Jogi nyilatkozat:
A szürke, esős februári reggel már eleve nehéznek ígérkezett, amikor Petra átlépte az iskola vaskos üvegajtaját. A levegőben téli kabátok ázott gyapjúszaga keveredett a friss takarítószer jellegzetes illatával. A folyosón már gyülekeztek a diákok, ismerős zsibongás töltötte meg a teret, mégis volt benne valami feszültség. Olyan fajta, amit csak az vesz észre, aki új — vagy aki túl sokáig tanulta megfigyelni az emberek mozdulatait.
Petra két hete költözött ebbe a városba. A családja új munka miatt kezdett új életet, ő pedig úgy érezte, mintha egy idegen világba zuhant volna. Az előző iskolájában voltak barátai, volt terepe a megszokottnak, itt azonban minden ismeretlennek tűnt. Az órák még idegen hangzásúak voltak, a tanárok arca összemosódott, a diákok csoportjai pedig zárt világok voltak, ahová nehéz volt kívülről belépni.
A folyosó végén azonban volt valaki, akire különösen figyelt.
Nem azért, mert kedvesnek tűnt.
Hanem mert mindenki más is rá figyelt.
Ő volt Móric, a tizenegyedik évfolyam nagyhangú „fenegyereke”, akihez a legtöbben vagy felnéztek, vagy távolról elkerülték. Magas volt, erőteljes, harsány. Hangját gyakran hallani lehetett még akkor is, ha nem volt ott. Állandóan maga körül tartotta a fiúkból álló kíséretét — afféle udvartartást — akik nevettek minden beszólásán, még akkor is, ha azok a nevetésre valójában nem érdemesek.
Petra már az első nap megtapasztalta, hogy Móric pontosan tudja, ki az, aki fél tőle. És azt is, kit érdemes célba venni.
A lányt nem érdekelte a „játszma”. Legszívesebben láthatatlan lett volna, legalábbis az első hetekre. Csak a saját útját kereste: a könyvekhez, a tanuláshoz és ahhoz, hogy csendben megfigyelhesse a világot, amíg nem kell középpontba kerülnie.
Aznap azonban a csend nem volt kegyes hozzá.
A harmadik óra előtt Petra az öltözőszekrényénél matatott, próbálva eligazodni az új lakat kombinációja között. A szekrények hosszú sora fémesen csillogott a neonfény alatt. A folyosón egyre több diák jelent meg, de senki sem figyelt rá — amit kifejezetten élvezett. Már majdnem sikerült kinyitnia a lakatot, amikor hirtelen valaki megállt mögötte.
Nem kellett hátranéznie.
A hang előbb érkezett, mint a felismerés.
– Na, kis új, megint eltévedt a kódok között? – jött a gunyoros hang, amit nehéz volt nem felismerni.
Petra megmerevedett.
Lassan fordult meg, és meglátta Móric gúnyos mosolyát. Jobb kezében Petra táskáját tartotta, amit valószínűleg az előző percben emelt el mellőle.
– Add vissza, kérlek – mondta Petra halk, de tiszta hangon.
Móric felnevetett, olyan harsányan, hogy a körülöttük levő diákok is odanéztek.
– Kérlek? – ismételte meg gúnyosan. – Ezt hallottátok? Az új azt hiszi, hogy itt bárki is a „kérlek”-re figyel.
A fiúk, akik mögötte álltak, összenéztek, majd nevetni kezdtek. A folyosón terjedt a kíváncsi moraj.
Petra érezte, hogy a mellkasa összeszorul. Nem a félelemtől. Sokkal inkább attól, hogy már megint egy olyan helyzetbe sodródik, amit nem ő választott, mégis neki kell megoldania.
– Kértem valamit – mondta, kissé határozottabban. – Szeretném visszakapni.
Móric magasba emelte a táskát, mintha trófea lenne.
– Ha ennyire kell, hát gyere érte! – mondta, és fél lépést hátrált, hogy ezzel is kihívást állítson a lány elé.
Valaki a háttérből füttyentett.
Mások elővették a telefonjukat.
