Jogi nyilatkozat:A kora tavaszi hajnal úgy ereszkedett le Budapestre, mintha valami nagy, fáradt állat terpeszkedne rá az utcákra. A Göncz Árpád városközpont környékén a villamosok csilingelése keveredett a reggeli forgalom pislákoló zajával, és a még mindig dermedt levegő finom párává fagyasztotta a járókelők leheletét.
Mészáros Júlia minden reggel ugyanabban az időben indult el. A vállára vetett szürke kabátja már kissé megkopott, de ő nem törődött vele; a bírósági tárgyalások, a válás körüli huzavonák és az új munkahely felelőssége nagyobb terhet raktak rá, mint bármely ruhadarab. Harminckét éves volt, de az utóbbi hónapok úgy nyomtak rá, mintha legalább tízzel több lenne.
Az aluljáró bejáratánál, a régi újságárus bódé mellett ült egy idős asszony. Évek óta koldult a környéken, és a legtöbb ember már meg sem látta — beleolvadt a város kopott részletei közé, mint a repedezett járdalapok vagy a villanyoszlopokra ragasztott régi hirdetések.
A nénit Gizellának hívták. Vékony volt, szinte áttetsző, rövid, deres hajjal és olyan szemekkel, amelyek mintha mindent láttak volna már, amit az emberi élet mutatni képes.
Júlia, amióta csak erre járt, mindig adott neki valamit. Nem nagy összegeket — néha százast, néha aprót, néha pedig egy frissen vett péksüteményt. Nem is tudta pontosan, miért teszi, csak érezte, hogy ez az apró gesztus valahogy visszarántja a valóságba, amikor a saját gondolatai túl nehezek voltak.
Egyik reggel az eső csupán vékony függönyt húzott a levegőbe. Júlia benyúlt a zsebébe, elővett egy marék aprót, és lehajolt, hogy beledobja Gizella kopott ónbögréjébe.
És ekkor történt.
Az idős asszony keze hirtelen kinyúlt — olyan gyorsan, hogy Júlia ösztönösen hátrahőkölt volna, ha nem ragadja el csuklóját az a száraz, csontos kéz.
– Kedveském… – sziszegte Gizella, és a hangja egyszerre volt rekedt és sürgető.
– Figyelj rám most nagyon. Amit mondok, nem tréfából mondom. Ma… ne menj haza.
Júlia ledermedt.
– Tessék? – kérdezte automatikusan, mert nem tudott mit kezdeni a helyzettel.
Az asszony szorítása meglepően erős volt, szinte fájt.
Gizella közelebb hajolt, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatja őket.
– Ígérd meg. Bármi történik, ma kerüld el otthonod. Aludj máshol, maradj barátoknál, menj éjszakai buszra, akárhová… de ne menj be a lakásodba. Ma nem.
A hangja könyörgő volt, sőt — megrendítően rémült.
Júlia tekintete végigfutott a járókelőkön, akik sietve mentek el mellettük, mintha a jelenet nem létezett volna.
– Gizella néni… miért mond ilyet? Valami baja van? – kérdezte, már ő is egyre idegesebben.
Az idős asszony elengedte a kezét, és egyszerre tűnt nagyon öregnek.
– Mert tartozom neked. Többet adtál nekem, mint a legtöbben. És ha most hallgatsz rám… talán megúszod.
Ezzel lesütötte a szemét, és több szót nem volt hajlandó mondani.
Júlia a metróig szinte alig érezte a lábait. Az agyában visszhangzottak a szavak: ma ne menj haza… talán megúszod… tartozom neked…
Aznap az irodában képtelen volt koncentrálni. Elemzőként dolgozott egy logisztikai cégnél, ahol a számoknak pontosnak, az adatoknak hibátlannak kellett lenniük — de a képernyőn úszkáltak a sorok, míg a fejében egyre nőtt a feszültség.
A kollégája, Márk egyszer ránézett, összeráncolta a szemöldökét.
