Jogi nyilatkozat:A Suttogás a Ligetben
A margitszigeti sétautak egyikén, a hűvös délutáni fények között, Szabolcs lassú léptekkel haladt, bal karját felesége karjába kulcsolva. A harmincnyolc éves férfi korábban jogászként dolgozott, céget vezetett, mostanában viszont minden mozdulata bizonytalan volt — nem fizikailag, hanem mintha belül billegne az egyensúlya.
— Lassan, kérlek — szólt halkan, mire Eszter, a felesége, rögtön lassított. Az asszony mindig figyelt. Túlzottan is. Már a legapróbb rezdüléseit is fürkészte férjének, mintha valamit előre tudna.
Az orvosok csak széttárták a kezüket: nem volt sem szürkehályog, sem ideghártya-leválás, sem vérkeringési zavar. És mégis, Szabolcs látása hónapról hónapra romlott. Mintha valami lassú köd ülne a retinájára, amit senki sem értett.
— Ez csak idegi alapú — mondta az egyik szemész. — Talán pszichoszomatikus. Vagy valami ritka autoimmun folyamat.
De Szabolcs nem érezte magát betegnek. Inkább… tompának. Mintha valami szürke lepel ereszkedett volna rá, nemcsak a szemére, hanem az agyára is.
A séta során, egy elágazásnál, halk nesz szakította meg a csendet. Egy kislány állt ott, vékony testén túlméretezett, szakadt kabát, a bal cipőjén megkötő helyett spárga. A haja csapzott, de a tekintete tiszta, olyan kék, hogy Szabolcs akkor is észrevette, ha már alig látott bármit.
A kislány egy pillanatra megsimította a karját.
— Vigyázzon, bácsi… — suttogta alig hallhatóan. — Nem vak… csak Eszter tesz valamit az ételébe.
A mondat úgy hasított Szabolcs elméjébe, mint kés a csendbe. Megrémült. Nem attól, amit hallott, hanem attól, mennyire… ismerősnek tűnt a gondolat.
Eszter azonnal lépett. Rászólt a kislányra:
— Hé, hagyd békén a férjemet! Mit képzelsz, te kis koldus?
A kislány hátrált, de még egyszer, utoljára a férfi szemébe nézett.
— Figyeljen. Amikor legközelebb elfordul, ne egye meg.
Szabolcs egyetlen szót sem szólt hazafelé. Eszter próbált csevegni, de a férfi csak hümmögött. Este, amikor a gombaleves gőzölgött a tányérban, először nem kanalazta be automatikusan. Ehelyett csak nézte, hogy Eszter hogyan tesz még egy csipet "vitamint" a levesébe — egy kis barna fiolából, amit mindig rejtegetett.
— Ez csak gyógynövény-kivonat, immunerősítő — mondta mosolyogva, amikor Szabolcs kérdezte.
De aznap este, amikor Eszter elaludt, a férfi óvatosan a mosogató fölé öntötte a levest. És a tányér alján… valami maradt. Egy apró, zselészerű, áttetsző szemcse. És másnap… mintha élesebbnek látta volna a fürdőszobai csempéken a repedéseket.
— Véletlen lehet — gondolta. De nem hagyta nyugodni.
Két nap múlva újra eljátszotta. Nem evett. És újra tisztábban látott. Ezúttal már a fák ágai is kirajzolódtak a parkban, amikor reggel kiment sétálni egyedül.
Eszter dühösen nézte.
— Megmondtam, hogy muszáj szedni a keveréket! Mit akarsz? Teljesen megvakulni? Ez neked játék?
Szabolcs nem válaszolt. De figyelt. Mindennél jobban figyelt. És egy este úgy tett, mintha elutazna.
— Tatabányán lesz egy per, muszáj ott lennem. Két nap. Utána jövök.
Eszter meg sem próbálta lebeszélni. Gyanúsan gyorsan beleegyezett.
De Szabolcs nem ment messzire. Az utcáról figyelte a lakást. A világító nappalit. A mozdulatokat. És Esztert… amint egy férfival beszél telefonon. A hangja izgatott volt.
