Még mindig nem is tudom, hol kezdjem. Őszintén szólva, néha alig hiszem el, hogy mindez valóban megtörtént. Nézem a bölcsőt az ágyunk mellett, ahol a kisfiunk békésen alszik, és minden gondolatom visszavisz ahhoz a néhány naphoz, ami mindent felforgatott – anélkül, hogy bármit is tönkretett volna. Sőt, mintha még erősebbre cementált volna mindent, amit eddig építettünk, sokkal jobban, mint a hat év közös szolgálat a tűzoltóságnál.
Én, András és Levente — már majdnem hat éve dolgozunk együtt a tűzoltóságnál. Hat év megszokott rutin: ugyanazok a műszakok, ugyanazok a riasztások, ugyanazok a fáradt, de elégedett arcok a nap végén. Több időt töltöttünk együtt a szertárban, mint otthon a családjainkkal, főleg a legőrültebb időszakokban.
Megosztottunk egymással mindent: nevettünk az abszurd riasztásokon, a fáradtan megmentett cicákon a fáról (igen, az igazi klisé is megtörtént!), és együtt vészeltük át azokat a pillanatokat, amikor az adrenalin elhomályosította a józan ítélőképességet, de a vak bizalom megmentett minket. Volt saját nyelvünk: belső poénok, fél szavakból értett pillantások.
És valahogy az életünk is szinkronban haladt. Szinte egyszerre vettünk új autót, egyszerre költöztünk, egyszerre kezdtünk felújításba. Még a szabadságunk is sokszor egyszerre esett. Mindig azt mondtuk, hogy olyanok vagyunk, mint három tűzoltó egy füsttel teli épületben: ösztönösen érezzük, mit csinál a másik, anélkül, hogy szólni kéne.
De azt egyikünk sem sejthette, milyen meglepetést tartogat még számunkra az élet — olyat, amihez képest minden tűz és összeomló tető csak előjáték volt.
Mindhárman egyszerre tudtuk meg: apák leszünk.
Először én. Egyik este Anna odalépett hozzám remegő kézzel, és átadott egy pozitív terhességi tesztet, mosolyogva, de könnyekkel küszködve a boldogságtól. Már hónapok óta próbálkoztunk, és kezdett beférkőzni a fejünkbe a kétely. De most itt volt a csoda.
A következő műszakban persze nem bírtam magamban tartani. Elmondtam Andrásnak és Leventének is. Ujjongtak, hülyültek a pelenkázással meg az éjszakázással, de láttam rajtuk az őszinte örömöt.
Néhány hét múlva András is ragyogva jött be a szertárba. Az ő párja, Kinga is babát várt. Nekik nem volt igazán tervben, de annál nagyobb volt az öröm.
És aztán jött Levente, akinek az esete kicsit más volt: ő és a férje, Gábor régóta vártak egy örökbefogadásra. Sok idegesítő papírmunka, végtelen várakozás, de épp amikor Anna és Kinga a terhességük utolsó szakaszába értek, Levente könnyes szemmel közölte velünk: jóváhagyták a papírokat. Megszületett a kisfiuk, és már csak néhány hivatalos procedúra választotta el őket attól, hogy hivatalosan is szülei legyenek.
Az időzítés? Tökéletes.
Anna március közepére volt kiírva. Kinga néhány nappal utána. Leventéék pedig pont akkor vehették át a kisfiukat hivatalosan.
Úgy terveztük, hogy egyszerre megyünk szabadságra — hogy mindannyian ott lehessünk családjaink mellett. De senki sem hitte volna, hogy végül mindhárman ugyanazon a napon, ugyanabban a kórházban, ugyanazon az emeleten leszünk apák!
Anna volt az első, akit éjjel bevittek a szülészetre. Az egész éjszakát a váróban töltöttem, ide-oda mászkálva, mint valami felspannolt vadászeb. Aztán hajnalban, a nap első sugaraival megszületett a kisfiunk.
Még alig fogtam fel, hogy apa lettem, mikor csipogott a telefonom: András írt.– „Kinga most indult! Rohanok be a kórházba!”
Egy órával később kaptam egy fotót: egy pici kislány, gyűrött arccal és óriási sapkával a fején. Szívem majd kiugrott a helyéről a boldogságtól.