– Jól vagy? Olyan, mintha láttál volna valamit…
– Csak nem aludtam jól – felelte Júlia, bár maga sem hitte el.
Később egy dokumentum hiányzott a mappájából, pedig biztos volt benne, hogy elmentette. Egy kávés bögre felborult az asztalán, pedig meg sem érintette. A főnöke külön rászolta, amiért véletlenül rossz adatsort küldött tovább.
Az egész nap egy ideges vibrálás volt.
Este, amikor kilépett az utcára, már csak csendes köd szitált a lámpák fényében. Júlia lehunyta a szemét, és érezte, hogy a gyomra összeszorul.
Vajon tényleg csak egy öregasszony rémálmáról van szó? Vagy valami többről?
A telefonját elővette, és szinte gépiesen írt be egy szálláskeresőt. Talált egy olcsó panziót a Lehel tér közelében. A döntés olyan spontán volt, hogy maga is meglepődött rajta.
Nem ment haza.
Az éjszaka furcsa volt. Álmai zaklatottak, tele villódzó fényekkel és megmagyarázhatatlan zajokkal, de reggel felkelt — élt.
És ekkor ébredt rá: félt volna hazamenni. Jobban, mint bevallotta volna magának.
Másnap korán indult. A hideg szél belekapott a hajába, és szinte futva tette meg az utat a bódéig, ahol Gizella már ott ült, mintha semmi sem történt volna.
De amikor Júlia mellé ért, az asszony felnézett. És abban a pillanatban a tekintete elárul mindent: tudta, hogy a nő nem ment haza. És tudta azt is, mi történt.
– Jó reggelt, Gizella néni – próbált mosolyogni Júlia, de a hangja elcsuklott.
A nénike lassan bólintott.
– Ugye megfogadtad, amit mondtam?
– Meg. De… miért kellett? Miért féltett engem annyira?
Az asszony mély levegőt vett. Ráncos keze remegett, amikor megtámaszkodott a térdén.
– Mert tegnap éjjel… megtörtént az, amitől tartottam. Tudom, mert egész éjjel nem aludtam. A tűzoltóautók szirénája… egészen idáig hallatszott. És akkor már sejtettem, hogy… baj van.
Júlia elsápadt.
– Tűz volt? Nálam? – kérdezte olyan hangon, ami inkább hasonlított egy gyerek ijedt suttogására, mint egy felnőttére.
Gizella bólintott. A tekintetében megrendítő együttérzés jelent meg.
– Nemcsak tűz… valaki szándékosan csinálta. És én… tudtam, hogy veszélyben vagy. Két nappal ezelőtt olyasmit hallottam, ami… amit nem kellett volna. Ami rád vonatkozott.
Júlia szíve hevesen dobogott.
– Mit hallott?
Az asszony lassan felnézett rá.
– Hogy valaki azt mondta: „ma éjjel végzünk vele”. És hozzátették… hogy a lakást is „zaj nélkül megszerzik”.
Júlia kezéből kihullott a táskája.
Júlia percekig csak állt a járda közepén, miközben a reggeli forgalom gondtalanul hömpölygött körülötte. Olyan volt, mintha ő egy másik idősíkba ragadt volna: körülötte minden haladt tovább, de benne valami megállt, megdermedt.
– Gizella néni… kérem, mondjon el mindent. Minden szót. – A hangja már nem remegett, inkább kétségbeesett volt, mint aki tudja, hogy az igazság még fájdalmasabb lehet, mint a sejtés.
Gizella lassan felegyenesedett a bódé mellett, mintha a történet súlya még jobban ránehezedne a vállára. Egy pillanatig csönd volt, csak a közelben haladó autók halk zúgása törte meg.
– Két férfi volt – kezdte lágy hangján. – Nem láttam jól az arcukat, este volt már, és sietős léptekkel mentek. De hallottam, ahogy beszélnek. Az egyik magasabb volt, idegesen járt fel-alá, a másik inkább csak motyogott valamit. Mellettem álltak meg egy pillanatra. Azt mondták… – itt elcsuklott a hangja – … „ma éjjel vége lesz a problémának”.
