Jogi nyilatkozat:
Aznap este az ég peremén vörös szegéllyel izzott a lemenő nap, mikor Debrecen és Hajdúszoboszló között, egy kanyargós, poros mellékúton megpillantottam a motort az út szélén. Már órák óta vezettem, a kisfiam, Gergő a hátsó ülésen szunyókált, miközben a rádió halkan szólt valami régi slágert.
A motor gazdátlanul feküdt az árok mellett, mint egy elhagyott csontváz. Mellé hajtva megpillantottam a testet is. Egy férfi feküdt a porban, arccal a föld felé. Az ösztönöm azonnal bekapcsolt. Anyaként egyszerűen nem tudtam továbbhajtani.
Megálltam, kiszálltam, a szívem már előre vert, mint egy dob. A férfi lába szinte természetellenes szögben állt, az oldalán hatalmas vérfolt terjengett. Az arca felismerhetetlen volt a sebek és a vér miatt, de valahogy éreztem, még él.
„Uram?” – kérdeztem, miközben térdre rogytam mellette. A hangom remegett, de a kezem már mozdult is – előrántottam Gergő focimezét a csomagtartóból, amit előző nap mostam ki, és odanyomtam a hasán tátongó sebre.
A férfi köhögött, vér buggyant ki a szája szélén. Aztán halkan megszólalt: „Tamás… Varga Tamás vagyok. Maga egy angyal.”
Nem tudom, miért, de a hangja, ahogy ezt kimondta, összeroppantott bennem valamit. A kezem a kezéhez ért. Megszorítottam.
A mentők negyven perc múlva értek ki. Addig Tamás néha elhallgatott, aztán újra megszólalt, mindig csak köszönetet mondott. Amikor elvitték, azt hittem, ennyi volt.
Tévedtem.
Két nappal később Gergővel egy kis panzióban aludtunk Eger szélén. Takarékos voltam, hónapok óta úton voltunk Pestről, új életet keresve. A válás után nem maradt sok mindenem – csak a fiam és az elhatározásom, hogy valahol újra kezdünk.
Este hétkor zajra ébredtem. A parkolóban tizenkét motor állt egymás mellett, feketén, fényesen. Kint álltak a férfiak, bőrszerkóban, tetovált karokkal. Olyanok voltak, mintha egy másik világból jöttek volna.
A legnagyobb közülük, egy kopasz, medvetermetű férfi, kopogott be.
„Ön segített Tamáson?” – kérdezte mély hangon. A hangja durva volt, de a tekintete tiszta. – „A nevem Fecó. Mi vagyunk az ő családja. A maga bátorsága nem marad viszonzatlan.”
Azt hittem, megijedek. Mégsem ez történt. Sírtam. Valahogy túl sok volt már a harc, a veszteség, a kilátástalanság… És most hirtelen emberek álltak ott, akik hálásak voltak nekem.
Innentől minden megváltozott. A motorosok követtek minket Miskolcra, majd Salgótarjánba. Gergőnek fagyit vettek, nekem kifizették a panziót. Egyikük, Tibi, még egy álláslehetőségről is mesélt.
Azt hittem, sorsszerű ajándék. De valójában csapda volt.
Egy éjjelen nem tudtam aludni. Kinyitottam a laptopot, beírtam a nevet: „Varga Tamás baleset”. Egy hír jött fel – hat évvel ezelőtti cikk, bírósági perről.
A cím: „Kulcsfontosságú tanú a kelet-magyarországi emberkereskedelmi ügyben – védett tanúként rejtőzik.”
Tamás nem balesetet szenvedett. Őt valaki el akarta tenni láb alól.
És azok, akik most kint álltak a szállásunk előtt, nem a barátai voltak. Ők voltak azok, akik akkor is vadásztak rá. Csak most engem használtak, mint csalétket.
Fecó ott ült a motorján. Hajnali kettő volt, a hidegben sem mozdult. A telefonját bámulta.
Aztán rezgett a mobilom.
Egy ismeretlen számról három szó: „Fent van már?”
Felnéztem. Fecó rám mosolygott.
A telefon még mindig a kezemben rezgett. Néztem a képernyőt, néztem Fecót az ablak túloldalán. Ő is rám nézett, és bólintott. Lassan, nyugodtan. Mint aki biztos benne, hogy nincs hova mennem.
A kezem remegett, miközben visszaírtam:
„Nem tudom. Nem engednek be hozzá a kórházban. Azt mondják, csak családtag.”
Pillanatokkal később jött a válasz:
„Tudni akarjuk, ha magához tér. Ne játssz velünk.”
Most már biztos voltam benne: nem vigyáztak rám, használtak. Egy eszköz voltam, egy átjáró Tamáshoz. És ha az ő céljuk teljesül, nekünk – nekem és Gergőnek – nem marad szerep a történetben.