Petra néhány másodpercig csak állt. Látta a helyzetet maga előtt, mintha külső szemlélő lenne: egy folyosónyi bámészkodó, egy nagyképű fiú, aki bizonyítani akar, és ő… egy lány, aki tudta, hogy ha most enged, akkor soha többé nem lesz nyugta.
Nem akart erőszakot. Sosem akart.
Mégis tudta, hogy bizonyos határokat egyetlen módon lehet megvédeni.
És őt egész életében arra tanították, hogyan tartsák tiszteletben a határait.
– Rendben – mondta halkan.
A tömeg elcsendesedett, mintha mindenki megérezte volna, hogy valami váratlan készül.
Petra tett egy lépést előre.
Móric féloldalas mosolya szélesebb lett.
– Na, mit lépsz, kicsilány? – kérdezte lenézően.
A következő pillanatban minden gyorsan történt.
Petra nem kapkodott. Nem volt benne idegesség. Csak tiszta, gyakorlott mozdulatok. Odalépett, megfogta Móric csuklóját, és egy pontos, határozott csavarással kibillentette az egyensúlyából. A fiú felnyögött, ahogy a karja lefelé mozdult, Petra pedig egy félfordulattal elvezette a lendületét, és finoman — de határozottan — a szekrénysorhoz irányította.
Nem dobta falhoz.
Nem ütötte meg.
Csak lefegyverezte.
A táska kicsúszott Móric kezéből és a földre esett. A fém szekrény tompán csattant, amikor a fiú háttal nekidőlt, levegője elakadt.
A folyosón addig terjedő zaj hirtelen megfagyott.
A mobiltelefonok megálltak a levegőben.
Senki sem nevetett.
Móric döbbenten meredt előre.
Nem a fájdalom, sokkal inkább a felismerés miatt:
valaki olyasmit tett vele, amit elképzelni sem tudott.
Petra lassan hátralépett. Arca nyugodt volt, hangja szelíd, mégis erős.
– Most már kész vagy beszélni? – kérdezte.
A fiú ajka megnyílt, de hang nem jött ki rajta.
A feszültséget a helyettes igazgató érkezése törte meg, aki valószínűleg a furcsa csendből sejtette meg, hogy valami nincs rendben. Amikor meghallotta a szekrény csattanását, már sietett is.
– Mi folyik itt?! – kérdezte, miközben végignézett a dermedten álló diákokon.
Petra lehajolt, felvette a táskáját, és a vállára húzta.
– Semmi olyan, amit ne tudnánk megbeszélni – mondta csendesen.
Az igazgatóhelyettes tekintete végigfutott a jeleneten, majd megállt Móric meredt arcán.
– Móric? – kérdezte. – Minden rendben?
A fiú csak bólintani tudott.
Petra megkerülte őket, és elindult az órája felé. A folyosó két oldalán a diákok szó szerint eltértek előle, mintha hirtelen láthatatlanná vált volna — vagy éppen túl láthatóvá.
Délre már mindenki tudta.
Nem csak azt, hogy Móric beégett.
Hanem azt is, hogy Petra nem akármilyen lány.
A pletykák gyorsan terjedtek.
„Állítólag országos versenyeken indult.”
„Küzdősportot tanult.”
„Ezért volt mindig olyan csendes.”
A valóság azonban egyszerűbb volt. Petra nem dicsekedett. Nem kereste a bajt.
Csak megvédte azt, ami az övé volt.
Móric pedig — akit addig a hangos nevetéséről ismertek — napokig nem szólalt meg, ha Petra a közelben volt. Nem félelemből: sokkal inkább azért, mert először életében valaki megmutatta neki, milyen érzés tiszteletet tanulni, nem követelni.
A történetnek azonban nem az volt a vége, hogy Petra „legyőzte” Móricot.
A csattanások nem mindig a testben maradnak meg — néha a gondolatokban vernek visszhangot.
Egy hét múlva, iskola után, Móric megállította őt a kapunál. Most nem volt mögötte kíséret, nem harsogott, nem dobált szavakat csak a hatás kedvéért.
– Petra… – kezdte bizonytalanul.
A lány megállt.
– Igen?
A fiú mély levegőt vett.
– A múltkor… nem kellett volna úgy viselkednem. Senkivel szemben. Nem akarok bocsánatot kérni, mint valami iskolás — de mégis… sajnálom.
