A nap könyörtelenül tűzött a tanzániai szavannára. A levegő vibrált a forróságtól, a vörös föld minden lépésnél port kavart. Egy öreg terepjáró állt meg az akáciabokrok szélén, benne két vadőr ült: Mohamed és Jabari.
Mindketten évek óta szolgáltak a nemzeti parkban. Láttak már eleget ahhoz, hogy tudják: itt a túlélés mindig a pillanatnyi erőviszonyokon múlik.
— Nézd, ott! — mutatott Mohamed a dombhajlat felé, miközben felemelte a távcsövét. — Egy kiselefánt… teljesen egyedül.
Jabari is a szeméhez kapta a látcsövet. A szája sarka megremegett. — Túl fiatal ahhoz, hogy leváljon a csordától. Ez rossz jel.
A vörös földön apró, remegő test ült. A kicsi elefánt bizonytalanul mozgatta ormányát, mintha az anyját keresné. A szél hirtelen megfordult, és magával hozott egy ismerős, baljós szagot.
A magas fűből lassan alakok bontakoztak ki: először két hiéna, majd még három, és végül egy egész falka. Halk morgás és rekedt kacaj töltötte meg a levegőt, ahogy körülzárták a borjút.
— Allah segíts… — suttogta Mohamed, miközben szorosan markolta a távcsövet. — Ha a csorda nincs közel, ennek a kicsinek percei vannak hátra.
A hiénák mozdulatai egyre összehangoltabbak lettek. Előbb csak óvatosan közelítettek, oldalazva, alacsonyan tartott fejjel, aztán hirtelen előreugrottak, majd visszahőköltek. A kiselefánt minden trombitálása éles sikoltásként hasította ketté a délutánt.
— Ez nem tart sokáig… — jegyezte meg komoran Jabari. — Látod, hogy kifárasztják.
— Igen — bólintott Mohamed, és lassan leengedte a távcsövet. — Klasszikus módszer. Körbeveszik, aztán apró sebekkel letörik az erejét, míg már nem tud ellenállni.
A borjú oldalán vércsík jelent meg, amikor az egyik hiéna karmával megkarcolta. Az állat térdei megremegtek, de még állva maradt. Az éhség és a félelem szaga egyszerre töltötte meg a levegőt.
— Ha fegyver lenne nálunk… — kezdte Mohamed, de a gondolatot is elnyelte a tehetetlenség. Vadőrként pontosan tudták: beavatkozni tilos. Az ő feladatuk a megfigyelés, nem a természet törvényeinek átírása.
Egy pillanatra csend lett. A hiénák is mintha meghökkentek volna. A talaj halkan megremegett, a szavanna mélyebb dobbanásba kezdett.
— Hallod ezt? — kapta fel a fejét Jabari.
— Hallom — felelte Mohamed, tekintete a horizontot pásztázta. — Valami nagy közeledik.
A domb mögül porfelhő szállt fel. Egy szürke árny bontakozott ki belőle, szarva a napfényben csillogott. Egy idős orrszarvú tört elő, vállait régi hegek szabdalták, minden lépése olyan volt, mintha a föld is vele együtt lélegezne.
— Nem hiszem el… — suttogta Jabari. — Egy öreg bika.
A hiénák idegesen hátráltak. Egyikük még morgott, de a többiek ösztönösen tudták: ez az ellenfél más ligában játszik.
Az orrszarvú lassan megállt a kiselefánt és a falkatagok között. Fejét lehajtotta, súlypontját előretolta. Egyetlen szívverésnyi csend, majd nekirontott.
Az orrszarvú első rohama elsöprő volt. A falkavezér hiéna túl lassan reagált: oldalba kapta a szarv, és úgy repült a levegőbe, mintha rongyból lett volna. A többiek szétszéledtek, de az öreg bika nem állt meg. Testével söpört, patái alatt porfelhő kavarodott. A hiénák dühösen csaholtak, de a rettegés hangja gyorsan felülkerekedett bennük.
Mohamed szinte elfelejtett levegőt venni. — Láttál már ilyet? — kérdezte halkan.
— Soha életemben — rázta meg a fejét Jabari. — Ez nem a megszokott rend. Egy orrszarvú ritkán avatkozik be más faj ügyeibe.
A kiselefánt összeesett a porban, testét verejték és vér borította, de az orrszarvú elé állt, mintha tudná, mit véd. Fejét lassan ingatta, szarva előtt a hiénák vonyítva hátráltak. Egy utolsó pillantás, majd futva menekültek vissza a magas fűbe.
Ekkor tompa dübörgés közeledett a távolból. A csorda. A matriarcha vezette a sort, mellette két fiatal bika. Az anyja sikoltva rohant a kölyök felé, ormányával körbeölelte, és felemelte, hogy lábra álljon. A borjú remegett, de élve maradt.
Az orrszarvú megállt. Egy pillanatig figyelte az anyát és kicsinyét, majd fújtatott egyet, és lassú léptekkel visszaindult a bokrok közé. Olyan volt, mintha sosem lett volna ott.
A két vadőr néma csendben ült a terepjáróban. Csak a saját szívük dobbanását hallották.
— Jegyzőkönyvbe mit írunk erről? — törte meg végül a csendet Mohamed.
Jabari elmosolyodott, de a tekintete komor maradt. — Az igazat. Hogy láttunk valamit, amiről kevesen hiszik majd el, hogy megtörtént.
— Egy orrszarvú megmentett egy elefántborjút… — ismételte Mohamed, mintha ízlelgetné a szavakat.
— A természetnek vannak pillanatai, amikor minden törvény újraíródik — felelte Jabari. — És mi ma tanúi voltunk ennek.
A csorda lassan eltűnt a horizont felé, a nap sugarai vörös-arany színt festettek a porfelhőre. A kis elefánt lépte bizonytalan volt, de az anyja szorosan mellette maradt.
A szavanna visszazökkent a megszokott ritmusába. A hiénák messze jártak, az orrszarvú már csak egy árny volt a bozót mélyén. De Mohamed és Jabari tudták: olyan napot éltek át, amit sosem fognak elfelejteni.
A közzétett történet a szerkesztőség által feldolgozott és egyedi szöveg. A nevek, helyszínek és események részben vagy teljesen fiktívek, a valósággal való egyezés véletlen egybeesés. A tartalom szerzői jogi védelem alatt áll, másolása vagy újraközlése kizárólag a forrás kattintható feltüntetésével engedélyezett