A kisfiam még aludt. Kis gombócként húzta össze magát a panzió egyszemélyes ágyán, a lábai mellett a plüssmackója.
Letérdeltem mellé. Lágyan megérintettem a vállát.
– Gergő... édesem… játszunk egy játékot – suttogtam.
– Játékot? – nyöszörögte, félig álomban. – Most?
– Titkos küldetés. Kémes. Ki kell jutnunk anélkül, hogy bárki meglátna minket. Menni fog?
Ő bólintott. A szeme kinyílt, és a félelem mögött ott pislákolt valami más: kaland.
A hátizsákot megtömtem: a pénztárcám, a laptop, egy váltás ruha, és a maradék sajtos pogácsa a reggeliből. A mobilom halk rezgése újabb üzenetet jelzett:
„Holnap reggel elvisszük magukat. A fiú is jön. Ketten több esély, hogy kiderül, hol van Tamás.”
Nem várhattunk reggelig.
Az ablakhoz léptem. A panzió mögött egy szűk, gazos sikátor húzódott. Koszos kuka, elhagyott biciklik, zörgő reklámtábla. De ez volt az egyetlen menekülési lehetőségünk.
Mielőtt elindultunk volna, eszembe jutott valami. A mennyezeti füstérzékelő. Felálltam a szék tetejére, és elővettem a recepcióról hozott öngyújtót. Egy pillanat alatt füst kúszott fel az érzékelő felé.
A riasztó úgy sikított, mintha a világ vége jött volna el.
Az udvaron zűrzavar támadt. Férfihangok kiáltottak, ajtók csapódtak, bakancsok dübörögtek a verandán. Fecó ordított valamit.
Gergő kezét megragadtam, és már nyitottam is az ablakot. Kint fagyos levegő és konyhai hulladékszag fogadott.
– Most! – suttogtam.
A hátizsák kirepült, Gergő utánam mászott, én utolsónak csusszantam ki. A sarkam beleütődött a kerékpárba, de nem számított.
Futottunk.
A panzió vörösre festett ablakai mögül fények vibráltak. A riasztó hangja messzire hallatszott, és mi ketten árnyékként suhantunk át a sötét utcákon.
Több mint egy kilométert mentünk gyalog, míg találtunk egy éjjel-nappali kávézót. Nem volt fényűző: olajos padló, neonfény, fáradt alkalmazott a pult mögött.
– Két forró kakaót kérek – mondtam rekedten, miközben a fiúra néztem, aki épp egy dobozos tejet pakolt ki.
Gergő már az asztalra borulva aludt. A testét kimerítette a menekülés. Én elővettem a laptopot. Egyetlen kulcsszóra kerestem rá:
„NAV Debrecen tanúvédelem” – nem jött találat.
Próbálkoztam máshol:
„Kiemelt tanú, emberkereskedelem, Varga Tamás.”
Egy cikk felvillant. Ott volt a fotó: fiatalabb, de felismerhető. Az alcím:
„Volt bűnszervezet tagja vallomást tett a rendőrségen.”
A cikk alján egy név:
Dr. Hegedűs Klára, ügyész. Az ügyben együttműködött a Nemzeti Védelmi Szolgálattal és az Országos Rendőr-főkapitánysággal.
Ez volt a kulcs.
A telefonomat nem mertem használni. Egy régi laptopalkalmazás segítségével indítottam netes hívást. A Nemzeti Védelmi Szolgálat éjszakai vonalát hívtam.
– NVSZ, ügyelet – szólt bele egy férfihang.
– A nevem... most legyen Anna. Fontos információm van egy tanúval kapcsolatban. A neve Varga Tamás.
Hosszú csend következett. A hang hirtelen megváltozott.
– Hol tartózkodik most?
Elmondtam. A panzió, a menekülés, az üzenetek, mindent. Lediktáltam a telefonszámot is, ahonnan az SMS-ek érkeztek.
A férfi egyetlen dolgot mondott még:
– Maradjon ott. Tíz perc. Ne mozduljanak.
A kakaó már kihűlt, mire az autó megérkezett. Egy sötétszürke kombi, sötétített üvegekkel. Egy nő szállt ki belőle, karcsú, sötét zakóban, barna haját kontyba fogva.
Körbenézett, majd észrevett minket. Bólintott.
– Ön Anna? – kérdezte.
Csak bólintani tudtam. A torkomban gombóc nőtt.
– Én vagyok Hegedűs Klára. Jöjjenek. Most már biztonságban vannak.
A kocsiban csend volt. Gergő a biztonsági övbe dőlve aludt, a kis kezét az enyémbe kulcsolta. Hegedűs Klára nem szólt egy szót sem, csak vezetett, tekintete koncentráltan pásztázta a kihalt utcákat. Az autó illata új volt – nem az a bódító szalonillat, hanem inkább a rendszabályok, a rend és a hivatalosság szaga.
