Jogi nyilatkozat:A márciusi este úgy ült rá a budapesti belvárosra, mint egy sűrű, fáradt sóhaj. A levegő nyirkos volt és nehéz, mintha az egész város egy hosszú nap után próbálna megnyugodni. Én pedig pontosan ugyanezt éreztem, amikor beléptem a lakásunkba a Wesselényi utcában.
A cipőm alatt halk recsegéssel adta meg magát a konyha padlója. A vállam zsibbadt a sok irattól, amit egész nap hurcoltam a munkahelyemen, és alig vártam, hogy végre ledőljek. A férjem, Bence, már otthon volt; a nappaliban ült, előrehajolva, ahogy a telefonját böngészte. A tompán világító kijelző fénye úgy árnyékolta az arcát, mintha jóval idősebb lenne, mint harmincnyolc.
– Itthon vagy, Évi? – kérdezte felém se nézve.
– Itthon. Fáradtan, de még egyben – mondtam, és elsuttogtam egy mosolyt, hátha átragad rá is.
Nem ragadt.
A hangja kimerült volt, és ahogy rápillantottam, láttam, hogy a szeme alatt sötét árkok húzódnak. Mostanában mindennap így tért haza – vagy tért vissza ahhoz a félig jelenlévő állapothoz, amelyben élt. Olyan volt, mint aki mindig máshol jár. Mintha valami folyamatosan rágta volna belülről.
Amikor az ágyba feküdtem, ő még a telefont nézte. A férjem soha nem volt titkolózó, most mégis olyan görcsösen markolta a készüléket, mint aki fél, hogy kiveszik a kezéből. Nem akartam jelenetet, nem akartam veszekedést – túl fáradt voltam hozzá. Úgy tettem hát, mintha elaludtam volna.
A szobában félhomály volt, csak az utcáról beszűrődő lámpafény rajzolt halvány csíkokat a falra. A takaró alatt a légzésem egyre lassabb lett, mintha tényleg álomba merülnék… pedig minden idegszálam ébren lüktetett.
Aztán meghallottam.
A matrac megmozdult, Bence mély levegőt vett, de nem úgy, mint aki álmos. Ez egy megtört, kétségbeeső sóhaj volt.
– Istenem… – suttogta. – Nem tudom, hogyan mondjam el neki. Hogy fogom elviselni, ha összetöröm?
Az arcom majdnem megrándult. A szünet, ami után beszélt, olyan súlyos volt, mintha kövek zuhantak volna a mellkasomra.
– Nem akarom bántani Évit… de ezt nem titkolhatom tovább.
A vér megfagyott bennem.
Évit. Engem.
A kezem alatt megrezzent a takaró, annyira összeszorultam.
Mit nem titkolhat tovább?
Mit művelt?
Mi lehet olyan súlyos, hogy éjjelente így mardossa?
A gondolatok össze-vissza cikáztak bennem. Egész nap alig szólt hozzám, hetek óta kerüli a tekintetem… Vajon van valakije? Adósság? Valami, ami romba dönti az életünket?
Mire feleszméltem, Bence már felállt, és a nappaliba ment. A függöny mögül kihallatszott, ahogy újra beszél – de nem telefonba. Inkább magához.
– Bárcsak visszacsinálhatnám. Ha akkor elmondom… most nem tartanék itt.
Valami összetört bennem. A hiány, a bizonytalanság, a rettegés olyan erős volt, hogy legszívesebben utána rohantam volna. De nem tettem. Csak feküdtem mozdulatlanul, mint akit odaszegeztek.
Az éjszaka hosszú volt. A gondolataim felváltva száguldoztak és torpantak meg, mint egy rosszul működő óra mutatója.
Reggel aztán úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.
Kávét főztem, pirítóst készítettem, a rádió halk zsongása kísérte, ahogy Bence lassan előkerült a hálóból. Sápadt volt, mint aki alig aludt.
– Jó reggelt – mondta.
– Jó reggelt. Álmos vagy?
– Csak sok a munka – felelte gyorsan, elkapva a tekintetét.
Láttam rajta, hogy hazudik. Láttam rajta, hogy valami feszíti belülről, de nem engedi ki.
Nem kérdeztem.
Még nem.
A következő napok gyötrelmesek voltak.
Bence ideges volt, figyelmetlen, gyakran még vacsora közben is elnézett a semmibe. Az ujjai remegtek, ha azt hitte, nem látom. Néha a nevemet mondta álmában, olyan hangon, amitől a szívem majd megszakadt volna.
Péntek délután aztán korábban értem haza a szokásosnál. Amint kinyitottam az ajtót, meghallottam a hangját a nappaliból.
– Nem, Pista bá’, nem bírom tovább. El kell mondanom neki. A lelkiismeretem már szétmar.
Megdermedtem.
Létezett valaki, akivel erről beszélt – valami olyanról, amiről nekem semmit nem mert mondani.
A táskám majdnem kicsúszott a kezemből.
Halkan becsuktam az ajtót, hogy ne vegye észre, aztán a szobába mentem, mintha most érkeztem volna.
Aznap este már nem vártam tovább.
