A hó úgy hullott a Bükk erdeje fölött, mintha az ég próbálná elfedni az emberi világ összes nyomát.A szél átfújt a fenyők között, és a domboldalon álló kis faház kéményéből vékony füstszál kanyargott az ég felé.
Barta László a tűz fölé hajolva kavarta meg a rézlábasban fővő teát. A szaga – méz, kamilla és kakukkfű – betöltötte a szobát.A férfi ritkán főzött ekkora adagban. De ma este más volt minden: a verandán fekvő idegen nő légzése új hangot hozott a hegy csöndjébe.
A nő — Zsoldos Eszter — már órák óta eszméletlen volt, mióta László a fagyos patakparton rátalált. Arcán halvány zúzódások, vállán tépett seb, mint valami régi bántás nyoma. Ruhái átáztak, haja jégcsomókban tapadt a homlokára.
Amikor megmozdult, László odalépett hozzá, letérdelt, és a bögrét az ajkaihoz emelte.
— Igyál egy kortyot — mondta halkan. — Méz van benne meg kakukkfű. Belülről is melegít.
Eszter próbált inni, de a keze reszketett, mintha még mindig a hóban feküdne. A férfi megtartotta a fejét, míg az első korty lecsorgott a torkán. A nő arca eltorzult a forróságtól, de pár pillanat múlva enyhülni látszott a remegés.
László lassan elmosolyodott.— Úgy. Majd visszatér az erőd.
A nő szeme résnyire nyílt, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. Fáradt, rémült, mégis emberi pillantás volt — olyasmi, amit László hosszú évek óta nem látott.
— Hol vagyok? — suttogta Eszter.
— Fent a hegyen. A régi erdészházban. — László hangja mély volt és nyugodt. — A falutól két óra gyalog, ha leér az ember. De most jobb, ha nem próbálkozik.
A nő bólintott. Kicsit oldalra fordult, mintha keresné a múltját, amit a hó eltakart.
— Köszönöm… — mondta végül. — Nem tudom, hogyan kerültem ide. Csak futottam.
László nem kérdezett. Tudta, hogy az ilyen mondatok mögött mindig több rejlik, mint amit ki lehet mondani.
— Maradjon itt pár napot — mondta végül. — Amíg visszatér az ereje.
Eszter elmosolyodott halványan, de a mosoly mögött még ott bujkált a félelem.
— Maga… mindig egyedül él itt?
— Évek óta. A hegy jobb társ, mint az emberek. Nem kérdez sokat.
A nő elnézett a tűzbe, a lángok táncát figyelve.— Néha épp a kérdések hiánya a legnagyobb csend.
László nem felelt. Csak egy pokrócot terített rá, aztán leült mellé. A tűz pattogott, a faházban lassan újra élet költözött.
Másnap reggel a napfény áttört a fenyők közötti réseken.A faház körül minden csillogott: a hó, a jég, még a levegő is.
Eszter már ülve várta, mikor László belépett egy kosár fával.
— Hogy van ma? — kérdezte a férfi.
— Mint aki visszatért valahonnan, de nem biztos, hogy haza. — A nő elmosolyodott. — Maga megmentett.
— Csak megtaláltam. A többit maga tette, hogy nem adta fel.
Eszter hallgatott. Aztán, mintha valamit mérlegelne magában, halkan szólt:— A férjem… — megremegett a hangja — …nem engedett el. Amikor elindultam, tudtam, hogy nem lesz visszaút. De élni akartam, nem csak létezni.
László letette a kosarat, és egy pillanatig némán állt. A szavai lassan jöttek, mintha maga is újra tanulná, hogyan kell beszélni valakihez, aki ért.
— Van, amitől csak a hegy tud elrejteni az embert. Az isten sem keres itt túl gyakran.
A nő felnézett rá, s a tekintetében mintha valami megmozdult volna — talán a hit, hogy nem minden ember egyforma.
— Maga… miért él itt? — kérdezte végül.
