Az öreg Szabó Lajos már régóta betegeskedett. Az orvosok hiába tettek meg mindent, tudták, hogy a napjai meg vannak számlálva. A családja, a szomszédok és a falu népe is sorra látogatta meg, hogy még egyszer láthassák.
Egy áprilisi délelőttön a szomszédok kivitték az ágyát a kis vályogház udvarára. A nap épp előbújt a felhők közül, és az idős férfi arcát finoman cirógatta a fény. Mellette állt élete hűséges társa, a hatalmas pej ló, akit mindenki csak Bendegúznak hívott.
— „Hadd érezze még egyszer a nap melegét!” — suttogta az egyik asszony könnyes szemmel.
Az udvaron csend honolt. Csak a madarak csicsergése és a szél zizegése hallatszott. Lajos bácsi lassan lehunyta a szemét, kezével utoljára megsimította Bendegúz nyakát. A ló nem mozdult. Csak állt, és mély, komor szemekkel nézte gazdáját.
És ekkor történt valami, amire senki nem számított.
Bendegúz hirtelen felnyerített — de nem úgy, mint máskor. Ez a hang nem a megszokott hívogató vagy játékos hang volt. Ez fájdalommal, kétségbeeséssel teli kiáltás volt. Olyan, mintha maga a szíve szakadt volna bele.
Az emberek döbbenten torpantak meg. Egy asszony megszólalt:
— „Én ilyet még soha életemben nem hallottam…”
A ló lassan letérdelt az ágy mellé. Hatalmas fejét az öreg mellkasára hajtotta, mintha tudta volna, hogy most érkezett el az utolsó búcsú ideje.
A falubeliek közül néhányan odaléptek volna, de fiatal lány, Kovács Anna, aki a szomszédnál lakott, felemelte a kezét:
— „Ne bántsátok… hagyjátok! Ő most búcsúzik.”
A férfiak megálltak, senki sem mert közelebb menni. Bendegúz egyetlen izma sem rándult. Csak ott maradt mozdulatlanul, szemei tele könnyel, tekintete az öreg gazdáján.
A nap lassan délutánba fordult. Az öreg keze lehanyatlott, és csend borult az udvarra. Szabó Lajos nem élt többé.
A faluban hamar elterjedt a hír: Szabó Lajos elment. Az emberek összegyűltek az udvaron, ki egy gyertyát hozott, ki egy koszorút font gyorsan a kertből szedett virágokból.
A ház előtt ott állt a szekér, amellyel másnap a koporsót a temetőbe vitték volna. De már most mindenki tudta, hogy valami szokatlan történik.
Bendegúz, a hűséges ló, egész éjjel nem mozdult el az ágy mellől, ahol gazdája kilehelte a lelkét. Nem evett, nem ivott, csak állt némán, fejét leszegve. Időről időre halkan nyerített, de olyan fájdalmas hangon, hogy az embereknek összeszorult a szíve.
— „Nem lehet ezt így hagyni, elpusztul szegény állat a bánattól.” — mondta az egyik férfi.
— „Hát vigyük el az istállóba.” — javasolta a másik.
De Anna azonnal közbeszólt:
— „Ne merjétek! Ő most gyászol. És jogában áll végigcsinálni a búcsút.”
A férfiak szótlanul bólintottak. Az egész falu érezte, hogy valami szent dolog zajlik itt, amit nem szabad megzavarni.
Másnap a koporsót felemelték, és a szekérre tették. A rokonság, a szomszédok, mindenki ott állt. A férfiak összesúgtak:
— „Na, most mi lesz? Mit csinál a ló?”
A választ hamar megkapták. Bendegúz lassan megindult a szekér mögött. Minden lépését kimérten, lassan tette, mintha pontosan tudná: gazdáját az utolsó útjára kíséri. Senki sem merte elállni az útját.