Petra elnézte a fiút. A szemében most nem volt gúny. Csak őszinteség és egy kis félelem attól, hogy talán túl későn mondja.
– Rendben van – mondta a lány. – Tényleg semmi gond, ha tanultál belőle valamit.
Móric bólintott.
– Tanultam – felelte halkan. – Többet, mint gondolnád.
És ezzel elsétált.
A város csendje lassan körülölelte őket, és Petra először érezte azt, hogy talán… talán ez az új hely mégis lehet otthon.
Sem a diákok, sem a tanárok nem beszéltek róla sokáig nyíltan.
De mindenki tudta.
Egy lány, aki kívülről halknak tűnt, belül hordozta mindazt az erőt, amelyet mások csak a kiabálással próbáltak pótolni.
És néha, egyetlen mozdulat — nem erőszakos, nem túlzó, csak pontos és szükségszerű — képes volt megtanítani valakinek, hogy a tisztelet nem abból fakad, hogy félnek tőle.
Hanem abból, hogy ő maga is megtanul félretenni valamit a hangoskodásból, és meghallja azt, amit addig elnyomott:
a csendben születő igazságot.
A történtek után néhány hétig még érezhető volt az a finom, szinte láthatatlan vibrálás a folyosón, amit mindenki magában hordozott. Nem beszéltek róla nyíltan, de a diákok úgy figyeltek Petrára, ahogy addig senkire. Nem félelemmel. Sokkal inkább valamiféle csendes tisztelettel, mintha ráébredtek volna, hogy a hangos, harsogó látszat mögött a valódi erő teljesen máshogy néz ki.
Petra azonban ettől nem lett magabiztosabb. Épp ellenkezőleg: néha túl soknak érezte a figyelmet. Hiszen nem akart hőssé válni, sem példaképpé. Csak meg akarta védeni magát egy igazságtalan helyzetben.
Az iskola udvarán már tavasz illata lebegett. A fák lassan kibontották első rügyeiket, a padokra friss krétarajzok kerültek, a diákok hangja vidáman keveredett a márciusi szellővel. Petra a könyvtár felé tartott, ahol békés csend várta, amikor valaki mellé lépett.
Lilla volt az, osztálytársa, vékony, szeplős arcú lány, aki mindig kicsit félve szólalt meg, mintha tartana attól, hogy félbeszakít valakit.
– Szia, Petra – mondta halkan, miközben két ujja között szorongatta a mappáját. – Zavarlak?
– Nem, egyáltalán. Miért? – kérdezte Petra mosolyogva.
Lilla bizonytalanul mozdult.
– Csak… szeretném megköszönni, amit tettél. Nem csak magad miatt… Hanem úgy általában. Mi… sokan éreztük már úgy, hogy tehetetlenek vagyunk Móric és a bandája miatt. Te meg… egyszerűen megmutattad, hogy lehet határt húzni.
Petra zavartan elfordította a tekintetét.
– Nem akartam példát mutatni. Tényleg.
– De mégis ezt tetted – mondta Lilla határozottan, ami meglepte őt. – És ez nekünk sokat jelent.
A szavai után csend telepedett rájuk, de ez a csend nem volt feszültséggel teli. Inkább olyan, mint amikor valaki kimond valamit, amit régóta kellett volna már, és a levegő megtisztul egy pillanatra.
– Köszönöm – felelte végül Petra. – Jó tudni, hogy… nem volt felesleges.
Lilla bólintott, és elmosolyodott.
– Azóta a diákönkormányzat is összejött, hogy beszéljenek a helyzetről. Lehet, hogy változni fognak a szabályok, vagy lesz valami program. Tudod… a zaklatás ellen.
Petra szeme elkerekedett.
– Komolyan? Ez miattam?
– Nem miattad. Hanem miattunk – válaszolta Lilla.
És ebben volt valami nagyon igaz.
Aznap délután, amikor Petra hazafelé tartott, észrevette, hogy valaki a kerítésnek dőlve áll a járda szélén. Móric volt az. Egyedül. A keze a zsebében, cipője végével egy kavicsot rugdosott, mintha csak ok nélkül toporogna ott.