Amikor lefeküdtünk, csend volt. Hosszú, feszült, szinte harapni lehetett.
A sötétben felé fordultam.
– Bence – mondtam halkan –, ha valami történik, szeretném, ha elmondanád.
A testében mintha megfeszült volna minden izom.
– Miért kérdezed? – a hangja reszketett.
– Mert látom rajtad, hogy baj van. És… hallottam egy-két dolgot.
Nem szólt. A csend valójában kiabált.
– Bence – folytattam –, kérlek, mondd el. Jobb, ha tőled hallom, mint ha máshonnan.
A férjem lassan felült. A holdfény halványan megvilágította az arcát. Soha nem láttam még ennyire megtörve. A kezei remegtek, amikor az ölébe temette őket.
– Évi… – kezdte –, amit most mondok, az mindent megváltoztat.
A szívem hevesen dobogott.
– Hallgatlak.
Bence nagyot nyelt, mint aki valami nehezet próbál lenyelni, aztán kibukott belőle:
– Van egy féltestvérem. Anyám… fiatalon szült egy kislányt, akit nem tudott felnevelni. Pár hónapja tudtam meg. És azóta keresem. Meg is találtam. De… féltem elmondani neked.
– Van egy féltestvérem – ismételte Bence halkan. – Anyám fiatalkorában szült egy kislányt. Még azelőtt, hogy apámat megismerte volna. A gyereket… örökbe adta. Erről soha, senkinek nem beszélt.
Sok mindent elképzeltem. Másik nő, betegségek, titkos hitel, kettős élet. De erre egyáltalán nem gondoltam.
– Ezt… hogy érted? – kérdeztem rekedten. – Hogyhogy most derült ki?
– Amikor anyu meghalt – kezdte, és a hangja elcsuklott az „anyu” szónál –, a holmijai közt találtam egy régi levelet. Egy pesti címmel, meg egy névvel. Egy régi barátnőjének írt, akinek leírta, hogy „a kislányt” nem tudta megtartani. A levélben volt egy fotó is. Egy újszülött. Arra kérte a barátnőjét, hogy ha valaha úgy alakul, adja oda neki a lány elérhetőségét.
– És… aztán? – súgtam.
– A barátnőt már nem találtam meg – folytatta. – De a levélben volt egy másik cím, egy régi gyermekotthon neve, Esztergom mellett. Gondoltam, egy próbát megér. Elmentem oda.
Nem tudtam eldönteni, mit érzek. Dühöt, hogy ezt mind titkolta előlem hetekig? Szánalmat, hogy ő hordozta egyedül? Vagy csak valami furcsa, földhöz ragadt bizonytalanságot.
– És… sikerült megtalálnod? – kérdeztem.
Bence bólintott.
– Igen. A nevét is tudom. Agnest hívják. Már régen nem ott él, nyilván felnőtt, saját élete van, de az intézetben megvolt a régi nyilvántartás. Megtaláltam a nevelőszülők adatait, aztán hosszú keresgélés után… – felnézett rám – …ráakadtam a Facebook-profiljára. Onnan ment minden tovább.
– És miért nem mondtad el nekem már az elején? – kérdeztem. Éreztem, hogy a torkomban feszül valami, ami egyszerre volt fájdalmas és fojtogató. – Miért kellett ezt titokban intézned?
Bence összeszorította az ajkát.
– Mert először azt sem tudtam, hogy igaz-e. Meg mert haragudtam anyámra. – A szeme elsötétült. – Úgy éreztem, elárult minket. Hogy évtizedekig hazudott. Nem akartam addig rólad is lehúzni ezt a terhet, amíg nem látom tisztán, mi az igazság.
– Azt hittem… – elharaptam a mondat végét.
– Tudom, mit hittél – mondta halkan. – Hallottad, ahogy éjszaka beszéltem. Tudom, mire gondolhattál.
– Másik nőre – suttogtam ki. – Hogy van valakid. Vagy valami olyasmi.
Bence az arcához kapott.
– Jézusom, Évi… – A hangja remegett. – Eszembe sem jutott, hogy így hangzik. Csak… azt kértem a Jóistentől, hogy adjon erőt elmondani neked. És közben úgy éreztem, ha téged is elveszítelek, már semmi értelme nem lesz semminek.
A szívem összeszorult.
– Bence… – borzoltam meg óvatosan a karját. – Haragszom, amiért hetekig hazudtál. De… ez nem az, amire gondoltam. Nem csaltál meg. Nem tettél ellenem semmi olyat, amit ne lehetne megbocsátani. Csak… nem értem, mitől féltél ennyire.
– Attól – suttogta –, hogy azt hiszed, ugyanúgy elhallgatnék dolgokat, mint anyám. Hogy azt gondolod, én is képes lennék rád úgy hazudni, ahogy ő hazudott mindenkinek. – Mély levegőt vett. – És attól is féltem, mit fogsz szólni, ha azt mondom: szeretném megismerni. Szeretnék gondoskodni róla, amennyire tudok. Ha kell, segíteni neki. És ezzel… beengedni az életünkbe valakit, akiről eddig azt sem tudtuk, hogy létezik.
