Jogi nyilatkozat:A Duna-parti Vigadó nagyterme soha nem volt még ilyen fényes. A csillárok meleg fénye aranyszínűre festette a magas mennyezetet, a fehér abroszok szinte vakítottak, és mindenütt friss virágillat keveredett a drága parfümök édeskés szagával. Az ember azt hihette volna, hogy ebben a teremben csak boldog dolgok történhetnek.
Varga László mégis úgy érezte magát, mintha rossz helyre tévedt volna.
Megállt az ajtóban egy pillanatra, mielőtt belépett volna. Megigazította a sötétkék öltöny zakóját – régit, de gondosan vasaltat –, és ösztönösen végigsimított az ujján, ahol a gyűrűje évek óta hiányzott. Ez az öltöny kísérte el élete legfontosabb pillanataiban: felesége temetésén, fia érettségijén, és most… most a fia esküvőjén.
– Na, Laci, most ne fordulj vissza – mormolta magának halkan, majd belépett.
A terem zsongott. Nevetések, poharak csilingelése, halk zene. A vendégek többsége elegáns volt, könnyed mozdulatokkal, magabiztos mosolyokkal. László tudta, hogy kilóg közülük. Nem a ruhája miatt – hanem azért, mert nem tanulta meg azt a fajta könnyedséget, amit pénzből és megszokásból szoktak építeni.
A kezében tartott kis kártyát nézte.
„Varga László”
Alatta egy asztalszám.
Nem az első sorban.
Nem a családi asztalnál.
Hanem hátul. Oldalt. Közel a hangosításhoz.
László összevonta a szemöldökét.
– Ez biztos tévedés – gondolta először.
Ahogy közelebb ment, látta a környező névkártyákat is.
„Dekoráció”
„Fotós asszisztens”
„Konyhai személyzet”
Egy pillanatra elszorult a torka.
Ekkor lépett mellé Regina.
A menyasszony.
A fia felesége.
Magas volt, karcsú, hibátlan frizurával és olyan mosollyal, amit sokat gyakorolhattak tükör előtt. A hangja kedvesen csengett, de László azonnal érezte benne azt a finom feszültséget, amit csak az vesz észre, aki már sokszor volt alárendelt helyzetben.
– Örülök, hogy ideértél, László – mondta Regina, és végignézett rajta, mintha egy tárgy lenne, amit elhelyeztek a térben. – Remélem, megtaláltad a helyed.
– Épp ezt nézem – felelte László nyugodtan. – Azt hiszem, valami félrement. A családi asztalnál lenne a helyem.
Regina ajka egy pillanatra megrezzent, aztán újra mosolygott.
– Nem, nem – rázta meg a fejét. – Így terveztük. Ott elöl… kicsit zsúfolt lenne. Itt viszont kényelmesebb. Meg… praktikus.
– Praktikus? – kérdezett vissza László halkan.
– Igen. Közel van a kijárathoz. Meg az emberekhez, akik… dolgoznak – tette hozzá könnyedén.
A mondat vége a levegőben maradt.
Két közeli vendég összenézett, majd gyorsan elfordította a fejét.
László érezte, ahogy az arca melegedni kezd, de nem emelte fel a hangját.
– A fiam mellett szeretnék ülni – mondta csendesen. – Ez az ő napja. Az én helyem ott van.
Regina közelebb lépett.
– Kérlek, ne csináljunk ebből ügyet – suttogta. – Nem tenne jót a hangulatnak.
László nem válaszolt. Elindult előre.
Minden lépésnél úgy érezte, mintha ólomból lennének a lábai. A tekintetek követték. Némelyik kíváncsian, némelyik sajnálkozva.
A családi asztalnál megállt. Látta a fiát, Márkot, aki épp nevetett valamin, mit sem sejtve.
László kihúzta a széket.
És akkor történt meg az, amire senki sem számított.
Regina keze hirtelen megmozdult.
Egyetlen gyors, határozott mozdulat.
A szék eltűnt László alól.
A következő pillanatban már a hideg márványpadlón ült, tompa csattanással. A zaj végigfutott a termen, mintha egy üres poharat ejtettek volna le.
Zene elhallgatott.
Beszélgetések megszakadtak.
Valaki felszisszent.
László tenyere megcsúszott a kövön. A derekába éles fájdalom nyilallt.