Júlia szinte ösztönösen hátrált egy lépést.
– A problémának? – kérdezte alig hallhatóan. – Én lennék a probléma?
Az idős asszony szomorúan bólintott.
– Nem mondták ki a nevedet, de… amikor továbbmentek, az egyik odavetette: „Addigra a lakást is megkapjuk, holnap reggel már lehet intézni az átírásokat.”
A szavak mint jeges víz csaptak Júliára. Akárhogy próbálta megőrizni a nyugalmát, érezte, hogy a mellkasa összeszorul, és a légzése kapkodóvá válik.
– Ők csinálták… – suttogta maga elé. – Ők gyújtották fel a lakásomat.
Gizella lassan megérintette a karját.
– Éjjel, amikor meghallottam a szirénákat… csak imádkozni tudtam, hogy ne mentél haza. Ha mégis… nem élnél.
A szavak egyszerűek voltak, mégis olyan erővel ütöttek, hogy Júlia hirtelen úgy érezte, el kell ülnie. Egy közeli padra rogyott, a hideg fém átjárta a tenyerét.
– Ki lehetett az? – kérdezte végül remegő hangon. – Ki gyűlöl ennyire?
Gizella a távolba nézett, mintha össze akarná szedni a bátorságát.
– Nem akarok találgatni, kedves. De a hangja… az egyiküké… ismerősnek tűnt.
Júlia szíve kihagyott egy ütemet.
– Ismerős? – kérdezte. – Honnan?
– Néha hallottam beszélni egy férfit, amikor telefonon üvöltözött veled a ház előtt… – mondta óvatosan a nénike. – Ugyanaz a karcos, ideges hang.
Ahogy ezek a szavak elhangzottak, Júlia váltig tagadta volna önmagának, hogy gondol rá, mégis elsőként Péter arca villant be — a volt férje, akivel hónapok óta folyt a keserves válóper.
Az a férfi, aki addig kedvesnek tűnt, amíg meg nem mutatta, milyen, ha valamit elvesz tőle az élet.
– Péter? – nyögte ki a nevet végül, és a hangjában egyszerre volt düh és döbbenet. – Maga szerint Péter képes lenne ilyesmire?
Gizella nem válaszolt. Csak megfogta Júlia kezét.
– Én csak azt mondom, amit hallottam. A döntés és a következtetés a tiéd.
Júlia telefonja ekkor rezegni kezdett. A kijelzőn a tűzoltóság számáról érkezett nem fogadott hívás jelent meg. A gyomra jeges gömbbé zsugorodott. Visszahívta őket.
A másik oldalon egy hivatalos hang szólt bele.
– Mészáros Júlia?
– Igen.
– Szeretnénk tájékoztatni a tegnap éjjeli esetről. A lakás ajtaja felfeszítve lett megtalálva, a tüzet több ponton gyújtották meg egyszerre, és a nyomok alapján nem véletlen balesetről van szó. A rendőrség nyomozást indított. Hol tartózkodik most? Biztonságban van?
Júlia szeme előtt pillanatokra elsötétült a világ. A hangja mégis határozott maradt:
– Igen… igen, jól vagyok. Valakinél megszálltam.
– Jól tette. Szeretnénk, ha bemenne hozzánk a délelőtt folyamán. Fontos kérdések lennének.
Miután letette a telefont, hosszú ideig csak nézett maga elé.
– Gizella néni… – kezdte rekedten. – Miért segített nekem? Miért kockáztatta, hogy valaki meghallja magát?
Az idős asszony halványan elmosolyodott.
– Mert még mindig vannak emberek, akik hisznek abban, hogy egy apró jótett is visszacseng egyszer az életben. És maga… maga mindig adott nekem. Nem csak pénzt. Kedvességet. Figyelmet. Mosolyt. Aki ilyet kap, az nem hagyja szó nélkül, ha bajt érez.
