Múlt vasárnap délután elhatároztuk, hogy meglátogatjuk anyukámat. A fiam már napok óta mondogatta, hogy „anya, mikor megyünk nagyihoz, hiányzik a borsóleves meg a zserbó!”. A férjem meg titkon reménykedett benne, hogy anyu süt valami „férfi-kompatibilis” húsos fogást is.
A napsütéses délutánban sétálva értünk az öreg panelhez, ahol anyu lakik. A lépcsőház ajtaján belépve azonban valami teljesen szokatlan dologba botlottunk. A bejárat melletti falnál, a hideg kőpadlón kuporogva ott ült egy kisfiú. Öt év körülinek tűnt, és úgy zokogott, mintha valaki elvette volna tőle a világ összes játékát egyszerre.
– Jaj, te édesem, mi történt? – kérdeztem halkan, leguggolva mellé. – Miért sírsz ilyen keservesen?
– A nagymamámhoz jöttem látogatóba… – hüppögte könnyezve –, de kimentem az udvarra játszani, és mikor visszajöttem, nem nyitotta ki az ajtót… csak ülök itt, és senki nem nyitja ki...
– Jaj, ne bőgj már annyira, hogy a könnyeid buborékot fújnak – próbáltam tréfásan oldani a feszültséget, de a kisfiú csak még jobban elkezdett sírni.
– Hogy hívnak, kis szívem?
– Soma – szipogta.
– És melyik lakásból jöttél?
– A tizennyolcasból… – nyögte ki végül.
A férjem rám nézett, én vissza rá. A tizennyolcas lakás? Ott nemrég új lakók költöztek be. Még nem volt szerencsénk bemutatkozni nekik.
– Ne aggódj, Soma – mondtam határozottan. – Gyere, feljössz hozzánk, megírunk egy üzenetet a nagyinak, hogy nálunk vagy. Amint hazaér, tudni fogja, hol keressen.
Soma kelletlenül, de kézen fogva jött velünk fel a második emeletre. A férjem gyorsan előkapta a gyerekszőnyeget és a kisautókat, én pedig egy papírra ezt írtam:
„A kisfiú, Soma, most a 24-es lakásban van. Ne aggódjon! 😊 – Szomszéd.”
Lementem, és óvatosan betoltam a cetlit a 18-as ajtó rése alá.
Fent közben a nappaliban már teljes erővel zajlott az autóverseny: a fiam, Kristóf és Soma egymást túllicitálva tologatták a kisautókat, az egyik kanyarban még a plüssmackó is kapott egy gyorsítót.
– Soma, kezet mostunk már? – kérdeztem mosolyogva.
– Még nem.
– Akkor gyere, add a kezed! – felkísértem a fürdőbe.
Kezet mosott, én meg közben megkérdeztem:
– Éhes vagy?
– Nagyon! – mondta tágra nyílt szemmel.
– Van borsóleves, kérsz?
– Kérek!
Egy pillanat alatt eltüntette a tányér teljes tartalmát, a kanalát se tette le közben.
– Van töltött káposzta is – kacsintottam rá.
– Azt is! – bólintott.
Kettőt evett meg gond nélkül.
– Kompót vagy gyümölcslé legyen?
– Inkább… teát kérek – válaszolta teljes meggyőződéssel.
Ez megütött. Amikor én voltam ötéves, a tea nekem a megfázással és az unalommal volt egyenlő. De hát változnak az idők, vagy csak Soma másképp van összerakva.
Letelepedtünk teázni, és előkerült a mézes ostya is. A férjem és Soma mély beszélgetésbe merültek az autómárkákról, lóerőkről, váltókról. Én csak csendben figyeltem, és elmosolyodtam: „Hát igen, két férfi, két világ – de egy közös nyelv: a kocsik.”
Nemsokára megérkezett anyukám, Éva néni is. Felakasztotta a kabátját, és kérdőn nézett ránk.
– Sziasztok, mi ez a nyüzsgés?
– Találtunk egy vendéget – nevettem. – Az udvaron zokogott. Azt mondta, a nagymamájához jött, de nem nyitottak neki ajtót. A tizennyolcadik lakásból jött.
– Az érdekes – vakarta meg a fejét anyu. – A tizennyolcasban egy hozzád hasonló korú nő lakik… ötvenkettő, ha jól sejtem.
– Mi ebben a furcsa? – vontam vállat. – Egy ötvenkét éves nőnek lehet már ötéves unokája.
– Igaz – bólintott anyu, és már csatlakozott is a játékhoz.
A hangulat csodás volt: a játékdoboz szétborítva, a fiúk kockát pakoltak dömperbe, a férjem húzta, Soma parancsokat osztogatott, anyu meg nevetett.
Aztán… valaki becsengetett.