– Jaj, Istenem! – kapta a szája elé a kezét Regina. – Annyira sajnálom… Nem figyeltél, ugye?
A mosolya azonban megmaradt.
És ekkor kinyílt a terem ajtaja.
Egy határozott léptű férfi lépett be, sötét öltönyben. A tekintete azonnal megállt a földön ülő alakon.
– László…? – szólalt meg döbbenten.
A férfi arca elsápadt.
– Te… te vagy az?
László lassan felnézett.
– Szabó ezredes?
A terem levegője megfagyott.
A férfi, aki az ajtóban állt, nem tartozott a terem könnyed, csillogó világához. Nem a ruhája miatt – az makulátlan volt –, hanem a tartása miatt. Olyan volt, mint aki egész életében megtanulta, hogy a rend nem dísz, hanem túlélés.
Szabó András ezredes lassan indult el a terem közepe felé. Minden lépése visszhangzott a márványon, és a vendégek ösztönösen félrehúzódtak, mintha utat nyitnának valami elkerülhetetlennek.
A tekintete végig Lászlón maradt, aki még mindig a földön ült, a kezét a padlóra támasztva. Márk ekkor riadt fel, mintha valaki pofon ütötte volna a valósággal.
– Apa! – kiáltotta, és felpattant. – Jézusom, apa, mi történt?
Márk a földre térdelt, és két kézzel segített felhúzni az apját. László próbált egyenesedni, de a derekán át villámként futott végig a fájdalom. Nem nyögött fel. Csak összeszorította a fogát.
– Semmi… – lehelte. – Megcsúsztam.
Regina rögtön melléjük lépett, a hangja cukormázas volt.
– Borzasztóan sajnálom, Márk. Annyira hirtelen történt. Én csak… – aztán a mondat végén elakadt, mert észrevette, hogy az ezredes már ott áll mellettük.
Szabó András szeme villant.
– Azt láttam – mondta csendesen –, hogy valaki kihúzta a széket.
A teremben olyan csönd lett, hogy a távoli konyhából be lehetett hallani a tányérok csörgését.
Regina arca egy pillanatra megfeszült. A mosoly, amit eddig viselt, mintha repedezni kezdett volna.
– Ezredes úr, ugye? – szólalt meg gyorsan, udvariasan. – Biztos félreértés…
– Szabó András vagyok – felelte a férfi. – És nem szoktam félreérteni azt, amit a saját szememmel látok.
Aztán Lászlóra nézett, és a hangja megváltozott. Már nem volt benne élesség, csak valami mély, nehéz megrendülés.
– Varga László – mondta halkan, szinte magának. – Nem hittem, hogy egyszer még így találkozunk.
László zavartan megigazította a zakóját.
– Ezredes… régen volt.
– Régen, igen – bólintott Szabó. – De vannak dolgok, amik nem „régen voltak”. Hanem örökké.
Márk értetlenül nézett a két férfi között.
– Apa… ti ismeritek egymást?
László elfordította a tekintetét. Nem szerette a figyelmet. Nem szerette, ha valaki hőst csinál belőle.
– Dolgoztunk együtt… – mondta röviden.
– Nem „dolgoztunk” – vágott közbe Szabó András, és a hangjában ott volt a katonás pontosság. – Te mentettél ki.
A vendégek között felmorajlott valami. Apró suttogások, hitetlenkedő felhangok.
Regina megmerevedett.
– Miről beszél? – kérdezte vékony hangon.
Szabó András tekintete ráesett, és nem volt benne sem udvariasság, sem harag. Csak egyfajta hideg tisztaság.
– 2011 – mondta. – Nem kell részleteznem a pontos helyet. Elég annyi, hogy egy szolgálati jármű balesetet szenvedett. Füst, láng, pánik. Én bent ragadtam. A többiek… – a férfi egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné, mennyit mondhat ki egy esküvői teremben.
Aztán folytatta:
– Varga nem mérlegelt. Nem számolt. Nem azt kérdezte, hogy „megéri-e”. Bement. Kihúzott. És amikor azt hittem, vége, akkor ő már a vállán vitt kifelé.
László lesütötte a szemét.
– Ne fújjuk fel – morogta. – Megtettem, amit kellett.