Júlia szeme megtelt könnyel. Régen nem hallott ennyire emberi mondatot.
– Én… én nem is tudom, mivel hálálhatnám meg – suttogta.
– Tessék élni. A többit majd megoldja az élet.
Miközben Júlia elindult a rendőrség felé, azt hitte, rosszabb már nem jöhet. De ahogy kilépett az aluljáróból a hűvös reggelbe, a gondolatai között egy újabb, félelmetes felismerés bukkant fel.
Ha valaki valóban tüzet gyújtott a lakásában… akkor az a valaki most is valahol van.
És talán még mindig figyeli.
Talán rájött, hogy Júlia túlélte az éjszakát.
És ha egyszer már megpróbálták eltenni láb alól — mi akadályozza meg őket abban, hogy másodszor is megtegyék?
Ahogy a Dózsa György úton felszállt a villamosra, észrevett valamit. Egy férfit. A kocsi végében állt, fekete kapucnis kabátban, lehajtott fejjel, mégis néha felpillantott, egyenesen Júlia felé.
A nő torka elszorult. Lehet, hogy csak véletlen? LeA villamos megállója után Júlia gyorsítani kezdett, de nem futott — attól félt, ha futásnak ered, csak még inkább felhívja magára a figyelmet. Inkább próbált természetesen haladni, mintha dolga volna, mintha semmit sem vett volna észre.
A szíve azonban olyan erővel kalapált, hogy szinte a nyaka bőre alatt is érezte a lüktetést.
A fekete kabátos férfi még mindig mögötte jött. Nem túl közel, nem túl feltűnően. De ott volt. Minden lépésével a hátában érezte a tekintetét.
Ahogy a rendőrséghez közeledett, egyetlen dolog tartotta fenn a lépteit: odabenn már biztonságban lesz.
Vagy legalábbis azt remélte.
A kapitányság előcsarnokában fertőtlenítőszag keveredett a gyenge kávé aromájával. Júliát egy fiatal nyomozó fogadta, akinek barna haját lófarokba kötötték, és arcán egyszerre ült fáradtság és együttérzés.
– Tóth Emese nyomozó – mutatkozott be, és hellyel kínálta. – A kollégák tájékoztattak a helyzetről. Amit elmondani készül… tudja, minden apró részlet számít.
Júlia nem tudta, honnan kezdje, így hát mély levegőt vett és elmesélte az egészet: Gizella figyelmeztetését, az éjszakát a panzióban, a tűzoltók hívását, és azt is, hogy mennyire gyanúsnak találta Péter viselkedését mostanában. A nyomozó nem szólt közbe, csak jegyzetelt, néha felnézett, a tekintete pedig szinte átható volt.
– Van valakije, aki árthatna magának? – kérdezte végül. – Tudom, hogy kellemetlen, de erre szükségünk van.
Júlia nagyot nyelt.
– A volt férjemet… – kezdte halkan. – …Pétert el tudom képzelni. A válás alatt megváltozott. Mintha nem is ismertem volna. Fenyegetett… egyszer azt mondta, „ha már nekem nem lehetsz hasznos, másnak sem leszel”. Akkor azt hittem, csak indulatos.
A nyomozó keze megállt a papíron.
– Ez súlyos kijelentés. Jelentette valahol?
– Akkor még azt hittem, túlreagálnám…
– Soha nem túlreakció, ha valaki megfélemlíti – jegyezte meg Emese csendesen.
Júlia lehajtotta a fejét. Hirtelen szégyen, düh és félelem keveredett benne.
– És… – tette hozzá remegve – …a villamosról idefelé valaki követett.
A nyomozó szeme összeszűkült.
– Le tudná írni? Megmutatni?
Júlia elmondta, amit látott. Kapucni, sötét kabát, középmagas testalkat. Arcvonások? Semmi biztos. A félelem elhomályosította az emlékeit.