— …még két hét, és beadom a gondnoksági papírokat. Már alig lát, egyedül nem tud semmit intézni. Utána… mindent miénk.
Szabolcs majdnem eldobta a hallgatófület. De türtőztette magát. Visszatért éjszaka a lakásba, ahogy a fények elaludtak. Eszter aludt. A táskájában pedig, az iratok között, ott lapult egy hivatalos nyomtatvány: "Kérelem cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezéshez". Aláírva az ő nevében. A kézírása utánzat volt… de tökéletes.
Folytatom a történet második részével...
A Látás Visszatér
Reggelre Szabolcs mindent másként látott. És ez nem pusztán szófordulat volt. Ahogy a konyhaasztalnál ült, és figyelte Esztert, mintha először látta volna igazán. Nem a feleségét — hanem azt az idegent, aki minden mozdulatát úgy irányította, mint egy bábjátékos. Minden evésre szánt perc, minden gyógyszert kínáló érintés mögött szándék lapult.
De volt valami más is. A kislány.
Napok teltek el, de a gyerek nem tűnt fel többé. Szabolcs úgy érezte, tartozik neki. Valahogyan megtalálta, valahogyan segített. Egyetlen mondattal.
A következő napokban Szabolcs titokban gyűjtögette a levesmaradékokat. Egy orvos barátjától kért szívességet — az illető egy független vegyész ismerősét ajánlotta, akinek nem kellett sokat kérdezősködnie.
A kis tégelyekben átnyújtott minták egy héten belül választ hoztak.
A boríték egyszerű barna papírba volt csomagolva. A belsejében egy hivatalos jegyzőkönyv: "A mintában kimutatható atropinszármazék — hosszan tartó bevitel esetén látásromlás, pszichés tompaság és döntésképtelenség alakulhat ki."
Szabolcs összeomlott. Az egész teste megremegett, amikor elolvasta, majd újra. És újra. Nem véletlen volt. Nem félreértés. Eszter… valóban mérgezte őt. Tudatosan. Tudományosan.
Este, mintha mi sem történt volna, Eszter újabb adag levest tett elé.
— Tessék, édesem. Ma különösen vigyáztam rá, hogy ne legyen sós. És tettem bele egy kis kamillát is, tudod, jót tesz a gyomrodnak.
Szabolcs elmosolyodott. Egy pillanatra. Aztán a kanalát letette.
— Képzeld, találkoztam egy régi ismerőssel. Azt mondta, szívesen megnézne valamit az ételben.
Eszter megfagyott.
— Mit mondtál?
— Hogy elvittem a levesed. Egy kis laborba. Tudod, rutinellenőrzés, csak úgy, kíváncsiságból.
Az asszony arca először sápadt lett, aztán hirtelen vörös.
— Te beteg vagy! Képzelődsz! Az orvosok is megmondták, hogy baj van a fejedben, nem velem!
De már nem hatott rá. Szabolcs látta, hallotta, tudta. A papírt lassan elővette a zsebéből, és az asztalra tette.
— Láthatóan elfelejtetted, hogy még nem vakultam meg teljesen. És most már kezdek látni. Egyre tisztábban.
Eszter nem válaszolt. Csak némán bámulta a jegyzőkönyvet. Azután felállt, felkapta a táskáját, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a kanál megugrott a tányérban.
Aznap éjjel Szabolcs egyedül maradt. Csendben ült a kanapén, kezei az ölében nyugodtak. Egy világ omlott össze benne, de ugyanakkor valami más is elkezdődött.
Mert másnap reggel, amikor kilépett a házból, már egészen világosan látta az utca túloldalán álló padot, a hajnali fényben csillogó kerékpártárolót, és a járda repedéseiben növő gyomokat is.
És akkor, mintha a semmiből bukkant volna elő, a padnál… ott ült a kislány. Ugyanabban a szakadt kabátban, ugyanazzal a furcsa, csendes tekintettel.
Szabolcs odalépett.
— Hogy hívnak? — kérdezte halkan.
A kislány vállat vont.
— Nem számít. Már jól lát, nem?
Szabolcs bólintott. Megszólalni nem tudott.
— Akkor minden rendben. — A gyerek felállt. — Vigyázzon, hogy ezentúl csak olyat egyen, amit ő maga főzött.