Petra már majdnem elhaladt mellette, amikor a fiú megszólalt:
– Várj már… – hangja most olyan volt, mintha minden szóért meg kellett volna küzdenie.
A lány megtorpant, és felé fordult.
– Szia, Móric.
A fiú felsóhajtott.
– Tudod, azóta gondolkodom azon a napról. Meg azon is, amit mondtál… hogy tanuljak belőle. És… – lenyelte a száraz nyálát, a szavak nehezen jöttek – talán jó lenne, ha tényleg változtatnék.
Petra érezte, hogy nem sértegetni akar. Nem védekezni.
Most először őszintén beszélt.
– Örülök neki – mondta. – Tényleg.
– Nem azért, hogy jobb embernek tűnjek. Hanem mert… rájöttem, hogy amit csináltam, az… értelmetlen. Gyerekes. Sőt… – legszívesebben elfordult volna – gyáva.
Petra nem szólt közbe. Tudta, hogy ezt most nem neki kell kimondania.
– Azóta figyeltem – folytatta Móric. – Hogy hány embert bántottam meg. Hányan húzódtak félre miattam a folyosón. És hányan nevettek, miközben ők is tudták, hogy igazából semmi nem vicces abban, amit csinálok.
A fiú a hajába túrt, idegesen, tétován.
– Nem könnyű rájönni, hogy sokszor nem vagyok olyan menő, mint hittem.
Petra halk mosollyal nézett rá.
– Tudod, az erő nem abból jön, hogy félelmet keltesz – mondta. – Hanem abból, hogy felelősséget vállalsz azért, amit teszel.
Móric bólintott.
– Igen… ezt kezdem megérteni.
A szél lágyan meglebbentette Petra kabátját. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, két ember, akik pár hete még két külön világ voltak — most pedig valami furcsa, újfajta tisztelet kezdett köztük formálódni.
– Szóval… – szólalt meg végül Móric. – Ha egyszer… ha nem bánod… beszélhetnénk még. Nem úgy értem, hogy… – gyorsan legyintett – nem úgy, csak… emberként. Normálisan.
Petra elnevette magát. Nem gúnyosan, nem távolságtartóan.
Egyszerűen csak felszabadultan.
– Persze – felelte. – A „normális beszélgetés” még neked is menni fog.
Móric is elmosolyodott, egy kicsit szégyenlősen, és ez a pillanat többet árult el róla, mint az elmúlt évek hangoskodása együttvéve.
A következő hetekben az egész iskola érzékelhetően változott. Nem egyik napról a másikra, nem látványos gesztusokkal. Sokkal inkább apró jelekben, finom mozdulatokban.
A folyosón kevesebb volt a lökdösődés.
A menzán már nem üvöltöttek át három asztalon, hogy „ki hol ül”.
A tanárok mintha figyelmesebbek lettek volna.
A diákok bátrabban szóltak, ha valami nem tetszett nekik.
És ami a legmeglepőbb: Móric is változott.
Nem lett csendes vagy visszahúzódó – ez sohasem ment volna neki. De már nem azt a fajta erőt mutatta, amitől mások meghúzták magukat. Inkább olyat, amivel képes volt odaállni a felelősség mellé.
Egy napon például Petra látta, hogy két kilencedikes fiú veszekszik a biciklitárolónál. Régen Móric valószínűleg még bele is állt volna a helyzetbe, csak hogy legyen egy kis műsor. Most azonban egyszerűen csak odaállt, és annyit mondott:
– Hé, elég legyen. Nincs értelme ennek.
És a fiúk elhallgattak.
Petra ekkor értette meg igazán:
néha egyetlen nap, egyetlen mozdulat képes elindítani valamit, ami akár sokkal nagyobbra is nő, mint amit valaha gondolt volna.
Ahogy beköszöntött a tavasz, a rét szélén már halvány virágok nyíltak. Petra gyakran sétált errefelé iskola után. Szerette, ahogy a város lassan feloldódott a hideg hónapokból, és ahogy a természet megmutatta, hogy minden változik – még az is, ami hónapokig mozdulatlannak tűnik.
Egy délután azonban valaki utolérte őt.
Nem kellett hátranéznie: lépteinek ritmusa már ismerős volt.
