A nőstényfarkas ételért jött a faluba, és az erdész megsajnálta: két hónappal később visszatért – de nem egyedül
A Bakony szívében, egy kicsiny, ritkán lakott falu szélén állt egy öreg, korhadt gerendákból épült kunyhó. Itt élt Gulyás István, a falu erdésze. Már több mint húsz éve járta a hegyeket, ismerte minden fáját, minden madarát – és azt is tudta, ha valami szokatlan történik.
Egyik éjszaka, január közepén, különös hangra ébredt. A kutyája, Bodri, nem ugatott, csak halk nyüszítéssel jelezte, hogy valami nem stimmel. István kikapcsolta a vaskályhától jövő szuszogó hangot, és az ajtóhoz lépett. Fagyos szél vágott az arcába, amikor kitárta a nyikorgó ajtót.
És akkor meglátta.
Egy nőstényfarkas állt a kerítés túloldalán. Sovány volt, bordái szinte átszúrták a bundáját, szeme sárgán villant, de nem volt benne agresszió – inkább valami különös béke és fáradt remény.
– A mindenit… – suttogta István. – Te hogy kerültél ide?
A farkas nem mozdult. Csak nézte őt, némán, mint aki tudja, mit akar – és hogy kihez jött.
István behúzta az ajtót, odaballagott a konyhába, és a mélyhűtőhöz lépett. Előhalászott egy zacskó fagyasztott csirkefarhátat, majd visszasétált a tornácra. Átdobta a csontokat a kerítés fölött. A farkas várt. Aztán óvatosan előrelépett, megszagolta a húst, és lassan, de mohón elkezdett enni.
– Nem hiszem el – motyogta István. – Egy farkas a faluban… és nem támad, csak kér.
A nőstény, miután evett, visszanézett az erdészre, aztán hangtalanul visszasétált az erdőbe.
Másnap a faluban már pletykálták is:– Láttad, Marika, mit mondott a Gyula bácsi? Farkas járt az utcán! – csacsogta a postás.
– Igen? Hát én bezárnám a gyerekeimet! – vágta rá egy másik asszony. – Nem hiányzik nekünk, hogy valakit széttépjen!
István csak legyintett.
– Aki éhes, az nem veszélyes. Én etettem meg. És nem bántott senkit.
A falubeliek megrökönyödtek.
– Te etetted?! Megőrültél?
– Éhes volt. Az éhség képes elűzni a természetes félelmet. De a jóllakott állat nem támad – felelte higgadtan.
Ezután minden este kilátogatott a háza elé, és lerakott egy adag húst vagy maradékot. A farkas néha jött, néha nem. De amikor megjelent, mindig csendben volt, mindig nyugodtan, mindig hálásan. Egy alkalommal még az is megtörtént, hogy a nőstény a hóban lefeküdt a kerítés mellett, evés után – mintha pihenni akarna, mintha otthon lenne.
Egy este, amikor István kint üldögélt a tornácon, a farkas közelebb jött, mint valaha. Már nem maradt a kerítésen kívül. Belépett az udvarra.
Bodri morrant egyet, de nem ugatott. A két állat szemkontaktust tartott, aztán a kutya lefeküdt.
– Hát ez meg mi volt? – csóválta a fejét István. – Még a kutyám is elfogad téged?
A farkas leült. Nem kért több ételt, csak nézett. Egy hosszú percig tartott a pillanat, aztán sarkon fordult, és eltűnt.
És másnap nem jött. Sem másnap. Sem azután.
– Elment… – mondta halkan István, miközben a kályhát táplálta. – Talán csak átutazó voltál.
Két hónap telt el.
Március közepe volt, a hófoltok csak elszórtan mutatkoztak az erdő alján, a fák között szűrődött be a tavasz illata. A falu lassan újraéledt – de Gulyás Istvánnál minden este ugyanaz a csend honolt. Esténként még mindig kivitte a ház elé az ételt, egy darab kenyeret, húsfélét, vagy amit épp tudott adni. De a nőstényfarkas nem jött vissza.
– Te buta vénember… – dünnyögte magának. – Már azt is elhitted, hogy barátságot lehet kötni egy vadállattal.
Aztán egy este, éppen amikor kikapcsolta a rádiót és ki akart menni fáért, megdermedt.
Ott volt megint az a halk, reszelős morgás – mint amikor valaki nem fenyeget, csak jelez.
István felkapta a zseblámpát, kilépett a tornácra, és végigvilágította az udvart.
– Azta… – suttogta.
A nőstényfarkas ott állt a kerítés előtt, akárcsak az első alkalommal.
De nem volt egyedül.
Mellette két apró, pelyhes, remegő farkaskölyök álldogált. Ugyanolyan sárga szemekkel, mint az anyjuké. Csak kisebb testtel, kíváncsi, feszült tekintettel.
– Te jó ég… – mondta István, és letérdelt.
A nőstény egy lépést tett előre, majd megállt. A kölykök is. Nem jöttek közelebb. Csak figyelték őt.
A férfi bement, elővette a húsos edényt, amit már napok óta nem használt, és óvatosan a kerítés közelébe tette. Ezúttal nem dobta át, csak letette a földre, majd hátralépett.
