
Az út azonban nehéznek bizonyult. A kerekek többször megcsúsztak, a hó vastag rétege akadályt állított eléjük. Anna zihálva kapaszkodott.
– Nem fogjuk elérni! – lihegte. – Bence… félek!
– Nyugi, drágám, menni fog! – próbálta nyugtatni, de a hangja elárulta a pánikot.
És ekkor történt valami. A fák közül, a havas sötétségből árnyak léptek elő. Farkasok.
Bence lassított, szeme elkerekedett.– Ez nem lehet igaz… már megint?!
Anna reszketve kapaszkodott meg.– Ők azok… tudom, hogy ők…
A falka ezúttal nem kört alkotott körülöttük, hanem az út szélére álltak, majd mintha jeleznének, lassan megindultak előre.
– Kövesd őket… – suttogta Anna. – Bence, kövesd!
A férfi hitetlenkedve bólintott, és a farkasok nyomában hajtott tovább. Az állatok, mintha csak útmutatást adnának, végigvezették őket a havas mellékutakon, egészen addig, míg végül ki nem értek a főútra, ahol már tisztították az utat.
Amint elérték a biztonságos részt, a farkasok egyszerűen eltűntek az erdőben.
– Ez… ez őrület – suttogta Bence. – Ez tényleg megtörténik?
Anna szeme megtelt könnyel.– Ők vigyáznak ránk…
A kórházba végül időben érkeztek. Néhány órával később, hajnalban, sírás töltötte be a szülőszobát. Kovács Levente világra jött.
Anna könnyeivel küszködve tartotta a karjában a kisfiút.– Nézd, Bence… ő itt a mi csodánk.
Bence lehajolt, és megsimította a baba fejét.– Nem… ő a farkasok ajándéka is.
A következő hetekben Anna és Bence gyakran gondoltak vissza a történtekre. Senki sem tudta pontosan megmagyarázni, hogyan és miért történhetett, de egy biztos volt: a farkasok nélkül nem élték volna túl.
Egy hónappal később, amikor Anna már babakocsival sétált a házuk melletti erdei ösvényen, a fák közül hirtelen megpillantott egy mozdulatot.
Egy szürke farkas állt ott. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a borostyánszínű szem. Nem mozdult, csak figyelte őt és a babát.
Anna szíve hevesen vert, de nem érzett félelmet. Lehajolt a kisfiához.– Nézd, Levente… ők azok, akik megmentettek minket.
A farkas még egy pillanatig állt, majd hangtalanul visszalépett az erdőbe, mintha sosem lett volna ott.
Anna hosszú percekig állt mozdulatlanul. Végül könnyek közt suttogta:– Köszönöm.
A faluban sokan kétkedve hallgatták a történetet. Voltak, akik csak legyintettek: „mese az egész”. Mások viszont megérezték, hogy olykor az élet nem ad racionális magyarázatot – csak csodát.
Anna és Bence soha többé nem kételkedtek. A farkasok gyűrűje nemcsak megmentette őket a haláltól, hanem örökre emlékeztette őket arra, hogy a természetben is van könyörület, és a legnagyobb hideg közepén is születhet melegség.
És minden alkalommal, amikor Levente a hóesést figyelte az ablakból, Anna szíve megtelt hálával. Tudta, hogy fia életének kezdetén ott álltak őrt a farkasok.