Ahogy a menet végigvonult a falu utcáján, az emberek némán álltak meg a házuk előtt. Az asszonyok keresztet vetettek, a gyerekek döbbenten nézték, hogy egy ló így sirat valakit.
A temetőbe érve a koporsót leemelték. Bendegúz odasétált a frissen ásott sír széléhez. Amikor a pap elkezdte a búcsúztatót, a ló lehajtotta a fejét, mintha imádkozna.
Amikor a koporsót leengedték a földbe, Bendegúz előre lépett, kinyújtotta a nyakát, és mély, fájdalmas sóhajt hallatott. Az emberek között suttogás futott végig:
— „Hallottad? Olyan, mintha siratná.”— „Nem mintha, hanem tényleg siratja.”
A ló aztán lassan megfordult, és egyedül indult haza a szűk utcákon. Az emberek döbbenten nézték, ahogy magától visszatalál a portára, ahol a gazdája élt.
Este, amikor a falu kiürült, Anna még kint ült a ház előtt. Bendegúz ott állt a kapu mellett, némán.
— „Te is tudod, ugye?” — kérdezte halkan a lány, miközben a ló szemébe nézett.— „Tudod, hogy többé nem jön vissza.”
A ló nem válaszolt, de szeme olyan mély volt és olyan szomorú, hogy Annának potyogni kezdtek a könnyei.
— „Ne félj… én itt maradok veled.” — suttogta végül.
A falubeliek ekkor értették meg: Bendegúznak nemcsak a gazdája halt meg, hanem egy egész élete omlott össze. És Anna volt az egyetlen, aki kész volt új életet adni neki.
Az öreg Szabó Lajos már hónapok óta ágyhoz volt kötve. Az orvosok és a szomszédok is tudták, hogy közel a vég, mégis mindenki reménykedett, hogy talán csoda történik. A falu lakói sorra látogatták meg, ki egy kosár almát, ki egy szál virágot vitt, hogy felvidítsa.
Egy kora tavaszi napon a család és a szomszédok közösen úgy döntöttek, kiviszik Lajost az udvarra. Ott, a vályogház előtt a nap melegen sütött, a madarak csicseregtek, s a levegőben ott lebegett a tavasz ígérete.
Az ágyat a diófa alá tették, és a férfi fáradtan, de elégedetten hunyta le a szemét. Mellette állt hű társa, a nagy testű pej ló, akit mindenki csak Bendegúznak nevezett. Lajos bácsi keze remegve a ló nyakára simult.
— „Hadd érezze még egyszer a nap melegét!” — suttogta az egyik szomszédasszony könnyes szemmel.
Az emberek körbeállták az udvart. Senki sem szólt, mindenki tisztelettel figyelte az idős férfit és a hűséges állatot.
És ekkor történt valami, amire senki nem számított.
Amikor Lajos bácsi utoljára lehunyta a szemét, Bendegúz hirtelen felnyerített. De nem úgy, mint amikor hívogatja a gazdáját. Ez a hang tele volt fájdalommal, kétségbeeséssel, mintha maga a szíve szakadt volna bele.
A ló lassan letérdelt az ágy mellé, hatalmas fejét az öreg mellkasára hajtotta. A falubeliek döbbenten figyelték.
— „Hallottátok? Olyan, mintha sírna…” — suttogta egy asszony.
— „Ilyet én még soha nem hallottam ló szájából.” — tette hozzá egy férfi.
Ekkor a fiatal szomszédlány, Kovács Anna, előre lépett.
— „Ne zavarjátok! Ő most búcsúzik.”
És senki sem mert közelebb menni. A ló órákon át mozdulatlanul maradt, még akkor is, amikor Szabó Lajos keze végleg lehanyatlott.
Másnap eljött a temetés napja. A koporsót szekérre tették, a falu népe némán állt körülötte. Bendegúz előbb csak figyelte, majd lassan megindult a menet után. Minden lépését méltósággal tette, mintha tudná, hogy gazdáját kíséri utolsó útjára.
