Emlékszem arra a különös napra, mintha tegnap lett volna. A felhők sötéten tornyosultak az égen, a levegő nyomasztó volt, a madarak sem csicseregtek úgy, mint máskor. Olyan csend ült a kertre, amitől az ember hátán végigfut a hideg.
— Ma van a napja, Liza — mondtam magamnak halkan, miközben a rozoga létrát a régi almafa törzséhez támasztottam. — Ha most nem vágom le azokat a száraz ágakat, holnap már késő lesz.
A kertben a hűséges kutyám, Bogyó, ott sürgött-forgott mellettem. Egy aranybarna keverék, tele energiával és hűséggel. Ahogy felvettem a kesztyűmet, ő kíváncsian nézett rám, a farka ide-oda csapkodott a fűben.
— Na, te csak maradj itt lent, Bogyókám — szóltam rá mosolyogva. — Ez nem kutyának való munka.
Ahogy a létra első fokára léptem, Bogyó felnyüszített. Olyan hang volt, mintha figyelmeztetni akarna.
— Ne csináld már, bolond kutya! — legyintettem. — Egy kis gallyvágástól nem lesz semmi bajom.
Már a harmadik fokon jártam, amikor éreztem, hogy valami megrántja a nadrágom szárát. Hátranéztem, és a szívem kihagyott egy ütemet. Bogyó volt az. A fogával kapaszkodott a nadrágomba, és teljes erőből húzott lefelé.
— Hé! Mit művelsz?! — kiáltottam, majdnem elvesztve az egyensúlyomat. — Azonnal engedj el!
De ő nem engedett. Mancsával a létrának feszült, a szemében pedig olyan elszántság égett, amit addig sosem láttam.
— Maradj lent, mondom! — próbáltam szigorú lenni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság.
Végül nagy nehezen kiszabadítottam a nadrágomat a szorításából, és mérgesen ráförmedtem:
— Ezt fejezd be, Bogyó! Nem játék ez!
Ő csak lihegett, a fejét oldalra billentette, majd ismét felugrott a létra mellé, és két mancsával az egyik fokot markolta. A szeme nem engedett el: tele volt aggodalommal.
— Mi ütött beléd? — suttogtam zavartan. — Még sosem viselkedtél így.
Felkapaszkodtam két fokkal feljebb. Bogyó újra megpróbált lehúzni, most azonban a fogával ráharapott a nadrágom szélére, és olyan hirtelen rántott rajtam, hogy majdnem elestem.
— Te kutya! — kiáltottam, a szívem a torkomban dobogott. — Ha így folytatod, mindketten pórul járunk!
Leszálltam a létráról, dühösen és kapkodva. Megfogtam a nyakörvét, és odavezettem a kutyaházhoz. Ő közben halkan nyüszített, mintha tiltakozna.
— Nem! Most maradsz itt! — mondtam kemény hangon, miközben a láncot rácsatoltam. — Nem zavarhatsz tovább.
Bogyó szeme elsötétült, lehajtotta a fejét, de még mindig figyelt, ahogy visszasétáltam a létrához.
— Na végre — sóhajtottam megkönnyebbülten. — Most már nyugodtan dolgozhatok.
Felmentem a létra első fokaira, és éppen a metszőollót emeltem, amikor hirtelen megdörrent az ég. Egyetlen pillanat alatt minden elsötétült, és olyan fény villant fel, mintha a nappal gyúlt volna ki újra.
— Mi ez?! — kiáltottam rémülten.
A villám egyenesen az almafába csapott. A törzsön végigfutott a vakító fény, recsegés hallatszott, és a levegő megtelt égett kéreg szagával. Az egész létra beleremegett, én pedig hátraugrottam, a földre rogyva.
— Istenem… — ziháltam, miközben próbáltam felfogni, mi történt. — Ez… ez nem lehet igaz…
A tekintetem Bogyóra esett. Ott állt a kutyaház mellett, a lánc feszesen megfeszülve, és szinte emberi szemekkel nézett rám. Olyan tekintettel, ami azt mondta: „Én tudtam.”
Odabotorkáltam hozzá, letérdeltem, és átöleltem a nyakát. A könnyek forrón csorogtak az arcomon.
— Megmentetted az életem… — suttogtam a fülébe. — Ha nem húzol le a létráról, most ott fent lennék, és ki tudja, mi történt volna velem…
Ő lassan megcsóválta a farkát, és finoman megnyalta a kezem. Abban a pillanatban megértettem valamit, amit addig sosem: az állatok néha olyan dolgokat éreznek, amiket mi emberek soha nem látunk meg.
Aznap este, amikor beengedtem Bogyót a házba, leültem mellé a kanapéra. Anyám, aki addig csak legyintett a kutya „furcsa viselkedésére”, most halkan megszólalt:
— Liza, tudd meg… ez nem csak egy kutya. Ez az angyalod a földön.
És én tudtam, hogy igaza van.