– És most – Szabó hangja megkeményedett – azt látom, hogy ezt az embert, aki akkor nem nézte, ki vagyok, ma valaki a személyzet mellé ülteti. És a földre rántja.
A mondat végén megint csönd lett.
Márk arca kivörösödött, de nem a szégyentől – a dühtől.
– Regina… – szólalt meg rekedt hangon. – Te… te a személyzet mellé ültetted apámat?
Regina gyorsan rázta a fejét.
– Nem, hát… én csak… – hadarta. – A beosztás… a logisztika… És amúgy is, Márk, ez csak egy ülésrend…
– Nem – vágott közbe Márk. – Ez nem ülésrend. Ez üzenet.
László megfogta a fia karját, óvatosan.
– Márk, ne itt…
– De itt, apa! – Márk hangja megcsuklott. – Itt, mert mindenki itt van. Mert ha én most hallgatok, akkor… akkor én is ugyanolyan leszek.
Regina szeme megtelt könnyel. De a könnyei nem voltak elég meggyőzőek ahhoz, hogy eltakarják azt a pillanatnyi, makacs sértettséget a tekintetében.
– Én csak azt akartam, hogy minden szép legyen – suttogta. – Hogy minden… méltó legyen.
– Méltó? – kérdezte Szabó András, és most először volt a hangjában valami keserű irónia. – A méltóság nem a csillárból lóg. Hanem abban van, ahogy az ember bánik a másikkal.
Regina ajka remegett.
– Nem tudtam, ki ő – mondta halkan.
László felnézett rá. A szeme fáradt volt, de tiszta.
– Nem is kellett volna tudnod – mondta csendesen. – Elég lett volna látni, hogy az apja vagyok.
Ez a mondat úgy ütött a teremre, mint egy ajtócsapódás. Egyszerű, mégis visszavonhatatlan.
Márk lassan kiegyenesedett.
– Regina – mondta halkan, ijesztően nyugodtan –, te a saját esküvőnkön megaláztad apámat.
– Én… – Regina fuldokló hangon próbált válaszolni. – Én csak…
– Nem akarok „csak”-okat – felelte Márk. – Mert ha valaki egy széket kihúz, az nem „csak”. Az döntés.
Szabó András ekkor László felé fordult.
– Tartozom neked – mondta. – Nem pénzzel. Nem kitüntetéssel. Hanem azzal, hogy ma nem hallgatok.
Aztán hangosabban, hogy mindenki hallja:
– Hölgyeim és uraim… bocsánat, hogy ezt itt mondom, de valamit rendbe kell tenni. Ez az ember, akit ma ide hátra ültettek, nem „hátra való”. És aki így bánik vele, annak itt és most szembesülnie kell vele, hogy mit tett.
Néhány vendég tapsolni kezdett, bizonytalanul. Mások lehajtott fejjel ültek, mintha hirtelen túl szoros lett volna az inggallér.
Márk nem tapsolt. Nem nézett a vendégekre. Csak Reginára.
– Menjünk ki – mondta.
Regina megkönnyebbültnek tűnt, mintha azt hitte volna, hogy ez majd egy „csendes megbeszélés” lesz, ami után minden folytatódik.
– Jó – biccentett gyorsan. – Beszéljünk, persze.
Márk azonban nem Regina kezét fogta meg, hanem az apjáét.
László megtorpant.
– Fiam… – kezdte.
– Gyere velem – mondta Márk. – Most.
És úgy indultak el a kijárat felé, mintha a terem már nem tartozna hozzájuk. Mintha a csillárfény csak díszlet lett volna egy olyan jelenethez, ami hirtelen véget ért.
Regina utánuk kapott.
– Márk! Ne… kérlek… – a hangja remegett. – Ne csináld ezt velem. Mindenki néz.
Márk megállt, visszafordult, és olyan tekintettel nézett rá, amit Regina talán soha nem látott tőle.
– Pont ez a baj – mondta halkan. – Hogy téged mindig az érdekel, ki néz.
A következő pillanatban kiléptek a hideg decemberi estébe. A Duna felől szél jött, nyirkos, metsző. László felszisszent, amikor lépett egyet, a dereka még mindig sajgott.
Márk azonnal észrevette.
– Fáj? – kérdezte.
– Nem vészes – legyintett László. – Öreg csont vagyok, majd összerakom magam.