Egy pillanatra mindketten hallgattunk. Kint egy autó dudált az utcán, a fal túloldalán valaki nevetett. Minden olyan hétköznapinak tűnt – közben nálunk valami gyökeresen megváltozott.
– Mesélj róla – mondtam végül. – Mit tudsz Agnesről?
Bence bólintott, mintha hálás lenne, hogy nem azt mondtam: „nem érdekel” vagy „tilos”.
Keresgélt a gondolataiban, aztán lassan beszélni kezdett.
– Harminc körüli. Egyedül él egy albérletben Kelenföldön. Pultosként dolgozik egy kávézóban a Bartók Béla úton. – Elmosolyodott, de ebben a mosolyban több volt a fájdalom, mint az öröm. – Nem házas, nincsenek gyerekei. A gyerekkora… hát, finoman szólva zűrös volt. A nevelőszülők elváltak, mielőtt befejezte volna az általánost; volt, hogy kollégiumban lakott, volt, hogy nagynéninél.
– Mikor beszéltetek először? – kérdeztem óvatosan.
– Két hónapja – felelte. – Írtam neki egy üzenetet, amiben leírtam, ki vagyok, és hogy mit tudok. Először azt hitte, valami átverés. Aztán csináltunk egy videóhívást… megmutattam neki a levelet, meg a fotót. – Elcsuklott a hangja. – Sírt. Azt mondta, mindig sejtette, hogy nem mondtak el neki mindent. De azt nem gondolta, hogy valahol ott van egy testvér, aki keresi.
Egy pillanatra magam elé képzeltem a nőt. Egy kávézóban áll, tálcát cipel, mosolyog az idegenekre, mint aki ehhez már hozzászokott. Lehet, hogy a villamoson már elmentem mellette. Lehet, hogy ugyanazon a piacon vettünk paradicsomot a Móricz Zsigmond körtérnél. Lehet, hogy a világon semmit nem sejtek róla – mégis, valahol a férjemmel közös vér folyik benne.
– És… találkoztatok is? – kérdeztem.
Bence bólintott.
– Egyszer. A Feneketlen-tó mellett ültünk le beszélgetni. – Elmosolyodott. – Nem volt nagy ügy. Két idegen, aki próbálja kitalálni, miben hasonlítanak. De amikor rám nézett, azt mondta: „A szemed pont olyan, mint az anyámé volt.” – Lesütötte a tekintetét. – És én rájöttem, hogy valahol egész életemben hiányzott valami, amiről azt sem tudtam, hogy létezik.
A szívem összeszorult – de nem féltékenységből. Hanem valami furcsán megértő szomorúságból.
– És most…? – kérdeztem. – Mit szeretnél?
– Azt, hogy megismerd – mondta egyszerűen. – Hogy ne kelljen kettészakítanom az életem. Hogy ne kelljen titokban találkoznom vele, mintha valami bűnt követnék el. És… – rám nézett –, hogy ne haragudj rám, amiért ilyen sokáig cipeltem ezt egyedül.
Hosszú csend következett. A fejem zsongott, mintha ezernyi kis dob verné egyszerre a halántékomat.
Aztán halkan csak ennyit mondtam:
– Haragszom, amiért titkoltad. De nem azért, amit tettél. Azért, hogy kerestél valakit, aki hozzád tartozik. – A tenyerem az övére tettem. – Én nem akarok az lenni, aki miatt ezt nem teheted meg.
Bence szeme elhomályosult. Nem, nem csak a félhomály miatt.
– Évi… – súgta, és közelebb csúszott hozzám. – Nem érdemellek meg.
– Ezt majd én eldöntöm – válaszoltam, és szorosan átöleltem.
Abban az ölelésben benne volt az összes bizonytalanságom, félelmem, de benne volt az is, hogy tudtam: még nem vesztünk el. Még.
Másnap furcsa, súlytalan csend ülte meg a lakást. Mintha kiürült volna belőle valami láthatatlan feszültség, ami addig ott vibrált a levegőben.
Reggel a kávém fölött ülvén csak bámultam az ablakot. Lent az utcán egy bringás suhant el, egy idős néni húzta a kerekes bevásárlótáskát, a pékség előtt sor állt. Minden ugyanaz volt, mint bármelyik másik szombaton – mégis éreztem, hogy valami átbillent bennünk.
Bence tétován állt a konyhapultnál egy bögrével a kezében.
– Évi… – törte meg végül a csendet. – Ha nem szeretnéd, nem kell találkoznod vele. Csak… elmondtam, hogy tudd. Nem akarok erőltetni semmit.
Ránéztem. A kezén látszott, hogy mennyire ideges: az ujjai a bögre fülét gyűrték.
– Ha őszinte legyek – mondtam –, félek.
– Tudom – suttogta.
– De… – vettem mély levegőt – …mikor gondoltad, hogy… esetleg… találkozhatnánk?
– Bármikor – mondta gyorsan. – Megírom neki, hogy… – a hangja bizonytalanná vált – …hogy mit szeretnél.
Megvontam a vállam.