Emese felállt.
– Kérem, maradjon bent az épületben, amíg utánanézünk néhány dolognak. Ha valóban követték, a közelben még mindig ott lehet. Elnézést… – megállt egy pillanatra – …de jól döntött, hogy ma nem ment haza.
Júlia bólintott. De a gyomrában a szorítás nem lazult.
Eközben a rendőrség egyik kamerával teli helyiségében a járőrök visszanézték a környék felvételeit. A főbejárat előtt tíz perccel korábban valóban feltűnt egy férfi. Kapucni, sötét kabát, lesütött fej. Nem volt tiszta arckép, de egy dolog mégis szembetűnő volt:
mindig ugyanazt a távolságot tartotta Júliától.
Nem túl közel, hogy feltűnjön.
Nem túl messze, hogy szem elől veszítse.
Délutánra felerősödött a szél, a felhők összegyűltek a város felett. Júlia az ablaknál állva figyelte az esőt, amely apró csíkokat húzott az üveg felületén. Olyannak látta őket, mint saját életének széthulló darabjait.
Vajon ez lett volna a sorsa, ha hazamegy? Vajon már nem is élne?
És vajon miért utálta őt Péter annyira, hogy elmenjen idáig?
A gondolatait a nyomozó visszatérése szakította félbe.
– Van egy hírünk – mondta óvatosan. – Nem tudom, mennyire jó.
Júlia hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt.
– Az egyik kamera felvételén látszik, hogy a férfi, aki követte… – Emese kis szünetet tartott – …beszállt egy parkoló autóba. A rendszáma alapján a kocsit egy bizonyos Varga Péter bérelte tegnap délután.
Júlia arca elsápadt.
– Tehát… tényleg ő volt?
– Nem állíthatjuk még száz százalékra, de nagyon valószínű.
A nyomozó ezután még halkabban folytatta:
– A tűzesetnél találtak egy öngyújtót. Olyat, amilyet a férje rendszeresen használt, legalábbis a közösségi médiás képei alapján. Mostanra bizonyossá vált: a tűz szándékos gyújtogatás volt.
Júlia arca megrándult.
– Miért teszi ezt velem? – kérdezte. – Mit akar még?
Emese mélyet sóhajtott.
– A lakása értéke jelentős, és a válás után csak részben lett volna jogosult rá. Ha maga meghal… az örökség őt illeti. Vannak, akik ezért sokkal messzebbre is elmennének.
Ez a mondat olyan volt, mint egy végítélet. Júlia mellkasában valami megroppant.
A rendőrség védelmet ajánlott neki: ideiglenes szállást, őrizetet, és amíg Pétert el nem érik, azt kérték, semmiképp ne mozogjon egyedül. A nő bólintott, de a torka kiszáradt. A gondolatait egyetlen kép foglalta el: a férfi árnyéka, ahogy követte.
Ahogy leszáll utána.
Ahogy a közelében marad.
Ahogy néha megáll, csak hogy lássa, hova megy.
És ahogy tudja: az a nő, akit meg kellett volna ölnie, még mindig életben van.
Ahogy sötétedett, Júlia úgy érezte, mégis vissza kell mennie valahová — nem a lakásába, hanem Gizellához. Valahogy el kellett mondania neki, hogy igaza volt. Hogy az életét mentette meg. Hogy nélküle már nem lenne itt.
Kíséretet kapott két rendőrjárőr személyében, akik diszkréten követték a környéken. Amikor a bódéhoz értek, Gizella már látta őket. Az arcán furcsa, megkönnyebbült mosoly jelent meg.
– Tudtam, hogy eljössz – mondta.
Júlia odalépett hozzá, és nem törődve az esővel, átölelte. A nénike először megmerevedett a váratlan gesztustól, majd lassan ő is felemelte a karját.