– Hé, Petra! – szólt Móric.
A fiú most már teljesen másként közeledett, mint akkor, azon a téli napon. Mozdulatai nyugodtabbak voltak, tekintete nem keresett fölényeskedést.
– Van kedved sétálni egyet? – kérdezte.
Petra vállat vont.
– Sétálhatunk.
Ahogy egymás mellett haladtak, a fiú halkan megszólalt:
– Tudod… azt hiszem, végre értem, mit jelent az, hogy valaki erős. Nem azt, hogy másokat elnyom… Hanem hogy szembe tud nézni a saját hibáival.
Petra rámosolygott.
– Ez már fél siker, Móric.
– A másik felét meg… majd megtanulom – felelte a fiú.
És ahogy haladtak tovább a tavaszi szélben, Petra érezte, hogy bár nem akart a középpontba kerülni, a története mégis valami jót indított el.
Mert vannak pillanatok, amelyekről azt hisszük, csak egy összetűzés a folyosón.
De valójában ezek a pillanatok néha irányt változtatnak.
Emberekben. Közösségekben. Olyan helyeken, ahol senki sem várná.
A tavasz végére Petra már otthonosan mozgott az iskolában. A diákok megszokták jelenlétét, és már nem úgy néztek rá, mint valami megközelíthetetlen titokra. Az órák közötti szünetekben gyakran beszélgetett Lilával, néha Benivel, az iskola egyik legviccesebb srácával, és időnként — ami még őt is meglepte — Móric is hozzájuk csatlakozott.
A fiú sokat változott: kevesebbet kiabált, többet hallgatott. És mintha az energiáit valami értelmesre fordítaná, nem pedig fölösleges mutatványokra. De volt valami más is: Petra időnként azt vette észre, hogy Móric valamiért mindig az ő társaságát keresi.
Egyik délután Lilla összekulcsolt kézzel állította meg Petrát a folyosón.
– Figyelj… – kezdte sejtelmes hangon. – Van itt valami, amit szerintem jobb, ha tudsz.
Petra kíváncsian nézett rá.
– Mi az?
– Ma lesz az iskola tavaszi napja a tornateremben. Tudod, az a rendezvény, ahol minden osztály előad egy kisebb műsort. És… hát… a tizenegyedikesek valami nagyon fura dologgal készülnek.
– Fura? – nevetett Petra. – Móric és az osztálya? Na, abban biztos vagyok.
– Igen, de ez most valami más – súgta Lilla. – Valami… személyes.
Petra felvonta a szemöldökét, de Lilla nem akart többet elárulni.
– Gyere el, majd meglátod.
A tornaterem aznap délután zsúfolásig megtelt. A padsorokat zsivaj töltötte be, a színpad előtt fényfüzérek lógtak, és a tanárok a háttérben kétségbeesetten próbálták beindítani a hangtechnikát.
Petra középre ült, Lilla mellé. Érezte, hogy valami készül, de fogalma sem volt róla, mi.
A műsorok sorra jöttek: versmondás, egy vicces kémia-paródia, egy néptánc-bemutató. A közönség lelkesen tapsolt, de mindenki tudta, hogy az igazán nagy attrakció mindig a tizenegyedikeseké.
Amikor bemondták:
– Következő fellépő: a 11.B – az egész terem elcsendesedett.
A zene hirtelen elindult: egy ismerős, lendületes magyar popdal, amire sokan rákapták a ritmust. A függöny szétnyílt, és a színpadra kilépett Móric — de nem úgy, ahogy bárki ismerte.
Trikó helyett zakóban volt.
Arca komoly, de szemében játékos fény villant.
A háttérben néhány osztálytársa próbálta visszafojtani a nevetést.
Móric előrébb lépett, majd megszólalt a mikrofonba:
– Ezt… a következő produkciót… valakinek ajánlom. Valakinek, aki megtanított arra, hogy a tisztelet fontosabb, mint a hangerő.
A diákok felhördültek, suttogni kezdtek. Petra azonnal megérezte a figyelmet saját irányába terelődni.
– És… – folytatta Móric – aki megtanította nekem, hogy nem kell félnem attól, hogy néha… bénán nézek ki.