Azzal elindult, a park fái mögé tűnt.
És Szabolcs többé nem látta.
Új fényben
Az azt követő napokban Szabolcs úgy élt, mint akinek újra kellett tanulnia a világot. Nemcsak a látásával — hanem a bizalmával, a döntéseivel, az emlékeivel. Minden mozdulatban ott lapult a kérdés: mi volt igaz és mi nem?
Eszter nem jelentkezett. Nem hívott, nem küldött üzenetet. Az ügyvéd, akivel Szabolcs beszélt, csupán annyit mondott:
— A gondnoksági kérelmet ő maga vonta vissza. A kórházi papírok és a laboreredmények önmagukban is elegendők lennének akár feljelentéshez is. De ön dönt. Feljelenti?
Szabolcs sokáig nem válaszolt. Végül csak ennyit mondott:
— Egyelőre nem. Nem akarok bosszút. Csak békét.
Ám béke nem jön magától. Az embernek tenni kell érte. És Szabolcs tenni akart.
Először is átköltözött egy budai albérletbe, közel a Feneketlen-tóhoz, ahol régen fiatalon annyit futott. Az első reggel korán kelt, kivitte a kávéját a teraszra, és csendben nézte, ahogy a reggeli fény megcsillan a víztükrön. És akkor megfogadta: visszaveszi az életét.
Heteken belül visszatért a régi irodájába is, ahol már csak néhány ügyfele maradt. A titkárnője, Júlia — egy hatvanas éveiben járó, derűs asszony — könnyezve ölelte meg.
— Már azt hittük, hogy... hogy teljesen elveszítettük magát. De nézzen csak magára! Olyan, mint régen!
Szabolcs mosolygott. De a szeme mélyén még mindig ott volt a fájdalom.
A kislány, aki megmentette őt, többé nem tűnt fel. Hiába kérdezősködött, hiába járt be újra és újra a Margitszigetre, senki sem ismerte. Az ottani padokat néha kenyérhéjjal, másszor csokipapírral borította el, hátha a gyerek visszatér — de hiába.
Végül egy hajléktalanszálló munkatársa említett meg egy „kislányt, aki sose mondja meg a nevét, csak néha rajzol valamit a falra.” Szabolcs másnap elvitte a kabátját — azt a lila kabátot, amit még Eszternél látott rajta — és csendben letette a szálló előterében. A kabát zsebébe egy köszönő levelet is tett. Ennyi maradt. Egy gesztus.
Néhány hónap múlva egy régi barátja unszolására részt vett egy civil önkéntes programban: olyan emberekhez jártak ki, akik idősen, egyedül, betegen éltek. Szabolcs először csak hallgatott, de később egyre többet beszélgetett.
Egy idős tanárnő, Irma néni egyszer megkérdezte tőle:
— Fiam, te mit keresel itt? Te fiatal vagy, művelt, elegáns. Miért vagy egyedül?
Szabolcs elmosolyodott.
— Mert el kellett veszítenem a látásom ahhoz, hogy észrevegyem, mi az, amit rég nem láttam.
— Az igazságot?
— Azt is. Meg az embereket.
Egy májusi délelőtt, amikor már szinte teljesen helyreállt a látása, Szabolcs végigsétált újra a Margitszigeten. A fák között átszűrődő fényben minden levelet látott, minden fűszálat. A padhoz ért, ahol annak idején a kislány állt. És ott... egy kavicsokból kirakott szó fogadta:
„Vigyázz.”
A pad mögött, a fa törzsén egy krétarajz: egy férfi állt egy nő mögött, aki a kezében kanalat tartott. A férfi szemén sötét folt, a nő arcán mosoly. És a háttérben… egy kislány, akinek a szeme világított, mintha tudná, amit más nem.
Szabolcs leült. Sokáig csak ült.
Majd elővett egy noteszt, és írni kezdett. Nem azért, hogy bárki elolvassa. Hanem hogy soha többé ne felejtse el: az igazság néha a legváratlanabb szájból hangzik el. És néha egy hajléktalan kislány figyelme többet ér, mint száz orvos véleménye.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.