– Maga… maga megmentett engem – suttogta Júlia. – Ha nem mondja, ha nem figyelmeztet…
– Ugyan már. Bárki megtette volna – mosolygott szerényen az idős asszony.
– Nem. Nem tette volna meg. Ez a város tele van emberekkel, akik elmennek egymás mellett. Maga az egyetlen volt, aki szólt.
Ekkor lépett hozzájuk az egyik rendőr.
– Asszonyom, szeretnénk magától is meghallgatni néhány részletet. Amit hallott, az nagyon fontos lehet a nyomozásban.
Gizella bólintott, de előtte még Júliához fordult.
– Kedveském… az élet néha visszaad valamit abból, amit adtunk neki. Én nem tettem sokat. Csak meghallgattam egy hangot a sötétben. És szóltam annak, akit félteni kezdtem.
Júlia szeméből könnyek peregtek.
– Szeretném, ha tudná… nem marad egyedül többé. Segítek magának, ahogy maga segített nekem.
A nénike meglepett mosollyal nézett rá.
– Nem kell nekem több, mint hogy él maga, drágám. Az bőven elég ajándék.
Pétert még aznap éjjel elfogták. A bérelt autóban találtak egy benzines kannát, égésgyorsítót, és egy jegyzetfüzetet, amelyben feljegyzések voltak arról, mikor jár haza Júlia, jár-e valakivel, mikor alszik el. A férfi a kihallgatáson először tagadott, majd összeroppant a bizonyítékok súlya alatt.
„Csak vissza akartam kapni, ami az enyém!” – üvöltötte, de a szavai inkább voltak kétségbeesett védekezések, mint épkézláb magyarázatok.
Az ítélet előkészítése hosszú folyamat volt, de Júliának egy dolog biztos lett:
a félelem kinyílt, mint egy fekete virág, de nem őt temette be — hanem Pétert.
A következő hetekben Júlia új albérletbe költözött, közelebb a belvároshoz, fényes, barátságos lakásba, amelyben nem érezte többé a múlt sötét árnyait.
És minden reggel — igen, minden egyes reggel — elment Gizellához. Nem alamizsnát vitt már, hanem friss kiflit, teát, és néha csak egy kis pokrócot vagy kesztyűt. Nem könyörületből. Hanem hálából. Igazi, mélyről fakadó hálából.
Amikor erről egyszer Gizella tréfásan megjegyezte:
– Ej, hát én nem is kértem semmit!
Júlia mosolyogva válaszolt:
– Nem is kell. Csak azt akarom, hogy tudja: most én figyelek magára. Ahogy maga figyelt rám.
Az idős asszony ekkor hosszú idő után először kisimult arccal nézett az égre.
– Tudja, kedvesem… talán mindketten megmentettük egymást. Maga engem attól, hogy elhiggyem, már nem számítok. Én pedig magát… attól, hogy rosszkor legyen rossz helyen. Ez így kerek.
Júlia ekkor értette meg igazán:
nem az számít, honnan jön az ember, mennyi van a zsebében vagy hány sebet hordoz — hanem az, hogy meghallja-e a másik suttogását a zajban.
És aznap, amikor a bódé mellett az első tavaszi napfény megcsillant a járdán, Júlia úgy érezte, a története véget ért.
De valami más — valami új — épp akkor kezdődött.het, hogy csak a képzelete játszik vele?
De amikor leszállt, a férfi is leszállt.
Amikor átment a zebrán, a férfi is átment.
A szíve a torkában dobogott.
Nem volt kétsége: követik.
A tavasz lassan, szinte félénken bontogatta szirmait Budapest felett. A levegőben már nem volt télíz, az emberek arca is fellélegzett egy kicsit, mintha a város együtt akarta volna lerázni magáról a hosszú hónapok fáradtságát.
Júlia egy kosár friss péksüteménnyel érkezett a térre, ahol Gizella szokott ülni. Már messziről látta a nénike apró, sovány alakját, ahogy a reggeli napfényben vékony kabátja ellenére is valahogy melegséget áraszt.