Nevetés futott végig a sorokon. Móric bólintott, majd egy mozdulattal intett az osztálytársi felé, és a zene hirtelen átváltott egy sokkal gyorsabb, sokkal őrültebb dalra.
A következő pillanatban a 11.B tizenöt tagja szinkronban kezdett el egy elképesztően kaotikus, de hihetetlenül vicces táncot. Volt benne robotmozgás, ugrálás, teljesen értelmezhetetlen karlengetés, és még egy olyan rész is, ahol Móric — mindenki döbbenetére — kézen állt, majd azonnal elesett.
A tornaterem robbant a nevetéstől.
És a csavar csak most jött.
Az egyik táncos hirtelen előrelépett, és egy táblát tartott fel:
„PETRA, TE HOZTAD KI BELŐLÜNK A BÁTORSÁGOT!”
Móric pedig odasétált a színpad szélére, lehajolt, és szélesen elmosolyodott.
– Remélem, tudod… – mondta a mikrofonba – …hogy nélküled még mindig azt hinném, a harsányság az erő. Pedig az igazság az, hogy az erő… néha csendben jár.
A terem elcsendesedett.
Majd akkora taps tört ki, hogy a padló beleremegett.
Petra elpirult, de a szemében melegség vibrált.
Lilla odasúgta:
– Na, erre mondtam, hogy fura…
A műsor után a folyosó zsibongott. Mindenki Petra és Móric körül gyűlt. Voltak, akik vállon veregették, voltak, akik gratuláltak Móricnak, mások azt kérdezték, honnan vették a koreográfiát.
A fiú végül átverekedte magát a tömegen, és Petra elé állt.
– Na? – kérdezte félmosollyal. – Mennyire volt gáz?
Petra felnevetett.
– Rettenetesen. De… pont ettől volt tökéletes.
Móric megvonta a vállát.
– Gondoltam, itt az ideje, hogy én is tegyek valami bátor dolgot. Ha már te megtetted.
Petra a fejét csóválta, de mosolya nem halványult.
– A bátorság nem mindig a fellépésen történik – mondta.
– Tudom – felelte Móric. – Néha a folyosón. Néha meg… itt bent. – A mellkasára bökött.
Petra elolvadt egy pillanatra. Nem szerelem volt ez — legalábbis még nem. Inkább egy tiszta, őszinte kapcsolat kezdete. Valami, amit mindketten kiérdemeltek.
Lilla pedig a háttérből bekiabált:
– Hé, ti ketten! Jöttök fagyizni? Meghívom, aki ma nem dobott senkit a szekrényhez!
A nevetés újra felharsant.
A tavaszi napfény besütött az üvegfolyosón.
És Petra úgy érezte: ez a város végre tényleg az otthona lett.
Móric mellette lépkedett, a hangja most már nem harsány, hanem természetes volt.
– Egyébként… – kezdte halkan. – Tudod, azóta sokszor gondolkodom azon, hogy milyen nap volt akkor, amikor először beszéltünk. Szerinted… ha akkor nem szólok be, most is itt lennénk?
Petra elmosolyodott.
– Szerintem igen. Csak talán… kicsit több kerülővel.
A fiú bólintott.
– Akkor jó. Mert én örülök, hogy végül itt kötöttünk ki.
És ezzel együtt sétáltak ki a tavaszi fénybe, ahol a fák már zöldelltek, és az élet újra megtelt nevetéssel.
A történetük lezárult —
de egy új, sokkal vidámabb fejezet most kezdődött el.
A város három év alatt nem sokat változott: ugyanúgy csipkés fények estek a főtér macskaköveire, ugyanúgy illatozott a cukrászda a tavaszi délutánokon, és ugyanúgy csiviteltek a gyerekek a park szélén. De az emberek, ők mindig változtak — ahogy Petra és Móric is.
A gimnázium ballagási napja volt. A levegő tele volt virágcsokrok édes illatával, a szülők sürgölődve igazgatták a fényképezőgépeket, a diákok pedig egyszerre voltak izgatottak és szentimentálisak.