– Írd meg neki, hogy szeretnék vele találkozni. De… – kicsit elmosolyodtam – …előre szólok, ha úgy érzem, sok, akkor megmondom őszintén. Nem fogok mosolyogva hazudni.
– Nem is várnám el tőled – mondta.
A találkozóra végül pár nappal később került sor, egy kedden délután, munka után. Bence azt javasolta, hogy ne otthon, ne valami zsúfolt belvárosi helyen találkozzunk, hanem egy csendes kávézóban a Gellért tér közelében.
Aznap egész nap összevissza vert a szívem. Az irodában a táblázatok ugráltak a szemem előtt, mintha valaki rángatta volna őket. A kolléganőm, Kata meg is jegyezte:
– Te, Évi, olyan vagy ma, mintha vizsgázni mennél. Mi van?
– Családi ügy – feleltem homályosan, és reméltem, hogy nem kérdez tovább.
Nem kérdezett. Csak hozott egy kekszet az asztalomra.
Délután öt felé már a villamoson ültem. A 47-es zakatolva vitte át a rakparton, a Duna fölött a lemenő nap vörösre festette az eget. A hídról lenézve kis csónakokat láttam, turistahajót, fedélzeten fényképező emberekkel. A világ ment tovább a maga útján.
A kávézó, ahová beszéltük, egy oldalsó kis utcában volt, nyitott ajtajából kávéillat és halk zene szűrődött ki. Bence már ott ült az egyik sarokban, idegesen babrálta a szalvétát.
– Megjött? – kérdeztem.
– Még nem – válaszolta. – De mindjárt itt lesz. Írt, hogy a villamos feltartotta.
Leültem mellé, és próbáltam egyenletesen lélegezni. A kezem jeges volt. Bence észrevette, és óvatosan megfogta.
– Ha bármi rossz érzésed lesz, szólsz – mondta. – Nem kell udvariaskodnod miatta.
– Őszinte leszek – mondtam.
Az ajtó csengője ekkor csilingelt meg. Mindketten odafordultunk.
Egy magas, vékony nő lépett be. Sötétkék dzsekit viselt, a haja kontyba csavarva, arcán halvány smink – de a szeme… abban volt valami ismerős. Mint Bencéé, csak női változat. Óvatosan körülnézett, aztán megpillantott minket.
Bence felállt.
– Agnes! – szólalt meg, és a hangjában egyszerre volt öröm és feszengés.
– Szia – mosolygott a nő, de a mosolyban nem volt magabiztosság, inkább félénkség. – Szia, Bence.
A tekintete aztán rám siklott, és a mosolya bizonytalanabbá vált.
– Szia… – mondta. – Te lennél…?
– Éva – nyújtottam a kezem. – Bence felesége.
Meglepetten nézett rám, mintha nem lett volna biztos benne, hogy szívesen látom.
– Örülök… – mondta halkan, aztán gyorsan hozzátette: – És elnézést, ha… ha betolakodónak tűnök.
Valami belém mart: mennyire belé égett ez az érzés, hogy ő mindig útban van valakinek.
– Nem tűnsz annak – feleltem, és próbáltam őszintének hangzani. – Ülj le, kérlek.
Leült közénk, vagy inkább szembe velünk – mintha egy láthatatlan vonal választott volna el bennünket. Az asztalra nézett, az ujjai idegesen doboltak rajta.
Bence rendelt nekünk: neki egy cappuccinót, nekem egy teát, Agnesnek egy lattét.
Pár percig csak a csészék csörgése, a kávégép szörcsögése és a háttérzene töltötte be a csendet.
– Szóval… – kezdte végül Agnes. – Köszönöm, hogy találkoztok velem. Tudom, hogy ez… furcsa lehet nektek. Nekem is az. – Elmosolyodott, de megint csak félve. – A legtöbb embernek gyerekkorától van testvére. Nekem meg most hoznak egyet.
– Nekünk meg most derül ki, hogy volt egy, akiről nem tudtunk – felelte Bence. – Szóval azt hiszem, mindenki egyformán zavart.
Agnes elnevette magát. A nevetése őszinte volt, kicsit hangosabb, mint amit a hely megkövetelt, de valahogy felszabadító.
– Igazad van – mondta. – Egyikünk sem úgy képzelte ezt a történetet.
Ránéztem. A vonásai egyszerre voltak idegenek és furcsán ismerősek. A szeme körül azok a kis ráncok, mint Bencének, amikor nagyon nevet. A mód, ahogy a feje oldalra billent, miközben figyelmesen hallgat – ugyanaz.
– Mesélnél egy kicsit… magadról? – kérdeztem.
Agnes vállat vont, de láttam rajta, hogy kicsit megkönnyebbül: kapott egy kapaszkodót.
– Hát… harminckettő vagyok. Budapesten élek tizenhat éves korom óta. Előtte volt ez az-az, nevelőszülők, kollégium, albérletek… – kicsit elviccelve mondta, de a hangjában fájdalmas tompaság volt. – Pultos vagyok egy kávézóban a Bartókon. Szeretem a kávét, de utálom az olyan vendégeket, akik háromszor is visszaküldik, mert „nem elég habos”. – Kacsintott. – Hobbim nincsen nagyon. Olvasni szeretek, meg néha festek, de azt senkinek nem mutatom meg.