Márk megállt a lépcső tetején, és a folyóra nézett. A kivilágított lánchíd fényei reszkettek a vízen.
– Tudod, apa… – kezdte, és a hangja megremegett – én azt hittem, hogy a tisztelet az valami… szerep. Hogy jár. Hogy ha valaki „jó helyen” dolgozik, „jó helyen” ül.
László nem szólt. Csak figyelt.
– És közben… – Márk lenyelte a gombócot – közben én is hagytam, hogy úgy beszéljen rólad néha, mintha… mintha te csak „a régi világ” lennél. A műhely. A kezed. A ruhád. És én… én nem álltam bele.
László végre megszólalt.
– Mert szerelmes voltál.
Márk felnevetett, de inkább fájt, mint örült.
– Az voltam. És most… – a szemét dörzsölte – most nem tudom, mi vagyok. Csak azt tudom, hogy amit ma láttam, az… az nem egy pillanat volt, apa. Az ő.
László lassan bólintott.
– Az ember a bajban mutatja meg magát – mondta. – Meg akkor, amikor azt hiszi, senki sem figyel.
Márk hirtelen felkapta a fejét.
– Mi lesz most? – kérdezte. – Mit csináljak?
László nem válaszolt azonnal. A hideg levegő fehér párát rajzolt a szájából.
– Nem én élek vele – mondta végül csendesen. – Te. De egy dolgot tudj: ha ma visszamész, és úgy teszel, mintha semmi sem történt volna… akkor holnap már te is kihúzol egy széket. Talán nem szó szerint. De lelkileg.
Márk lehunyta a szemét. Mintha megütötték volna, de igazat talált benne.
Ekkor nyílt az ajtó mögöttük, és Szabó András lépett ki. Nem jött túl közel, csak annyira, hogy hallják.
– Márk – szólalt meg. – Beszélhetek veled pár szót?
Márk bólintott, fáradtan.
– Persze.
Szabó az apára nézett előbb, mintha engedélyt kérne. László biccentett.
– Én… – Szabó kereste a szavakat, ami egy katonánál ritka látvány – …nem akartam tönkretenni semmit. Csak nem bírtam nézni.
Márk keserűen elmosolyodott.
– Ne kérj bocsánatot. Nekem kéne.
– Nem – rázta meg Szabó. – Neked most döntened kell. És én csak annyit mondok: vannak emberek, akiknek a „tökéletesség” fontosabb, mint az igazság. És van, akinek az igazság az egyetlen, ami megmarad, ha minden csillogás leég.
Márk a Dunára nézett megint.
– Tudja, mi a legrosszabb? – kérdezte halkan. – Hogy Regina valószínűleg tényleg nem érti, mit tett. Ő ezt… rendezésnek látja. Hogy „helyén legyen minden”.
– Mert neki az emberek is kellékek – mondta László fojtott hangon.
Márk összerezzent, mintha ettől a mondattól jobban fájna minden.
A távolból a teremből kiszűrődött egy zavart zsongás. A mulatság már nem volt mulatság. Inkább egy széteső díszlet utórezgése.
Márk lassan kifújta a levegőt.
– Nem megyek vissza – mondta.
Kimondta. És ahogy kimondta, mintha egyszerre lett volna könnyebb és nehezebb minden.
László ráemelte a szemét. Nem volt benne diadal, csak szomorú büszkeség.
– Akkor induljunk – mondta.
És elindultak a rakparton lefelé, a hidegben, a fények között, egy esküvő után, ami nem esküvő lett, hanem tükröt tartó igazság.
A rakpart kövein lassan kopogott a cipőjük. Nem siettek. Nem is volt hová. A város éjszakai fényei hidegen csillogtak, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, ami az imént történt. A Duna sötét volt, mély és közömbös, mint az idő, ami minden fölött elhalad.
Márk egyszer csak megállt.
– Nem akarom, hogy egyedül menj haza – mondta halkan. – Gyere hozzám. Vagy… inkább gyere velem. Mindegy hova. Csak ne egyedül.
László bólintott. Fáradt volt. Nemcsak testben, hanem lélekben is. A fájdalom a derekában tompa lüktetéssé szelídült, de a szívében még minden friss volt.
– Jó – mondta egyszerűen.
Egy ideig nem beszéltek. A hallgatás nem volt kellemetlen, inkább olyan, mint egy régi kabát: kopott, de ismerős. Márk végül megszólalt.