Petra a sor szélén állt, hófehér blúzában, egy csokor liliommal a kezében. A szeme alatt apró fáradtság-karikák húzódtak, mert előző este sokáig fent volt, hogy befejezze a köszönőbeszédét — igen, ő lett a végzős évfolyam egyik szónoka. Nem mintha kérkedett volna vele. A tanárok választották ki, mert „hitelességet sugárzott”. Petra ezt hallva majdnem elnevette magát: ha három évvel ezelőtt valaki ezt mondja, biztos csak legyint rá.
A sor másik végén Móric állt, zakó helyett kissé ferde nyakkendővel, amit a nagynénje kötött rá — legalábbis ő ezt mesélte, mert így nem kellett bevallania, hogy fogalma sincs a nyakkendőcsomózásról. A haja kicsit hosszabb volt, a mosolya pedig sokkal őszintébb. És ami még fontosabb: a hangja halkabb, mint valaha.
Ahogy a ceremónia véget ért, és a diákok elkezdtek szétszéledni, Móric odalépett Petrához.
– Szép beszéd volt – mondta. – Nem sírtam, de… majdnem.
– Biztos a szél volt – kacsintott Petra.
– Igen, biztos az – felelte Móric, miközben a szellő egyáltalán nem járt arra.
Lilla közben melléjük toppant, két óriási fényképezőgéppel a nyakában, mert azóta az iskola hivatalos „mindenes fotósa” lett.
– Na gyerekek, álljatok össze egy képre! – mondta. – A „híres folyosói incidens” hősei! Egy kép az utókornak!
Móric felvigyorodott.
– Lilla… három éve történt.
– És még mindig legendás! – legyintett Lilla. – Ha akarjátok, a jövő héten felrakom a suli honlapjára a „Hogyan tanítsd meg a problémás fiúkat tisztességre?” című galériát. Nagy siker lesz!
Mindhárman nevettek.
Miután Lilla otthagyta őket, Móric elcsendesedett, majd csak ennyit mondott:
– Figyelj… úgy gondoltam, most hogy mindketten végeztünk… talán ideje lenne… valamit megünnepelni.
Petra felvonta a szemöldökét.
– Fagyival?
– Persze, fagyival is – nevetett Móric. – De én most valami komolyabbra gondoltam.
A fiú előhúzott egy apró, gyűrött jegyet. Egy vonatjegy volt a közeli tóvároshoz, ahol nyáron kajakozni és sétálni lehetett a vízparton.
– Gondoltam… elmehetnénk. Csak mi ketten. Mint egy… új fejezet. Tudod. Barátokként. Vagy… – zavartan megvonta a vállát – majd eldöntjük.
Petra ránézett. A szemében ott volt minden, ami három év alatt történt: küzdelem, meghittség, nevetés, tisztelet, lassú, finom változás. Bár a kapcsolatuk soha nem vált hangos szavakká, mégis mindenki tudta, hogy köztük valami mély és valódi szövődött.
– Menjünk – mondta Petra, és megfogta a jegyet. – De csak akkor, ha megígéred, hogy ezúttal nem próbálsz kézen állni a stégen.
– Nem ígérem – vigyorgott Móric. – De legalább lesz, min nevetned.
Petra elnevette magát.
– Akkor induljunk.
Ahogy ketten elindultak a városállomás felé, a nap melegen sütötte az utcát. A ballagók hangja a hátuk mögött lassan elhalkult, a jövő pedig tágasabban nyílt meg előttük, mint valaha.
Nem volt románc, még nem.
Nem volt nagy vallomás, sem csillogó pillanat.
Csak két ember, akik megtanultak tisztelni, változni, és újra kezdeni, még mielőtt bármi elromlott volna.
A város csendje rájuk borult. A távolban megszólalt a vonat.
Petra a fiúra nézett, és halkan azt mondta:
– Fura, nem? Hogy egy folyosói affér volt az egész kezdete.
Móric nevetett.
– Hát… minden nagy történet kezdődik valami egészen ostobasággal.
És ezzel felszálltak a vonatra.
A történetük nem ért véget — csak új irányba indult.
A napfény pedig úgy táncolt a tájon, mintha tudná, hogy ez a két fiatal még sokszor fogja megtalálni egymást az élet útjain.
Vége — de valójában csak a kezdet.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.