– Miért nem? – kérdezte Bence.
– Mert amit csinálok, az inkább csak maszatolás – legyintett Agnes. – Egyedül lakom, gyerek, férj nincs. Egy ideig volt egy… balul sikerült kapcsolatom, de azt hagyjuk. – Rám nézett. – És ti? – A tekintete félénken ugrott kettőnk között. – Mármint… én tudom nagyjából Bencéről, mit csinál, de rólad még semmit.
– Irodában dolgozom, egy logisztikai cégnél – mondtam. – Papírok, táblázatok, megbeszélések. Semmi izgalmas. Van egy kis lakásunk a Wesselényin, meg… – elmosolyodtam – …egy macskánk, Marci, aki azt hiszi, ő a ház ura.
Agnes arca felderült.
– Macskáátok is van? – nevetett fel. – Na jó, akkor már egy közös pontunk biztos van. Én is macskás vagyok, csak még nincs macskám. A gyerekkoromban mindig azt mondták, sok a költség vele, meg hogy tönkreteszi a bútorokat. – Megrántotta a vállát. – Így aztán maradt a plüsscica.
– Ezen könnyen segíthetünk – mondta Bence mosolyogva.
Ahogy beszélgettünk, észrevettem, hogy lassan oldódik bennem valami. A feszültség, a félelem, hogy majd „elveszi” tőlem a férjemet, vagy hogy valami pokoli dráma játszódik le. Agnes nem tűnt sem számítónak, sem harsánynak. Sokkal inkább olyannak, aki egész életében a háttérben állt, és most hirtelen rá sütött valami reflektor.
Egy ponton elnémultunk egy pillanatra. Agnes a csészéje peremét nézte, aztán váratlanul felnézett.
– Azt hiszem… el kell mondanom, hogy mire gondoltam, amikor Bence először megkeresett – mondta. – Azt hittem, valami hirdetéses átverés. Hogy majd pénzt kér, hogy „összehozzon a vér szerinti anyámmal”, vagy nem tudom. – Keserűen felnevetett. – Elég sok baromságot láttam már.
– Nem hibáztatlak – mondtam. – A mai világban…
– Aztán amikor küldte a levelet… – folytatta –, a régi képet… valami bennem is megmozdult. Sokszor nézegettem magam a tükörben gyerekkoromban, és azt kérdeztem, kire hasonlítok. De akkoriban mindenki csak annyit mondott: „a sorsra”. – Elhúzta a száját. – Most meg itt ülök veletek, és látom, hogy a szemeink ugyanúgy csillognak, ha zavarban vagyunk. – Elmosolyodott. – Furcsa.
Bence a homlokát dörzsölte.
– Sajnálom, hogy anyám ezt nem intézte másképp – mondta. – Hogy nem volt elég bátor ahhoz, hogy a szemünkbe mondja.
Agnes vállat vont.
– Lehet, hogy nem volt elég erős. Vagy túl szégyellte. Nem tudom. – A szeme egy pillanatra elhomályosult. – Hosszú évekig haragudtam rá. Aztán rájöttem, hogy a harag nem segít se rajta, se rajtam. Most már inkább csak… sajnálom. – Bencére nézett. – És hálás vagyok, hogy te… legalább megpróbáltad helyrehozni azt, amit ő elrontott.
Halk lett a levegő. Valami egészen finom, törékeny, mégis súlyos szál font bennünket egyre szorosabban egymáshoz.
A találkozó végén kint álltunk a kávézó előtt. A levegő lehűlt, a fények sárgán úsztak a járdán. Az emberek siettek, kabátokba burkolózva.
– Köszönöm, hogy találkoztál velem – mondta Agnes, miközben a táskáját igazgatta. – Neked különösen. – Rám nézett. – Nem biztos, hogy mindenki ilyen… nyitott lenne egy ilyen helyzetben.
Elmosolyodtam. Nem éreztem magam különösebben hősiesnek.
– Én is köszönöm, hogy ennyire őszinte voltál – mondtam. – Nem ígérem, hogy egyik napról a másikra olyanok leszünk, mint akik együtt nőttek fel. De… – kerestem a szavakat – …van időnk. Ha akarjuk.
Agnes bólintott.
– Én… akarom – mondta halkan. – De ha bármikor túl sok vagyok, szóljatok. Nem akarom szétszedni a családotokat.
– Nem szétszedni jöttél – szólalt meg Bence. – Hanem… kiegészíteni.
Agnes elmosolyodott, majd hirtelen megölelte Bencét. A mozdulat elsőre bizonytalan volt, aztán erősebb. Bence először meglepődött, aztán viszonozta.
– Szia, bátyó – súgta Agnes, aztán kicsit zavartan elvált tőle.
Ez a szó – „bátyó” – úgy ütött belém, mint egy hirtelen, meleg hullám. Bence, a férjem, akit én ismertem, szerettem, akivel tíz éve éltünk együtt… hirtelen másfajta szerepet is kapott. Testvér lett. Valaki más történetének is a része.