— Mert lent meghalt minden, amiért érdemes lett volna. — László a tűzre nézett. — Tanító voltam Egerben. Egy nap az iskola udvarán összeesett egy diák. Nem tudtam megmenteni. A szülők engem hibáztattak. Talán igazuk is volt. Azóta itt vagyok.
A nő halkan felsóhajtott.— Ketten menekülünk hát.
A férfi elmosolyodott, de a mosoly mögött fájdalom bujkált.— A hegyek sok mindent elnyelnek. De az emlékeinket nem.
Eszter felállt, odalépett az ablakhoz. Odakint a fenyők mozdulatlanul álltak, a hóban apró madárlábnyomok vezettek a patak felé.
— Talán nem is kell elnyelni őket — mondta. — Csak hagyni, hogy ne fájjanak többé.
A férfi bólintott. Aztán felvette a kabátját.
— Kimegyek a patakhoz vízért. Addig pihenjen.
— Hadd menjek én is — kérte a nő. — A szobában megfulladok.
A férfi tétovázott, majd végül bólintott.
Kint a hó ropogott a lábuk alatt. A levegő harapósan hideg volt, mégis élettel teli.A patak partján a víz alatt jégcsipkék ragyogtak, és a nap fénye apró szivárványokat csalt a felszínre.
— Maga itt találta meg a békét? — kérdezte Eszter.
László a vízre nézett.— Nem tudom, hogy béke ez, vagy csak fáradtság. De itt legalább senki sem kérdi, miért maradtam életben.
A nő halkan mondta:— Most már ketten vagyunk, akik életben maradtak. Talán ez már valami.
László ránézett, és a szemében valami megremegett. Talán remény. Talán félelem attól, hogy újra érezni kezd.
A tél lassan engedett. A hegyek felett megváltozott a fény, és a hó olvadásával új illatok születtek: nedves föld, fenyőgyanta, éledő mohák.
Eszter a kert mögött állt, és a kis ágyásban száraz ágakat gereblyézett.László a verandáról figyelte. A nő mozdulatai egyszerűek, mégis valami új ritmust vittek a házba — az élet ritmusát.
— Azt hittem, soha nem fogok többé nevetni — mondta a férfi, mikor mellé lépett. — De maga valahogy elhozta ide.
Eszter elmosolyodott.— Nem én hoztam. Itt volt ez mindig, csak maga nem hallotta.
A férfi halkan felnevetett.— Lehet. Az ember hajlamos süketnek lenni, ha fáj a múltja.
A nap lassan lement, a fák árnyéka megnyúlt a hófoltokon.A nő leült a kőre, a kabátját maga köré húzva.
— László… — mondta csendesen. — Ha maradnék, nem bánná?
A férfi nem szólt rögtön. Nézte a távoli hegygerincet, ahol a nap utolsó fénye vérvörösen csillant meg a havon.
— A hegy nehéz hely — felelte végül. — Magányos, kegyetlen néha. De ha tényleg maradni akar, én nem fogom elzavarni.
Eszter felállt, közelebb lépett hozzá.— A magányt már ismerem. A kegyetlenséget is. Talán most ideje megismerni valami mást.
A férfi bólintott, és mikor a nő a kezét az övére tette, nem húzódott el.
A tavasz beköszöntével a ház új életre kelt.A konyhában friss kenyér illata terjengett, a verandán gyógynövények száradtak. László újra elővette a régi hegedűjét, és esténként játszott, míg Eszter a tűz mellett varrt. A dallam átszűrődött a völgyön, s a falubeliek lent a kocsmában azt mondták:
— Úgy látszik, a „hegyi tanító” már nincs egyedül odafent.
És amikor a szél lehozta a muzsikát a hegyoldalról, volt benne valami meleg, valami emberi.A dallam nem a fájdalomról szólt többé, hanem arról, hogy a tél után mindig jön a tavasz — még a legfagyosabb szívekben is.