– Tudod, apa… – kezdte –, amikor megismertem Reginát, azt hittem, ő az, aki majd „felhúz” engem. Aki bevezet egy másik világba. Irodákba, kapcsolatokba, jövőbe.
László nem vágott közbe.
– És közben észre sem vettem, hogy lassan elkezdtem szégyellni azt a világot, ahonnan jöttem – folytatta Márk. – A műhelyt. A szagot. Téged. Nem kimondva… csak úgy, csendben.
Ez volt az a mondat, amit László egész este óta sejtett, de most először hallotta kimondva. Megállt, és Márkra nézett.
– Fáj ezt hallani – mondta nyugodtan. – De jobban fájna, ha nem mondanád ki.
Márk lenyelte a könnyeit.
– Azt hittem, a szerelem majd mindent megold. De ma… amikor láttam, ahogy rád nézett… mintha egy tárgy lennél… akkor megértettem, hogy ő nem engem szeretett. Hanem azt az életemet, amit mellém képzelt.
László lassan bólintott.
– Az ember nemcsak párt választ – mondta. – Hanem nézőpontot is.
Ekkor csörgött Márk telefonja. Regina neve villogott a kijelzőn. Márk nézte egy darabig, aztán elnémította.
– Nem most – mondta. – Nem így.
Másnap reggel a város már zajos volt, mintha mi sem történt volna. A hírek azonban gyorsabban terjednek, mint hinnénk. Egy pincér fotót készített. Egy vendég posztolt. Valaki felismerte Szabó Andrást. A történet darabjai összeálltak.
„Megalázott apa az esküvőn.”
„Volt katona, akit a menyasszony hátra ültetett.”
„Az esküvő, ami félbeszakadt.”
László a műhelyben volt, amikor először hallott róla. Az olajszag, a szerszámok csörgése, a megszokott zajok biztonságot adtak. Itt minden a helyén volt. Itt senki nem húzott ki széket senki alól.
– Laci bá’ – dugta be a fejét a szomszéd műhelyből Jóska –, maga lett az interneten.
– Ugyan már – legyintett László.
De amikor Jóska megmutatta a telefonját, László elhallgatott. A kommentek vegyesek voltak, de a többség egy dologban egyetértett: valami nagyon nem volt rendben azon az esküvőn.
Délután egy fekete autó állt meg a műhely előtt. Szabó András szállt ki belőle, ezúttal civilben.
– Bejöhetek? – kérdezte.
– Ez nem díszterem – felelte László. – De jöjjön.
Szabó körbenézett. A falon régi fényképek, egy megsárgult oklevél, szerszámok, amiknek mind története volt.
– Itt minden… valódi – mondta halkan.
– Itt nincs mit eljátszani – felelte László.
Szabó elővette a sapkáját, forgatta egy kicsit.
– A lányom… – kezdte, aztán megállt. – Regina nálam volt éjjel. Nem aludt. Sírt. Magyarázott.
– És? – kérdezte László.
– Nem azt sajnálta, amit tett – mondta Szabó keserűen. – Hanem azt, hogy látták.
László bólintott. Nem volt meglepve.
– Tudja, mit mondtam neki? – folytatta Szabó. – Azt, hogy a tisztelet nem tanulható meg utólag. Vagy ott van az emberben… vagy nincs.
– És mit mondott erre?
– Semmit – felelte az ezredes. – Csak nézett. Mintha most először nem lenne válasza.
Pár nappal később Regina levelet írt Márknak. Nem üzenetet. Nem hívást. Levelet. Hosszút, gondosan megfogalmazottat. Bocsánatkérések, magyarázatok, könnyekkel leírt mondatok.
Márk elolvasta. Egyszer. Aztán eltette egy fiókba.
– Nem válaszolok – mondta az apjának. – Nem azért, mert haragszom. Hanem mert nem akarok visszamenni oda, ahol magyarázkodni kell azért, aki vagyok.
Hónapok teltek el.
Márk felmondott a munkahelyén. A kollégák nem értették. A barátok kérdeztek. Ő csak annyit mondott: elfáradt.
Visszament a műhelybe.
Az első nap ügyetlen volt. A második nap olajos lett. A harmadik nap már mosolygott.