– Jó reggelt, Gizella néni! – szólt oda vidáman.
Az idős asszony lassan felnézett, és ahogy megpillantotta Júliát, olyan mosoly futott át az arcán, amelyet ritkán látni idősek arcán: egyszerre volt benne meglepetés, hála és valami egészen tiszta öröm.
– Jó reggelt, kedveském. Hát megint eljöttél… mindig eljössz.
– Hogyne jönnék. Mindig lesz helye az életemben – nevetett Júlia, és letette a kis pokrócot az asszony mellé. – Ma mákos kiflit hoztam, tudom, az a kedvence.
Gizella ránézett a kosár tartalmára, és valami elérzékenyült csillogás jelent meg a szemében.
– Én már olyan sok mindent elvesztettem az életemben – mondta halkan. – A családomat, a házamat, a fiatalságomat… de azt hittem, az emberek jóságát is. Maga meg… maga megmutatta, hogy még nem halt ki a világbol.
– Maga is megmutatta – felelte Júlia. – Nekem maga a bizonyíték arra, hogy még a legzavarosabb helyzetben is akad valaki, aki figyel. Aki törődik. Aki nem hagyja, hogy baj érjen.
Az idős asszony finoman megfogta Júlia kezét.
– Kedvesem… én csak szóltam. Maga mentette meg magát azzal, hogy hitt nekem. Egy élet megmentése két ember dolga. Egyik se képes rá a másik nélkül.
Júlia meghatódva szorította meg a kezét.
– Tudja, Gizella néni, sokat gondolkodtam mostanában. Azon, hogy mennyi mindent elvettek tőlem. A házamat. A biztonságérzetemet. Azt, aki voltam. De maga visszaadott valamit… amit azt hittem, örökre elveszítettem.
– És mi lenne az? – hajolt közelebb a nénike.
Júlia elmosolyodott.
– A hitemet az emberekben.
Gizella szeme megtelt könnyel, de most nem a fájdalomtól, hanem a boldogságtól.
– Akkor már megérte megszületnem – mondta csendesen.
Mindketten nevettek egy kicsit a meghatottságon, amely furcsa, de szép módon oldotta a levegőt.
Amikor a nap már feljebb kúszott az égen, és az első tavaszi szellő kellemesen borzolta a fákat, Júlia óvatosan az idős asszony karjába kapaszkodott.
– Mit szólna hozzá, ha ma ebédelni mennénk? Igazi meleg étel, asztalnál, terítővel… és nem engedem, hogy nemet mondjon.
Gizella meglepett, kicsit szégyenlős mosolyt villantott.
– Még sosem ment velem étterembe senki.
– Akkor ideje elkezdeni a jó dolgokat – felelte Júlia.
Az ebéd egyszerű volt, mégis ünnepélyes: húsleves, rántott csirke, krumplipüré. A nénike lassan evett, mintha minden falat egy külön ajándék volna. Júlia pedig úgy nézett rá, mint egy családtagra, akit az élet sodort a karjaiba.
Miután végeztek, Gizella megszorította Júlia kezét.
– Kedvesem, maga lett az én családom. Tudja ezt?
– Tudom. És maga is az enyém – felelte Júlia meleg mosollyal.
Mire délután lett, a világ hirtelen könnyebbnek tűnt. A veszély elhárult, a múlt sötétsége hátrahúzódott, a város pedig újra barátságosan zsizsgett körülöttük.
És az emberi jóság, amely oly sokáig aludt bennük, most életre kelt.
Hazafelé menet Júlia a tavaszi fényben egyszer csak arra gondolt:
Lehet, hogy az élet néha összetör – de aztán odatesz valakit, aki összeragaszt.
Ő pedig megtalálta azt, aki összeragasztotta:
Egy idős asszonyt, aki régen mindent elveszített…
…és egy fiatal nőt, aki éppen újra megtalálta magát.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.