Az életem lassan darabokra hullott, és mindez a férjemnél, Tamásnál kezdődött. Egyik este, mikor odamentem hozzá a nappaliba, ahol a kanapén ült, úgy tettem, mintha valami fontos dologgal lenne elfoglalva. Én azonban már akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben kettőnk között.
– Tamás, jössz lefeküdni? – kérdeztem fáradtan, miközben láttam, hogy üres tekintettel bámulja a kikapcsolt tévét.
A válasza hideg volt, mint a jég:– Mindjárt. Csak még ezt befejezem.
– Mit? A tévé ki van kapcsolva…
– Munka. Ne kezdjük most ezt, jó? – mordult rám ingerülten, anélkül, hogy rám nézett volna.
Éreztem, hogy valami eltört köztünk, de akkoriban a napi mókuskerék – a munka, a három gyerek, a háztartás – teljesen felőrölt. A gyanú azonban ott motoszkált bennem. Egy éjszaka végül a valóság arcon csapott: megtaláltam az üzeneteit. Hónapok óta viszonya volt egy nővel, Andreával.
Amikor szembesítettem vele, a szavak alig jöttek ki a számon:– Hogy tehetted ezt velünk? – zokogtam.
Tamás lesütötte a szemét, és csak ennyit mondott:– Sajnálom, Ági. Nem akartam, hogy idáig fajuljon.
Üres, üvegcsörömpölésként visszhangzó szavak voltak. Nem tudta enyhíteni velük azt a kínt, hogy a családunk szétesett. A válás szélén álltunk, miközben a munkahelyemen is egyre nehezebben álltam helyt.
A főnököm, Liza, észrevette, hogy egyre gyengébben teljesítek.– Ági, szükségem lenne a jelentésekre nap végére. Tudom, most nehéz időszak, de muszáj haladnunk.
– Próbálkozom, Liza… de minden darabokra hullik körülöttem.
Pár héttel később eljött a legrosszabb hír: elbocsátottak.– Sajnálom, Ági – mondta Liza komoran. – Próbáltalak bent tartani, de nincs mozgásterem. El kell, hogy engedjelek.
Az állásom elvesztése volt az utolsó döfés. A válás, a pénzügyi bizonytalanság, a három gyerek nevelése… mind egyszerre nehezedett rám.
Reggel, miközben reggelit készítettem Emmának, Márknak és Zsófinak, Emma halkan megkérdezte:– Anya, ugye rendben leszünk?
A szívem belesajdult, de mosolyt erőltettem magamra:– Igen, kicsim. Rendben leszünk. Ma van egy állásinterjúm, és érzem, hogy sikerülni fog.
Nem volt választásom: elfogadtam egy helyi élelmiszerbolt pénztárosi állását.– Tudom, hogy nem ezt szoktad meg, Ági – mondta az üzletvezető, Kovács úr az interjún. – De ez stabil munka, tisztességes fizetéssel.
– Három gyereket nevelek egyedül. Stabilitásra van szükségem.
Így lettem pénztáros. Nem volt könnyű megszokni, de legalább rendszeres időbeosztásom lett. Tudtam menni az iskolai programokra, segíteni a leckében, este mesét olvasni.
Egyik nap Zsófi odabújt hozzám, és azt mondta:– Anya, ez sokkal jobb. Már nem mindig a gép előtt ülsz.
Éreztem, hogy jó úton vagyok, még ha szerény körülmények között is.
Aztán jött az a bizonyos nap. A kasszánál ültem, amikor belépett egy nő két kamasz gyerekkel. Drága ruhákban feszítettek, minden mozdulatukból áradt a fennhéjázás.
A nő elégedetlenül nézett rám, majd gúnyosan megszólalt:– Kedveském, nem mosolyogsz? Hát így fogadod a vásárlókat?
– Elnézést… hosszú nap volt. – próbáltam higgadtan válaszolni.
De ő csak folytatta:– Biztos utálod ezt a munkát. Az ilyen emberek mindig boldogtalanok.
Szíven ütött a megjegyzés. Én, aki vért izzadok, hogy eltartsam a gyerekeimet, még ezt is megérdemeljem? Nem szóltam vissza, inkább csippantottam tovább a termékeit.
Ekkor hirtelen a fia feldöntötte a bevásárlókocsit. A benne lévő drága borok, gourmet sajtok a földre zuhantak, és egy üveg hangos csattanással széttört.
A nő arca elvörösödött a düh és szégyen keverékétől.– Bence! Hogy lehetsz ilyen ügyetlen?! – csattant rá a fiára.
Én pedig csak ennyit mondtam halkan:– Semmi baj, előfordul az ilyesmi.
A boltban mindenki minket figyelt.
Az üzletvezető, Kovács úr is odalépett:– Asszonyom, a törött árut természetesen kicseréljük, de az árát ki kell fizetni.
A nő kelletlenül nyújtotta a bankkártyáját. Beolvastam – a rendszer elutasította. Megpróbáltam újra, de ugyanaz.
– Elnézést, asszonyom, a kártyáját visszadobta a rendszer.
– Ez lehetetlen! Valami hiba van! – kiabálta. Telefonálni kezdett, de senki nem vette fel.
A sorban állók kezdtek türelmetlenkedni. Az egyik törzsvásárlónk, Jenei néni, előrelépett és félhangosan megjegyezte:– Úgy látszik, a sors mindig utoléri az embert. Talán legközelebb jobban meggondolja, hogyan beszél másokkal.
A nő egyre feszültebb lett. A gyerekei panaszkodtak, ő toporgott, a bolt pedig tele volt feszültséggel. Több mint egy órán át tartott a cirkusz, mire végre megérkezett a férje, elegáns öltönyben.
Belépett, ránézett a családjára, és dühösen kifakadt:– Hogy lehettél ilyen figyelmetlen?! Tudod, mennyibe fog ez kerülni? – majd a feleségét is letolta. – Ezért mondtam, hogy ne neked kelljen bevásárolni!
Az egész bolt néma csöndben figyelte. Kifizette az árut, felkapta a szatyrokat, és kiviharzott – otthagyva a feleségét és a két gyereket.
Kovács úr odafordult hozzám:– Nagyon szépen kezelted ezt a helyzetet, Ági. Menj haza a gyerekeidhez, pihenj.
Hazafelé útközben vettem egy pizzát, és otthon a gyerekeimmel együtt nevetve, mesélve ültünk le vacsorázni. Bár a nap megalázó volt, a karma megmutatta magát. Én pedig megtanultam, hogy bármennyire is lenéznek mások, a tisztességes munka és a szeretet mindig erősebb marad.