– Add ide azt a villáskulcsot – mondta László egy délután.
Márk odanyújtotta.
– Tudod – mondta –, sokáig azt hittem, hogy én innen el akarok menni. De most rájöttem… én csak el akartam felejteni, honnan jöttem.
László elmosolyodott.
– Az ember előbb-utóbb mindig visszatalál – mondta. – Ha nem a helyhez, akkor az értékhez.
A műhely új táblát kapott. Nem nagyot. Nem hivalkodót.
Varga és Fia – Autójavítás
Márk sokáig nézte.
– Szép – mondta végül.
– Nem a tábla a fontos – felelte László. – Hanem hogy együtt vagyunk mögötte.
Egy este, zárás után, amikor a nap már lebukott a házak mögött, Márk megállt az ajtóban.
– Apa… – mondta halkan. – Köszönöm, hogy akkor… ott… nem aláztad meg őt vissza. Hogy csak felálltál.
László a fiára nézett.
– Aki tudja, ki ő – mondta –, annak nem kell bizonyítania.
Márk bólintott. A város zaja távolinak tűnt. A világ egyszerűbb lett. Nem könnyebb. De igazabb.
És ez elég volt.
Mert az ember értékét nem az mutatja meg, hol ültetik le –
hanem hogy fel tud-e állni úgy, hogy közben ember marad.
Egy év telt el.
Nem volt évforduló, nem volt nagy nap, amit be lehetett volna karikázni a naptárban. Csak egy átlagos hétköznap délután, amikor a műhely előtt megállt egy autó, és László ösztönösen odanézett.
– Záróra után jött – jegyezte meg Márk félvállról. – Lehet, visszajön holnap.
Az autó ajtaja azonban kinyílt, és egy fiatal nő szállt ki. Nem volt elegáns, nem volt feltűnő. Egyszerű kabátot viselt, a haja nem volt tökéletesre formázva. Egy pillanatig bizonytalanul állt, majd elindult feléjük.
Regina volt az.
Márk megdermedt. László viszont letörölte a kezét egy rongyba, és nyugodtan az ajtó felé indult.
– Jó napot – mondta. – Segíthetek?
Regina arca sápadt volt, de nem tört meg. Nem sírt. Nem mosolygott.
– Nem autóval jöttem – felelte halkan. – Csak… beszélni szeretnék. Ha lehet.
Márk kilépett a műhelyből. A tekintetük találkozott. Nem volt benne harag. Nem volt benne vágy. Csak egy csendes felismerés: ez már nem az a történet.
– Mondd – mondta Márk.
Regina nagy levegőt vett.
– Nem kérek semmit – kezdte. – Nem magyarázatot, nem új esélyt. Csak… tudnod kell, hogy elmentem terápiára. Hogy megértsem, miért volt fontosabb számomra a látszat, mint az ember. Nem biztos, hogy valaha jóvá tudom tenni, amit tettem. De nem akarom tovább hazugságban élni.
Csend lett.
László hátrébb lépett egy lépést. Ez nem az ő beszélgetése volt.
Márk lassan bólintott.
– Jó, hogy ezt felismered – mondta. – De az én utam már másfelé megy.
Regina lehajtotta a fejét.
– Tudom. És… köszönöm, hogy akkor nem kiabáltál. Az volt az első tükör, amit nem tudtam összetörni.
Egy pillanatra Lászlóra nézett.
– Maga pedig… – mondta elcsukló hangon – …maga tanított meg arra, hogy a méltóság nem tanulható dolog. Csak elveszíthető.
László bólintott.
– Vigyázzon rá – mondta egyszerűen.
Regina elment. Nem nézett vissza.
Márk sokáig állt ott, aztán kifújta a levegőt.
– Azt hiszem… most lett vége igazán – mondta.
László a vállára tette a kezét.
– Most lett a helyén.
Este bezárták a műhelyt. A nap utolsó fénye narancssárgára festette a táblát az ajtó fölött. Nem volt benne semmi különös. Nem volt tökéletes. De igaz volt.
Apa és fia elindultak hazafelé.
Nem beszéltek sokat. Nem is kellett.
Mert volt már egy helyük a világban.
Nem az első sorban.
Nem a csillár alatt.
Hanem ott, ahol az ember megállhat, és azt mondhatja:
itt nem húzzák ki alólam a széket.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.