A csengő hangja egy pillanatra megállította az egész játékgyárat. A dömper, amibe épp egy építőkocka került volna, félúton megremegett Soma kezében. Anyu fölnézett, a férjem is megállt a húzással, én meg felálltam és kimentem ajtót nyitni.
Az ajtóban egy nő állt. Csinosan volt öltözve, de arcán fáradtság és zavartság tükröződött. Olyan „velem egykorú”, ahogy anyu szokta mondani – vagyis legalább tíz évvel idősebb nálam, de még remekül tartja magát.
– Jó napot… – kezdte óvatosan. – Most értem haza a munkából, és egy üzenetet találtam az ajtómban. Azt írta valaki, hogy egy Soma nevű kisfiú a 24-es lakásban van.
– Igen – bólintottam. – Gondoltam, maga a nagymamája. Azt mondta, a 18-as lakásból jött, és senki nem nyitott neki ajtót. Annyira sírt odalent…
A nő szeme kikerekedett.
– De hát… nekem nincsenek unokáim. És… én nem is ismerem ezt a kisfiút.
Na, itt kezdett el repedezni az addig olyan szépen összeállt logika. Én csak néztem rá, ő vissza rám, mindketten teljesen elbizonytalanodva.
– Ugye biztos, hogy maga lakik a 18-asban? – kérdeztem, kicsit bizonytalanul, mintha bármit is elronthattam volna.
– Hat éve lakom ott… – mondta kicsit sértődötten.
Bementünk a nappaliba.
– Soma – szólítottam meg óvatosan a kisfiút –, biztos, hogy a 18-as lakásból jöttél?
– Igen! – mondta gondolkodás nélkül, és közben visszanyúlt a dömperért, mintha ez a kérdés teljesen felesleges lenne.
– Soma, nézd csak – mutattam az ajtóban álló nőre. – Ismered ezt a nénit?
A kisfiú ránézett, majd egy pillanatnyi csönd után vállat vont:
– Nem.
A nő is elpirult, zavartan lesütötte a szemét.
– Én se ismerem őt, esküszöm – mondta megremegő hangon. – Tényleg nem tudom, ki ez a gyerek.
Ekkor anyu hátrébb lépett, és összefonta a karját. Olyan tekintettel nézett a nőre, mint aki bármelyik pillanatban hozzávág egy játékautót.
– Akkor most mi van? – kérdezte halkan, de az a hang tele volt gyanakvással.
– Soma – ültem le a kisfiú mellé a padlóra –, figyelj csak, próbáljuk meg újra. Honnan jöttél ma a nagymamádhoz?
– Pétervárról – válaszolta határozottan.
– Aha… És tudod otthon a címed?
– Igen! – és már mondta is: utca, házszám, emelet, lakás. Tökéletesen.
– És a nagymamád milyen címen lakik?
– A Szív utca 6-ban, harmadik emelet, huszonhármas ajtó.
Na, itt már kezdett nagyon is világossá válni a kép. Soma nem hazudott. Tényleg jött valahonnan. Csak… rossz házba.
Anyu felsóhajtott.
– Tudjátok mit? Nézzük már meg, van-e a Szív utcán egy hasonló háztömb, mint ez.
Előkaptuk a telefonokat. És valóban: két teljesen egyforma panelház, szinte egymás tükörképei, mindkettő sárga vakolattal, zöld korláttal, ugyanazon számozás szerint lakásokkal. Kiderült, hogy Soma a nagymamájánál játszott az udvaron a barátaival, csak a játék közben átkerültek a szomszédos háztömb udvarába.
Aztán amikor a többiek hazamentek, Soma elindult „vissza” a nagyihoz – csakhogy nem a saját házukba, hanem a teljesen egyforma szomszédosba. Csengetett a 18-asba. Senki nem nyitott. Leült a lépcsőházba, és ott kezdett el sírni.
Ennyi volt az egész.
A nő, aki az ajtónkban állt, megkönnyebbülten fellélegzett.
– Hála az égnek… már azt hittem, valami rémálomba csöppentem.
Nevettünk. Én is, anyu is, a férjem is – még ha kissé ideges nevetés is volt.
– Soma, mit szólsz, hazavigyünk? – kérdeztem a kisfiútól.
– Jó. De vihetem az autót?
– Hát persze – bólintottam. – Ez most már a tiéd.
Úgy ölelte magához azt a kis Matchboxot, mintha legalábbis örök életet adott volna neki.
Soma kézen fogva jött velünk le a lépcsőn, a kis piros autót a másik kezében szorongatta, mintha attól függne az élete. A férjem szó nélkül vitte a kabátját, anyu még felkiáltott utánunk:
– És ne felejtsétek el megmondani annak a nagyinak, hogy micsoda étvággyal evett ez a gyerek!
– Megígérem – mosolyogtam vissza.
Ahogy kiléptünk az utcára, Soma egyre határozottabban mutatta az irányt.
– Erre kell menni, ott a sarok után, látják?
