A Börzsöny mélyén, a hajnali ködben, mikor a madarak hangja még óvatosan próbálgatja a reggelt, egy idős férfi, Molnár István lépdelt lassan a fenyők között. Botjára támaszkodott, hátizsákjában néhány szendvics, egy kulacs és egy elsősegélycsomag lapult — szokás szerint, mert a hegyekben mindig történhet valami.
Ahogy elért egy kidőlt fatörzshöz, halk, nyöszörgő hang ütötte meg a fülét. Megállt. Először azt hitte, egy kutya lehet, de a hang valahogy mélyebb volt, szinte emberi.Lassan odalépett, és amit látott, az szó szerint megállította a szívverését.
Egy kis gorilla feküdt a földön, lába vérző sebtől lüktetett, a bundája sáros, a szemei rémülten, de könyörögve néztek fel rá.
– Te jó ég… – suttogta István, és letérdelt mellé. – Hát hogy kerültél ide, kicsikém?
Az állat remegett. Nem mozdult. István körbenézett – semmi, se anya, se másik állat. Csak a csend.
A férfi sokat látott már erdőt, de ilyenre még nem volt példa. Tudta, hogy ha itt hagyja, a kis lény nem éli túl az éjszakát.
Levette a kabátját, óvatosan bebugyolálta a gorillát, és a mellkasára szorította. A kis test reszketett, de nem tiltakozott.– Nyugodj meg… nem bántalak. – mondta halkan, miközben lassan elindult lefelé az ösvényen.
Az otthonában, egy kis faházban, meleg vizet hozott, letisztította a sebet, bekötözte. Az állat néha halk morgást hallatott, de István hangja és nyugalma megnyugtatta.– Tudod mit, nevezlek Bencének. Olyan nevet adok, mint egy embernek, mert te is több vagy annál, mint amit a világ gondol rólad.
Az éjszaka hosszú volt. István a kandalló mellett aludt, Bence pedig mellette, a pokróc alatt, szorosan hozzábújva.
Hónapok teltek el. A kis gorilla megerősödött, megtanulta kinyitni a kamra ajtaját (ami néha tragédiába torkollt a befőttek sorsát illetően), és minden reggel István után ballagott az udvarra.
– Nem hiszem el, Bence, megint a lekvárt etted meg! – nevetett a férfi.Bence csak leült, lehajtotta a fejét, majd halkan morgott, mint aki bocsánatot kér.– Jó van, te nagy gyerek, na gyere ide! – simogatta meg a fejét István.
A faluban persze gyorsan híre ment, hogy „az öreg Molnár” valami furcsa állatot tart. Voltak, akik nevetve legyintettek, mások viszont félni kezdtek.– Mi lesz, ha egyszer elszabadul az a dög? – mondta a boltban az egyik asszony.– Vadállat az, nem házi kedvenc! – tette hozzá egy másik.
Egy napon megjelent a hatóság.– Molnár úr, bejelentés érkezett. Vadállatot nem tarthat otthon, ezt maga is tudja. – mondta az egyik tisztviselő.
– Ő nem vadállat! Ő az én… – megakadt a hangja. – Ő a családom.
De a törvény az törvény maradt.A gorillát elvitték az állatkertbe, István pedig csak annyit tudott tenni, hogy utána kiáltotta:– Vigyázzanak rá! Ő nem bánt senkit!
Aznap este nem szólt senkihez, csak ült a verandán, nézte a hegyek mögött eltűnő napot, és a kezében tartotta Bence régi játékát – egy kopott kötelet, amivel egykor huzakodtak.
Tizenegy év telt el.Molnár István haja megőszült, a teste meggyengült. Az orvosai egyre rosszabb hírekkel jöttek.– Sajnos, István bácsi, az agydaganat gyorsan terjed… – mondta az orvos csendesen. – Kérem, készüljön fel a legrosszabbra.
De az öreg csak mosolygott.– Csak egy dolog van, doktor úr, amit még meg kell tennem. Szeretném látni Bencét. Csak egyszer. Utoljára.
A történet hamar elterjedt a faluban, majd a megyei lapban is megjelent. Az állatkert vezetője, Kiss Júlia, könnyes szemmel olvasta a cikket.– Intézzétek el, hogy elhozhassuk – mondta határozottan. – Minden élőlény megérdemli, hogy elbúcsúzhasson attól, akit szeretett.
Egy napsütéses délutánon az idős férfit hordágyon tolták be a gorillák kifutójához. A takaró alól csak a keze látszott ki.– Hol van ő? – kérdezte halkan.– Ott hátul, a fák között – felelte az egyik gondozó.
Bence eleinte háttal ült. De amikor meghallotta a halk köhögést, felkapta a fejét.A tekintetük találkozott.
– Bence… – suttogta István.
A gorilla néhány lépést tett, majd megtorpant. A gondozók idegesen figyelték, kezükben altatófegyverrel.De Bence lassan, óvatosan odament. Megszaglászta a férfi kezét, majd mély, reszkető hangot hallatott.És akkor, mindenki döbbenetére, lehajolt – és átölelte.
– Hát emlékszel… még mindig emlékszel rám… – suttogta István, miközben könnyek csorogtak az arcán.
A gorilla ringatta őt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. A látogatók és a dolgozók csendben sírtak.Bence szinte érezte, hogy ez a pillanat az utolsó.
Néhány perccel később az öreg keze lecsúszott, a szemei lehunyódtak.A gorilla nem mozdult. Csak tartotta őt, és finoman mormolt, mint aki altatót dúdol.
Amikor a gondozók közeledtek, Bence előbb morgott, mintha meg akarná védeni őt, majd lassan félrelépett.Lassan, méltósággal, mintha tudná, hogy véget ért valami, ami soha többé nem jön vissza.
Azt mondják, másnap reggelig nem mozdult a sarokból. Ott ült, ahol utoljára látta a barátját.
💔 A szeretet nem ismeri a fajt, a törvényt, sem az időt.A szív emlékszik akkor is, amikor az ész már régen elfelejtett.