– Hova visznek minket? – kérdeztem halkan.
– Egy debreceni védett objektumba – válaszolta. – Onnan Budapestre kerülnek, az NVSZ egyik biztonsági központjába. A fiának külön szobája lesz, önnek pedig lesz ideje… összeszedni a gondolatait.
Nem mertem rákérdezni, hogy tudják-e már, mi történt a panziónál. Aztán Klára halkan hozzátette:
– A motorosokat tizenöt perccel később fogtuk el. Még ott voltak. Azt hitték, még mindig önök alszanak a szobában.
Sírtam. Csendesen, hangtalanul. Az a fajta sírás volt, amit már nem lehet visszatartani – nem a félelemből, hanem abból, hogy végre valaki azt mondta: „Vége. Nincs több veszély.”
A biztonsági központ, ahová vittek minket, úgy nézett ki, mint egy kisvállalati irodaház. Üvegezett ajtók, neonfények, világos járólap. De a látszat csalóka volt: minden ajtó kártyás, minden folyosón kamera.
A következő napokban nyugodtan aludtunk. Először egy steril szobában, két külön ággyal. A takaró új volt, a párna kemény, de tiszta. Gergő boldogan kanalazta a reggeli kakaóját, és nem kérdezett sokat. Talán sejtette, hogy most még jobb, ha nem kell válaszokat adnom.
A harmadik napon Klára visszatért. Ezúttal nem volt rajta kosztüm, csak egy kényelmes pulóver és farmert. A kezében egy borítékot hozott, amit az asztalra tett.
– Ez Tamástól van.
Kinyitottam. A kézírás gyenge volt, de ismerős.
„Anna,
Azt mondtam, maga angyal, amikor meglátott ott az árokban. És még mindig így gondolom. Maga nem csak megmentette az életemet – megváltoztatta.
Az ember egész életében elkövet hibákat, de csak kevesen kapnak esélyt, hogy jóvá tegyenek valamit. Én most kaptam. Maga miatt.
A lányom, Júlia, egy ritka betegségben szenved. Az orvosok szerint hónapok vannak hátra. Ezért szöktem meg. Ezért kerestem kiutat. Nem menekülni akartam, csak látni őt még egyszer, bocsánatot kérni.
Tudja, mit mondott, mikor meglátott? Hogy végre látta, hogy apa nem csak egy régi fényképen létezik.
A vallomásom teljes volt. Tizennyolc embert tartóztattak le a hálózatból. Az ügyésznő szerint a tanúvédelem új élete vár ránk. Júliával együtt.
De amit maga tett, azt nem lehet törvénykönyvbe írni. Ezért kértem, hogy ön is kapjon esélyt. Új név, új város, munka, biztonság.
A program része egy támogatás is, amelyet a lefoglalt vagyonból különítettek el. A fia jövőjét fedezi – egy teljes ösztöndíjjal bármilyen egyetemen tanulhat.
A többit Klára elmondja.
Köszönöm. Tiszta szívből.”
Nem tudtam befejezni a levelet. A betűk összemosódtak a könnyeimtől. Halkan, szinte suttogva kérdeztem:
– Tényleg igaz? Ez… mindez megtörténhet?
Klára bólintott. – Egy kisvárosba kerülnek, Nyugat-Magyarországra. Közel a határhoz, csendes, biztonságos. Már berendezett ház várja önöket, és az önéletrajza alapján találtunk egy könyvtári állást is. Gergő bekerül az iskola első évfolyamába. Van tanító, aki segít neki feldolgozni mindezt.
– És… a múlt? Nem fognak megtalálni?
– A múlt ott maradt Eger külvárosában – felelte határozottan. – Ön pedig most újrakezdi.
Fél év telt el.
A házunk zöld ajtós, szellős, tele levendulával. Az utcában mindenki köszön, senki nem kérdez semmit, csak azt, hogy „jön Gergő focizni délután?” vagy „hozzon-e haza egy kis almás pitét a piacról?”
Én a helyi könyvtárban dolgozom. Csend, olvasósarok, gyermekfoglalkozások.
Gergő újra mosolyog. Már nem beszél a régi időkről, csak arról, hogy egyszer űrhajós lesz. Vagy horgász. Vagy író.
Néha, amikor este becsukom a könyvtár ajtaját, és megcsap a nyári szél, visszagondolok arra az éjszakára, a motorra az árokban, a vérre, a félelemre… és a döntésre, hogy megállok.
És rájövök: az emberek gyakran futnak valami elől. De ha megállsz – észreveszed, hogy néha éppen akkor indulsz el igazán.
Egyetlen döntés. Egy pillanatnyi irgalom. És az egész élet irányt változtathat.
Nem mentettem meg a világot.
De megmentettem egy apát.
És ő – végül – minket mentett meg.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.