És tényleg, pár perc múlva már ott álltunk a Szív utca 6. előtt. Ugyanolyan panel, mint anyu háza – még a graffitik is szinte ugyanott voltak a falon.
Ahogy beléptünk a belső udvarra, már messziről meghallottuk:
– Soma! Somaaa! SOMAAAAAA!
Egy idős nő szaladt körbe-körbe, kétségbeesetten forgolódva, minden bokorba belenézve, mintha legalábbis a fű is visszasírhatná az unokáját. Az arca piros volt a sírástól, a hangja pedig olyan magasra emelkedett, hogy egy kutya is vonítani kezdett a távolban.
– Ott van! – mutatott Soma. – Ott a mamám!
A nő ekkor felénk fordult. Megtorpant. Majd szinte futva indult el felénk.
– Soma! Te jó ég, Soma!
Mikor odaért, letérdelt, úgy ölelte át a kisfiút, mint akit a halálból hoztak vissza. Zokogott. A válla rázkódott, a hangja elcsuklott.
– Ne haragudjon, asszonyom – kezdtem –, minden rendben van már. Soma csak rossz házba ment vissza a játék után.
– Nem haragszom, nem, dehogy… hálás vagyok! – törölgette a szemét a kabátujjával, majd felállt, és kétségbeesett hálával nézett ránk. – Már a rendőrséget akartam hívni. Egyszer csak nem volt meg. Olyan, mintha elnyelte volna a föld.
A férjem bólintott.
– Megtaláltuk az udvarban, sírva. Felvittük magunkhoz, megetettük, játszott a fiunkkal, aztán nyomozni kezdtünk.
– Még jó, hogy nem hagyták ott! – törölgette újra a szemét az asszony. – Egyesek simán elsétálnának mellette.
– Nem hagyhattuk ott – szólalt meg halkan anyu. – Egy ilyen kis angyalt?
Soma közben némán figyelte a jelenetet, majd egyszer csak megszólalt:
– Mamika, már ebédeltem!
A nő abbahagyta a sírást, értetlenül nézett rá:
– Tényleg? És mit ettél?
– Levest, káposztát, ostyát… és teát!
A nagymama arca döbbenten megnyúlt.
– TEÁT? Te? Önszántadból?
– Igen! – bólintott Soma büszkén. – Megittam. Feketét. Cukorral!
– Otthon egy kanál levest nem tudok beléd tukmálni – fordult hozzám hitetlenkedve –, most meg két töltött káposzta és egy bögre tea? Mit csináltak maguk ezzel a gyerekkel?
– Csak megkínáltuk, semmi varázslat – nevettem fel. – Talán nálunk minden finomabb volt. Vagy az étvágyát hozta meg a kaland.
– Vagy az, hogy végre volt közönsége, akinek parancsolgathatott a dömpernél – szólt közbe a férjem mosolyogva.
A nagymama könnyeit törölgetve megölelt minket, aztán még egyszer külön Somát is:
– Hol voltál, kis drága? Megijesztettél!
– A másik házban voltam – felelte Soma a legnagyobb nyugalommal –, ők adtak autót is. Nézd!
És megmutatta a kis piros járgányt.
– Ezt kaptam.
– Nem kellett volna… – szipogott a nagymama, de már nem tudta visszatartani a nevetését sem. – Én tényleg nem tudom, hogyan köszönjem meg!
– Semmi gond – mondtam –, örülünk, hogy minden rendben lett.
– Nem is tudják, mit jelent ez nekem… – suttogta az asszony. – Megmentették a napomat. A szívemet. A fiamék külföldön élnek, csak nyáron jön Soma. Minden perc kincs vele. És most majdnem… – elcsuklott a hangja.
– Minden rendben van már – tettem rá a kezem a vállára. – Most már újra együtt vannak.
Soma közben már az aszfalton térdelt, gurította az új autót, mintha mi már nem is léteznénk.
Elbúcsúztunk. A nagymama még utánunk kiáltott:
– Róza vagyok! Köszönöm, igazán! Tényleg köszönöm!
Ahogy távolodtunk a háztól, még hallottuk, amint Soma nevetve mondja:
– Mamika, játsszunk olyat, hogy én vagyok a rendőr, te meg a tolvaj!
– Jó, de előtte ebédelsz – felelt a nagyi.
– De mondtam, hogy már ettem!
– Leves?
– Azt is.
– Második?
– Azt is!
– Na ne mondjad már! – kiáltott fel nevetve a nagymama. – Otthon egy falatot is alig tudok belediktálni!
A férjem rám nézett, én vissza, és csak nevettünk. Az élet néha a legváratlanabb pillanatokban írja a legszebb meséket – egy tál borsólevesből, egy játékdömperből és egy elcserélt lépcsőházból.
És amikor már azt hittük, vége, egyszer csak Soma hangja utánunk kiáltott:
– Holnap is jövök!