Agnes felém fordult.
– Szia, Évi. – Egy pillanatig tétovázott, aztán óvatosan kinyújtotta felém a karját. – Szabad?
Bólintottam. Megöleltük egymást. Nem volt még mély, bizalmas ölelés, inkább csak két ember óvatos találkozása – de bennem valami megmozdult.
– Szia, Agnes – mondtam. – Vigyázz magadra. És… írj, jó?
– Írok – bólintott. – Ti is.
Aztán elindult a villamos felé.
Hazafelé menet Bence csendben vezetett. A sötét város lámpái sorban suhantak el mellettünk. Éreztem, hogy valamit mondani akar, de nem tudja, hol kezdje.
Én törtem meg végül a csendet.
– Hasonlít rád.
– A szememre gondolsz? – kérdezte óvatos mosollyal.
– Nem csak arra – feleltem. – A zavarára, amikor kedvesen beszélnek vele. – Elmosolyodtam. – Meg arra, ahogy a csésze peremét bámulta, ha túl személyes kérdést tettünk fel.
Bence felnevetett.
– Na jó, az tényleg én vagyok.
Egy pillanatra egymásra néztünk, és abban a mosolyban ott volt mindaz a feszültség, ami az elmúlt hetekben megmérgezte a kapcsolatunkat – és amiből lassan kiemelkedtünk.
– Haragszol még rám? – kérdezte halkan.
Elgondolkodtam.
– Nem ugyanúgy – feleltem. – Még fáj, hogy ennyi ideig titkoltad. De most már látom, mit cipeltél. És… inkább az bánt, hogy úgy érezted, ezt egyedül kell hordoznod. Mintha nem bízhatnál bennem eléggé.
Bence szomorúan bólintott.
– Tudom. Hülye voltam. Azt hittem, ha mindent előkészítek, elintézek, elrendezem, akkor majd „szép csomagban” adom oda neked az igazságot. Aztán rájöttem, hogy az igazságot nem lehet becsomagolni. Csak letenni valaki elé, aztán remélni, hogy nem tapossa szét.
– Nem tapostam szét – mondtam halkan.
– Nem – felelte. – Ezért szeretlek.
A hídon haladtunk át épp, a Duna felett. A víz felszíne sötét volt, csak itt-ott csillant meg a lámpák fényében. Egyszerre volt nyugtalanító és nyugtató, mint az életünk abban a pillanatban.
– Tudod… – kezdtem –, az jutott eszembe, hogy mennyi titok van a családokban. Amikről nem is sejtjük, hogy léteznek. A nagyszüleink, a szüleink, mind hordoznak valamit, amit talán szégyellnek. És azt gondolják, ha elhallgatják, minket védenek. Közben meg… a kimondatlanság mérgez meg mindent.
Bence bólintott.
– Ezt már én is érzem – mondta. – És azt is, hogy nem akarom tovább vinni ezt a mintát. – Rám pillantott. – Veled nem.
Elmosolyodtam.
– Akkor kezdjük azzal, hogy… nincs több éjjeli suttogás a nappaliban – mondtam. – Ha valami fáj, kimondjuk. Akár mennyire béna.
– Megegyeztünk – bólintott. – Még ha közben hülyét csinálok is magamból.
– Már rég megcsináltad – kacsintottam –, de szerethető hülye vagy.
Nevetett. Én is. És a nevetésünk hangja betöltötte a kocsit, valami régi, ismerős hangulatot hozva vissza, amit már hiányoltam.
A következő hetekben Agnes lassan, óvatosan szivárgott be az életünkbe. Először csak üzenetekkel: képet küldött az épp elégetett palacsintájáról, mi meg válaszként Marci macskáról küldtünk fotót, amint a mosogatóban ül.
Aztán közös kávézások jöttek, néha ebéd a munkahelyem közelében, olykor pedig átjött hozzánk szombat délután.
Az első ilyen alkalom különösen emlékezetes volt.
– Biztos, hogy jó ötlet? – kérdezte Bence, miközben az asztalterítőt rángatta a konyhában. – Nem túl sok ez neki egyszerre?
– Szerintem épp elég – feleltem. – Nem kastélyba jön, csak a mi kis kuckónkba. – Körbenéztem. A nappali kissé kaotikus volt: a kanapén pokróc, az asztalon könyvek, a polcon fényképek. – Legalább látja, hogy normális emberek vagyunk. Vagy legalábbis annak próbálunk látszani.
Marci a szék lábához dörgölőzött, mintha felkészült volna az új jövevényre.
– Mi lenne, ha egyszer végre nem idegeskednél mindenen? – kérdeztem Bencét, miközben a kezébe nyomtam a tálat.
– Az már túl nagy változás lenne – legyintett.
Amikor Agnes megérkezett, zavartan lépett be az ajtón.
– Hűha – nézett körül. – Ez… nagyon otthonos. – A hangjában őszinte elismerés volt.
– Köszönjük – mondtam. – Próbáljuk nem elrontani.