A nőstény közelebb ment, megszagolta, majd enni kezdett. A kölykök előbb haboztak, majd ők is odaléptek, és csatlakoztak.
Istvánnak könny szökött a szemébe.
– Hát ezért nem jöttél… – mondta halkan. – Vártál. Vártad, hogy nagyobbak legyenek. Vagy hogy biztonságos legyen idehozni őket?
A farkas felnézett rá. Egy hosszú pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Aztán a nőstény nyugodtan elfordította a fejét, és folytatta az evést.
A látogatás nem tartott sokáig. Tíz perccel később mindhárman eltűntek az erdő sötétjében. Olyan hangtalanul, mintha sosem lettek volna ott.
Másnap a faluban megint felzúdulás volt.
– Gulyás bácsi! Azt mondják, már nem egy farkas jár a házához, hanem három?! – kiabált rá az egyik asszony a piacon.
– Igen – bólintott. – És?
– Hát ez veszélyes! Mi van, ha megtámadnak valakit?
– Nem fognak. Aki enni kap, az nem támad. És nem is jön vissza, ha nem bízik.
– És ha mégis?
István megvonta a vállát.
– Akkor majd én vállalom. De jobb a békés farkas, mint az éhező.
Napokkal később a farkas és a két kölyök újra megjelentek. A látogatások rendszeressé váltak – nem minden este, de hetente néhányszor. Soha nem jöttek közelebb, mint a kerítés. Soha nem bántották Bodrit, aki már nem is reagált rájuk. István egyre inkább úgy érezte, valami különleges dolog részese lett.
Egy este, amikor a hold hatalmas, sárgán tündöklő korongként lebegett a fák felett, a nőstény megállt az udvar közepén. Nem evett. Nem hívta a kölyköket sem. Csak állt, és nézett.
István kilépett, megállt.
– Mi van? Ma nem eszünk?
A farkas felnézett rá. Egy pillanatig nem mozdult. Aztán lassan odament az edényhez, megszagolta, de nem evett. Csak ott állt, és… mintha várt volna.
És akkor István megértette. A farkas nem csak enni jött.
Valamit hozott is.
A harmadik, befejező részt hamarosan küldöm. Ebben derül ki, mi történt a farkascsaláddal, és hogyan zárul a különös kapcsolatuk az erdésszel.Írd be, ha kéred: „Jöhet a befejezés”.
A farkas nézte Istvánt. A kölykök is ott álltak, most már nagyobbak voltak, izmosabbak, de még mindig tiszteletteljes távolságból figyelték az erdészt. A nőstény egyetlen morgással hívta őket maga mellé.
István lépett egyet előre.
– Valamit el akarsz mondani? Vagy… megmutatni?
A nőstény nem mozdult, de nem is hátrált. A tekintete nem volt se félelemmel, se éhséggel teli. Inkább... békével.
– Lehet, hogy utoljára vagy itt – mondta István halkan, szinte csak magának. – Megmutattad a kicsiket, megosztottad a történeted… és most készültök menni. Ugye?
A farkas ekkor tett egy lépést – nem az étel felé, hanem István felé.
Egy pillanatra minden megállt.
Bodri a tornácon ült, figyelte a jelenetet, de nem moccant. Mintha tudta volna: ez most valami szent dolog. Az erdő és az ember ritka találkozása.
A nőstény odalépett Istvánhoz, alig egy méterre tőle. A szeme csillogott a holdfényben. Aztán… meghajtotta a fejét.
István szívét összeszorította valami nehéz, meleg érzés. Nem nyúlt az állathoz, nem mozdult – csak hagyta, hogy a pillanat magától létezzen. Egy különös köszönet, egy farkas szívéből. Mintha azt mondta volna:
„Köszönöm.”
Ekkor a nőstény visszalépett a kölykökhöz, halkan morgott egyet, mire azok elindultak az erdő felé. Ő még egyszer hátranézett. Aztán követte őket.
Eltűntek a fák között. És soha többé nem tértek vissza.
A falu megnyugodott. Nem hallottak többé farkasról. A gyerekek újra szabadon játszhattak az udvarokon, a hírek már csak az időjárásról és a lekvárfőzésről szóltak.
István azonban minden este kiment a tornácra. Nem élelemmel. Csak egy teával a kezében, és gondolatokkal a fejében.
Egy este Bodri felnézett rá, mintha azt kérdezné: „Ma sem jönnek?”
István csak mosolygott.
– Nem. Most már otthon vannak. És ez így van jól.
A történetet csak keveseknek mesélte el. A legtöbben nem is hitték el. De akik ismerték Istvánt, tudták: ő nem szokott mesélni. Csak az igazat.
És akik ott voltak, azon a tavaszi napon, amikor három szempár nézett ki a fák közül az utolsó alkalommal, azok sosem felejtették el.
A nőstényfarkas ételért jött, mert éhezett. De amit kapott, az több volt, mint étel. Az bizalom volt. Megértés. És talán… egy pillanatra, egyetlen rövid időre, otthon is.