És ha azt hitted, itt vége a történetnek, hát kapaszkodj meg: alig hogy letettem a telefont, Levente küldött egy üzenetet:– „Itt vagyunk a kórházban! Képzeld, az örökbefogadott babánk szobája pont a tiétek mellett van!”
Nem akartam elhinni. Három barát, három apa – egyetlen emeleten! A nővérek is csak nevettek:– „Na, tessék, a tűzoltók megint egyszerre vonulnak – de most babakocsikkal!”
Még közös fotót is készítettünk. Ott álltunk a folyosón: három kimerült, de végtelenül boldog apa, karunkban a kis csomagokkal, rajtunk még mindig a tűzoltóságos kabát, amit csak úgy, szokásból kaptunk fel induláskor.
– „Olyanok vagyunk, mint valami szappanopera hősei!” – nevetett Levente, és esküszöm, abban a pillanatban mindhárman könnybe lábadt szemmel öleltük meg egymást.
Minden tökéletes volt.
Legalábbis... két óráig.
Körülbelül harminc óra ébrenlét után úgy döntöttem, szükségem van egy kávéra, különben összeesem, mint egy kivágott fa. Elvánszorogtam az automatához, és épp néztem, ahogy csorog le a fekete csoda, amikor a telefonom rezegni kezdett.
Egy üzenet Kingától.
Azonnal elfagyott bennem a vér.
„Szeretnék beszélni veled. Egyedül. Nagyon fontos.”
Hát, ha valami képes kiverni az álmosságot, akkor ez az. Néztem az üzenetet, aztán átnéztem az üvegajtón: András ott ült a kislányával a kezében, andalítóan ringatta, arcán a legőszintébb boldogsággal, amit valaha láttam.
Mi a fene folyik itt?!
Ültem a padon, kezemben a kihűlő kávéval, és úgy bámultam a telefonomat, mint egy bomba digitális számlálóját.
Mi az, ami ennyire fontos lehet, de nem lehet elmondani Andrásnak?
Rosszat sejtettem.
Végül nagyot sóhajtottam, és visszaírtam:– „Oké. Hol találkozunk?”
Pár másodpercen belül jött a válasz:– „A szülészet sarkában, az ablaknál.”
Fogtam a kávémat – ami már inkább volt hideg posvány, mint életmentő ital –, és elindultam.
Ott ült: Kinga, karikás szemekkel, halottsápadt arccal, az ablak mellett. Úgy szorongatta az ásványvizes palackját, mintha az lenne az utolsó kapaszkodó az életben.
Odaléptem.– „Szia...” – köszöntem halkan, próbálva normálisnak tűnni. – „Mi történt? Jól vagytok? A baba rendben van?”
Bólintott, könnyes szemmel:– „A kislányunk tökéletes. De... nem erről van szó.”
Láttam, ahogy a szavai alatt kisírt könnyei újra utat törnek. Összeszorult a szívem.
– „Akkor miről?” – kérdeztem óvatosan.
Kinga kapkodva beszélt, ide-oda kapkodta a tekintetét:– „Az állomásról van szó... a raktártűzről... ősszel... tudod, amikor majdnem odavesztetek...”
Bólintottam. Hogyne tudtam volna. A legdurvább bevetésünk volt az egész évben. Épphogy élve kijöttünk.
– „Mi van vele?” – kérdeztem feszülten.
Kinga idegesen szorongatta a palack kupakját.– „Láttam valamit... valamit, amit nem lett volna szabad... A jelentések nem egyeztek. A kapitányotok... átírta az adatokat, hogy ne induljon vizsgálat…”
A levegő is megfagyott körülöttem.
Ott ültem Kinga mellett, és úgy éreztem, mintha egy hideg vízzel teli vödörrel öntöttek volna nyakon.
– „Átírta?” – kérdeztem rekedt hangon.
Kinga csak bólintott, szinte alig hallhatóan:– „Nem nagy dolgokat... csak az időpontokat. Hogy úgy tűnjön, mintha minden szabályosan ment volna. Hogy ne legyen gond.”
Éreztem, hogy a kávé, amit percekkel ezelőtt ittam, ólomsúlyként ül meg a gyomromban.
– „És András erről nem tud?” – kérdeztem.