Marci ekkor úgy döntött, hogy megteszi az első lépést a diplomácia terén. Odasétált Agneshez, és a lábához dörgölőzött.
– Ó! – kapott levegő után. – Szia, kis úrfi! – leguggolt, és óvatosan megsimogatta. Marci azonnal dorombolni kezdett, mintha eddig csak erre várt volna.
– Na tessék – morogta félig tréfásan Bence. – Fél éve nálunk van, és még soha nem dorombolt ilyen hangosan. Úgy látszik, megvan az új kedvence.
– Legalább valaki – mosolygott Agnes, de rögtön el is pirult, mintha túl sokat árult volna el.
Ebéd közben hol komoly, hol egészen könnyed témákról beszélgettünk. Átmentünk gyerekkori emlékeken, kínos sulis sztorikon, első randikon. Agnes néha megállt egy történet közepén, és azt mondta:
– Itt most jönne egy rész, amiről inkább nem beszélek. Nem azért, mert szégyellem, hanem mert még nem vagyok kész rá.
És mi ezt tiszteletben tartottuk.
Egy ponton elővettem egy régi fotóalbumot. Bence morcosan nézett rám.
– Figyelmeztetnem kell, hogy a képek egy részén fehér zokni-szandál kombinációt visel – mondtam. – Erős idegzet kell hozzá.
– Hé! – tiltakozott Bence. – Az divat volt!
– Valahol, valamikor, nagyon messze – feleltem.
Agnes nevetett, amikor meglátta a tizenkét éves Bencét hegyes zselézett hajjal.
– Uramisten – csapta a szája elé a kezét. – Pont úgy nézel ki, mint az egyik osztálytársam a hetedikben.
– Remélem, az osztálytársad menő volt – morogta Bence.
– Inkább… feltűnő – felelte Agnes diplomatikusan.
A nevetés közben valami egészen finom áramlás indult meg köztünk. Már nem csak az „új rokon, akivel ismerkedünk” érzés lengte be a szobát, hanem valami kezdetleges összetartozás is. Olyan, mintha egy régóta hiányzó polcdarab hirtelen a helyére került volna.
Később, amikor már mindenki jóllakott, és a kávénkat kavargattuk, Agnes elcsendesedett. A csészét bámulta, aztán halkan megszólalt:
– Tudjátok… sokáig gyűlöltem az ismeretlent. Azt a „valakit”, aki megszült, majd otthagyott. – Nem nézett ránk, csak a kávéjába. – Minden rossz dolognál rá fogtam: biztos miatta ilyen az életem. Jó kifogás volt arra, hogy ne kelljen magamra néznem. – A hangja megremegett. – Aztán amikor Bence írt… rájöttem, hogy az ismeretlennek arca van. Nem is egy. – Végre felnézett ránk. – És egyik sem az, amit elképzeltem.
Bence lassan bólintott. Láttam rajta, hogy nehezen beszél erről, de nem futamodik meg.
– Anyánk nem volt tökéletes – mondta. – De a maga módján szeretett minket. Téged is szeretett, csak gyáva volt. – Megvonta a vállát. – Téged meg erősebbnek nevelt az élet. Én meg… semmit sem tehetek a múlttal. Csak azzal, amit most csinálok.
Agnes hosszasan nézte a bátyját. Aztán halkan, de határozottan megszólalt:
– Azt, hogy most itt ülhetek veletek… azt nem a múlt, hanem ti intéztétek. Ezért hálás vagyok. – Rám pillantott. – Neked különösen. Mert értem, mennyire fura lehet, hogy hirtelen beesik az életedbe egy „másik családtag”.
– Meg fogom szokni – mondtam. – Sőt, már szokom.
Elmosolyodott, és ebben most kevesebb volt a félsz.
Az este végén, amikor Agnes már elment, csak ketten maradtunk Bencével a konyhában. A mosogatóban edények tornyosultak, az asztalon fél pohár bor, a fotelban alvó macska.
– Na? – kérdezte Bence, miközben vizet engedett a mosogatóba. – Túlélhető volt?
– Sőt – feleltem. – Egészen… jó érzés volt.
– Komolyan mondod? – úgy nézett rám, mintha legalábbis nyertünk volna a lottón.
– Komolyan – bólintottam. – Bár… – elgondolkodtam – …azért ne essünk túlzásba. Nem fogok holnap már „tesózni” vele. De azt érzem, hogy… jó helyen van nálunk.
Bence elmosolyodott, és letámaszkodott a pultnak.
– Évi… – mondta halkan. – Nem tudom, hogy köszönjem meg neked. Hogy nem fordultál el, hogy nem azt mondtad: „válassz közte és köztem”.
– Az nem én lennék – ráztam meg a fejem. – De… tanultam valamit ebből. – A szemébe néztem. – Ha legközelebb bármilyen titok is motoszkál benned, azt akarom, hogy előbb mondod el nekem, mint a nappali sötétjének.
– Megígérem – felelte.
– Nem csak mondod?
– Eskü – tette fel a két kezét, mint egy gyerek.
Elmosolyodtam, és átöleltem. Ő a vállamba temette az arcát.