— „Megállítsuk?” — kérdezte egy férfi.— „Ne merd!” — felelte Anna határozottan. — „Ő is ott akar lenni.”
A temetőben, amikor a pap mondta az imát, Bendegúz a frissen ásott sír széléhez lépett. Amikor a koporsót leengedték, a ló mély, fájdalmas sóhajt hallatott, amitől mindenkinek könny szökött a szemébe.
Aztán megfordult, és egyedül elindult haza a keskeny utcákon. Az emberek némán nézték, ahogy eltűnik a porban.
Aznap este Anna az udvaron ült, és a lóhoz szólt.
— „Te is tudod, ugye? Hogy többé nem jön vissza.”
Bendegúz csak állt, szeme tele volt szomorúsággal. Anna sírva fakadt, majd így szólt:
— „Ne félj… én itt maradok veled.”
A falu hamarosan arról kezdett beszélni, mi legyen a lóval. A férfiak a kocsmában tanakodtak:
— „El kellene adni, különben elpusztul.”— „De idegen kézben megszakadna a szíve.”
Anna ekkor felállt a sarokból:
— „Nem kell eladni. Én gondját viselem.”
— „De hát te Pesten élsz, mit kezdesz itt egy lóval?” — kérdezte az egyik gazda.
Anna nyugodtan felelt:
— „Nem megyek vissza Pestre. Itt maradok.”
És ezzel sorsa eldőlt. Beköltözött Szabó Lajos üres házába.
Az első hónapok nehezek voltak. A tető beázott, a padló nyikorgott, a kertet elborította a gaz. Bendegúz alig evett, naphosszat az udvaron állt.
Anna azonban nem hagyta magára. Minden nap beszélt hozzá:
— „Gyere, Bendegúz, én itt vagyok.”
Egy este régi gramofonlemezt tett fel, amelyet Lajos bácsi is szeretett. A dallam hallatán a ló lassan odalépett hozzá, és a fejét a lány vállára hajtotta. Anna zokogva ölelte át.
— „Mostantól én vagyok a családod.” — suttogta.
Hónapok teltek el. Anna lassan beleszokott a falusi életbe: megtanulta felfűteni a kályhát, kenyeret sütni, lekvárt főzni. A szomszédok segítették, hol egy kis liszttel, hol jó tanáccsal.
A faluban lassan megszokták, hogy Anna és Bendegúz elválaszthatatlanok. A gyerekek simogatták, az öregek tisztelettel köszöntek.
Egy nap Anna a pajtában régi füzetet talált, tele Lajos bácsi írásával. Az egyik lapon ez állt:
„Ha valaha Bendegúz egyedül maradna… ne add el! Ő nem állat, ő a fiam.”
Anna könnyeivel küszködve szorította a mellkasához a füzetet.
— „Ígérem, Lajos bácsi, soha nem hagyom magára.”
Eltelt egy év. Szabó Lajos halálának évfordulóján a falu népe újra összegyűlt a temetőben. Anna odavezette Bendegúzt a sírhoz.
— „Lajos bácsi…” — suttogta a lány. — „Ő jól van. Én is jól vagyok. A szeretet, amit neki adtál, hozzám is elért. Köszönöm.”
Bendegúz lassan előrelépett, és a fejét gyengéden a sírkőhöz érintette. A falu döbbent csendben figyelte.
Ezen a napon mindenki megértette: ez a történet nem a vég, hanem egy új kezdet volt.
Anna maradt. Gyökeret eresztett a faluban. Bendegúz pedig legendává vált — a hűség, a szeretet és a gyász jelképe lett.
És minden este, amikor a nap lebukott a dombok mögött, a falubeliek látták, ahogy Anna és Bendegúz együtt sétálnak a mezőn. Két árnyék egymás mellett. Egy lányé és egy lóé.
Két lélek, akik a veszteségből születtek újjá.