– „Nem.” – suttogta Kinga. – „És én sem akartam megmondani neki... akkor nem. Annyira boldog voltam, hogy túléltétek. Aztán jött a baba... egyszerűen... nem volt szívem összetörni ezt az örömöt.”
Néhány másodpercig csak néztük egymást. A csend közöttünk olyan sűrű volt, hogy szinte hallottam a neoncsövek halk zümmögését a plafonról.
– „És most?” – kérdeztem halkan.
Kinga kisírt szemeivel rám nézett, és megrázta a fejét.– „Most már nem bírom tovább. Nem akarom titokban tartani. Nem akarok egy hazugsággal kezdeni az életünket. Kérlek... segíts.”
Nagyot sóhajtottam.– „Mit vársz tőlem?”
– „Csak... csak tudnod kell róla. Hogy amikor elmondom neki, ne legyen egyedül. Hogy te is ott legyél, ha összeomlik. Ha meg akar szökni, ha nem érti. Te a legjobb barátja vagy.”
Elgondolkodva néztem rá. A helyzet nehéz volt. Nagyon nehéz. De volt egy dolog, amit biztosan tudtam: nem hagyhatom, hogy Kinga egyedül vigye el ennek a terhét.
– „Rendben.” – bólintottam. – „Veled leszek. Nem hagylak egyedül.”
Kinga megkönnyebbült sóhajtással dőlt hátra a padon, és szinte hangtalanul suttogta:– „Köszönöm.”
Később aznap, amikor András a folyosón sétálgatott a kisbabájával, odamentem hozzá.
– „András, Kinga szeretne beszélni veled... négyszemközt.”
Ő összeráncolta a homlokát.– „Mi történt? Rossz valami?”
– „Nem, nem, csak... fontos. Beszéljetek.”
Láttam rajta, hogy habozik, de végül bólintott. Letette a babát a kiságyba, és bement Kingához.
Én meg ott maradtam kint Leventével, aki értetlenkedve nézett rám.– „Mi történt?” – kérdezte.
– „Hosszú.” – sóhajtottam. – „Majd később elmesélem.”
Feszülten vártunk.
Percek múltak. Aztán még több. Néha hallottunk halk beszédet, egy-egy emelkedettebb hangot. Aztán csendet.
Végül András kijött.
Az arca komor volt, de nem haragos. Inkább szomorú. Megállt előttem, nézett pár másodpercig, majd rekedten megszólalt:
– „Tudtam, hogy nem mesélt el mindent akkor...” – halk nevetést eresztett meg, de nem vidám volt. – „De azt hittem, csak azért, mert nem akart megijeszteni.”
Leültem mellé. Ő a falnak támasztotta a fejét, behunyta a szemét.
– „Dühös vagy?” – kérdeztem csendesen.
– „Nem tudom.” – vonta meg a vállát. – „Furcsa. Egyszerre érzem, hogy átvertek... meg azt is, hogy mindez csak szeretetből történt. Féltett minket. Féltett engem. Féltett téged. Féltette a kis csapatunkat.”
Megértettem őt.
– „És most mit csinálsz?” – kérdeztem.
András kinyitotta a szemét, és rám mosolygott, egy fáradt, de őszinte mosollyal.– „Most? Most hazaviszem a lányomat. És szeretni fogom Kingát még jobban, mert bátorság kellett ahhoz, hogy ezt most elmondja. Hibázott? Persze. De ki nem? A fontos az, hogy most már nincs több titok.”
Másnap, amikor mindhárman készen álltunk a hazamenetelre, újra összegyűltünk a folyosón: én, Anna és a fiunk; András, Kinga és a kislányuk; Levente, Gábor és az újonnan örökbefogadott kisfiúk.
A nővérek megint ránk kacsintottak:– „Na, a tűzoltó apukák elindulnak haza!”
Nevettünk. De most már nem csak a nevetés kötött össze minket. Hanem valami sokkal mélyebb: a megértés, a megbocsátás, az őszinteség.
Ahogy toltuk a babakocsikat kifelé a napfényes folyosón, egyetlen érzés járt a fejemben:Nincs fontosabb, mint az emberek, akikkel együtt haladsz. A családod. A barátaid. A testvéreid.
És ha néha hibáznak is – akkor is velük vagy. Mert ez a szeretet igazi próbája.