– Tudod, mitől ijedtem meg a legjobban? – kérdeztem halkan.
– Hogy megcsallak? – találgatott.
– Attól is – bólintottam. – De még inkább attól, hogy egyszer csak rád nézek, és már nem ismerlek bele abba az emberbe, akit feleségül vettem. – Megcsóváltam a fejem. – A titkok ilyenek. Lassan, észrevétlenül idegenné teszik az embert. Most… mintha kicsit visszakaptalak volna.
– Én meg téged – suttogta.
Az idő múltával a történet, ami az elején fenyegető árnyékként telepedett ránk, lassan beépült a mindennapokba. Már nem „a nagy titok” volt, hanem egy új fejezet a családi történetben.
Karácsonykor először hárman ültünk a fa alatt nálunk: Bence, én és Agnes. Nem akartunk rögtön hatalmas családi ünnepet szervezni, hiszen még tanultuk egymást. De a kis nappaliban gyertya égett, a sütőben bejgli illata szállt, és Marci a csomagolópapírok között játszott.
– Ha valaki tavaly ilyenkor elmondja nekem – kezdte Agnes, miközben óvatosan bontogatta az ajándékot –, hogy idén karácsonykor lesz egy bátyám… és egy sógornőm… – rám mosolygott –, valószínűleg kinevetem.
– Én is – felelte Bence. – Ha valaki azt mondja, hogy ilyen rettenetesen fogok félni elmondani egy igazságot, hogy attól tartok, elveszítem Évit… – rám nézett –, akkor azt mondom, ilyen nincs.
– De van – jegyeztem meg. – És mégis itt vagyunk.
Agnes kibontotta a csomagot. Egy közepes méretű vászon és egy doboz akrilfesték volt benne.
– Ez… – pislogott – …nekem?
– Neked – bólintottam. – Azt mondtad, szeretsz festeni, de nem mutatod meg senkinek. Nem is kell. De ha valaha úgy döntesz, hogy mégis megmutatnád… mi itt leszünk.
Agnes szeme megtelt könnyel. Hosszú percekig csak nézte a vásznat, mint aki nem hiszi el, hogy ez tényleg neki szól.
– Ez… – kezdte, de elakadt a hangja. – Ez több, mint egy ajándék.
– Tudjuk – mondta Bence.
Agnes letette a vásznat, és előbb Bencét ölelte meg, aztán felém fordult.
– Köszönöm – suttogta. – Nem csak ezt. Mindent.
Ahogy átölelt, éreztem, hogy már nem ugyanaz a félénk idegen áll előttem, akivel a Gellért térnél először találkoztunk. Valami azóta megváltozott. És nem csak benne – bennem is.
Aznap éjjel, amikor Bencevel lefeküdtünk, az ablakon túl halkan hullani kezdett a hó. A lámpafényben kis, forgó csillagoknak látszottak a pelyhek.
– Emlékszel – szólaltam meg hirtelen –, amikor azon az estén azt suttogtad a sötétben, hogy „nem tudod, hogyan mondod el nekem”? – A plafont néztem. – Azt hittem, a házasságunknak vége.
– Emlékszem – mondta Bence halkan. – Az volt életem egyik legrosszabb napja. Te mellettem feküdtél, én meg úgy éreztem, kő van a mellkasomon. És azt gondoltam: ha ezt kimondom, mindent elveszítek. Ha meg nem mondom ki, akkor meg lassan belülről rohadok el.
– És most? – fordultam felé.
Féloldalt feküdt, a párnán megtörve a haja. A szeme követte az arcom vonalát.
– Most azt gondolom – felelte –, hogy a titok nem csak hazugság lehet. Lehet félelem is. Félelem attól, hogy akit szeretsz, már nem ugyanúgy néz rád. De ha elég bátor vagy kimondani… – elmosolyodott –, akkor néha az derül ki, hogy még közelebb kerültök egymáshoz.
Kinyújtottam a kezem, és megsimogattam az arcát.
– Néha – mondtam –, az igazság nem azért fáj, mert rossz, hanem mert későn érkezik. De még így is jobb, mintha soha.
Bence közelebb húzódott, és a homlokát az enyémnek támasztotta.
– Köszönöm, hogy akkor nem mozdultál el mellőlem – mondta. – Amikor azt hitted, hogy már minden elveszett.
– Én is féltem – vallottam be. – De… én sem akartam gyáva lenni. Se magammal, se veled.
Kint tovább hullott a hó. Bent a lakásban csend volt, de ez már nem az a nyomasztó, fojtogató csend volt, mint azon az első éjszakán, amikor meghallottam Bence suttogását.
Ez már olyan csend volt, amelyben a kimondott szavak lassan a helyükre kerülnek. Ahol a titkok nem árnyékként lapulnak a sarokban, hanem a múlt részeként, amelyet nem lehet meg nem történtté tenni, de lehet vele együtt élni.
És ahogy lehunytam a szemem, tudtam: az életünk nem lett tökéletes. Nem lett makulátlan, mesébe illő. De valahogy… igazabb lett.
És néha ez többet ér minden hibátlan hazugságnál.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.