Gábor, egyedülálló édesapa, aki nap mint nap próbált lavírozni a munkája és két kislánya nevelése között, sosem gondolta volna, hogy egy reggel, amikor belép a konyhába, már meleg pálacsinta várja az asztalon.
Az ő világa a két kis hercege körül forgott – a négyéves Panna és az ötéves Dorka volt minden perce értelme. Amióta a felesége elhagyta őket, hogy valóra váltsa régi álmát az utazásról és önmegvalósításról, Gábor magára maradt. Apának lenni – ez volt élete legszebb, ugyanakkor legnehezebb feladata. A munkahelyi stressz, a mosatlan edények és a délutáni ovis körök lassan felőrölték.
Azon a napon minden a szokásos reggeli forgatókönyv szerint indult volna. Gábor felébredt az ébresztőre, felült az ágyban, ásított egyet, majd megdörzsölte fáradt szemeit. Aztán kiment a konyhába, hogy elkészítse a szokásos zabkását, de ami ott várta, teljesen kizökkentette a megszokott ritmusból.
Három tányér sorakozott az asztalon, rajtuk frissen sült pálacsinták, lekvárral és gyümölccsel díszítve, még gőzölögtek.
– Mi a fene…? – suttogta döbbenten, majd hátraszólt a gyerekszobába. – Panna, Dorka, lányok, gyertek csak ide!
A gyerekek pizsamában szaladtak be, még kócos hajjal és álmos szemekkel.
– Atyaég, pálacsinta! – ujjongott Dorka, miközben Panna már egy széket húzott elő, hogy leülhessen.
– Tényleg te csináltad, apu? – kérdezte Panna elkerekedett szemekkel.
Gábor tanácstalanul megrázta a fejét. – Nem, én... én csak most jöttem be. Talán... talán a nagynénitek, Nóri ugrott be? – kérdezte inkább magától, mint a gyerekektől.
Gyorsan felkapta a telefonját, és tárcsázta a húgát. Nóri azonban álmosan, nyűgösen szólt bele:
– Mi van, Gabi, reggel hat van... baj van?
– Te voltál nálunk? Csináltál pálacsintát?
– Mi? Persze hogy nem. Megőrültél? – válaszolta, majd lecsapta a telefont.
Gábor körbejárta a lakást. Minden zárva volt. Az ajtók, az ablakok, semmi nyoma betörésnek. Minden a helyén, kivéve azt, hogy valaki mintha szívességet tett volna nekik.
– Ez... ez lehetetlen – motyogta magában, majd sóhajtva beült a lányai mellé, akik már vidáman tömték magukba a pálacsintát.
A nap többi része is furcsán alakult. Gábor leadta a gyerekeket az óvodában, majd sietett a munkába – de nem tudta kiverni a fejéből a reggeli jelenetet. És amikor este hazaért, újabb meglepetés várta: a kert, amit már hetek óta nem volt ideje lenyírni, tökéletesen rendbe volt téve. A fű rövidre nyírt, a bokrok igazítva, még a virágágyásokat is kigyomlálták.
– Jó, ez már tényleg sok – morogta magában, és elhatározta, hogy másnap korábban kel, és kifigyeli, ki az a rejtélyes jótevő.
A következő reggel Gábor hajnali ötre állította be az ébresztőt. Lopva kiosont az ágyból, és a konyhában rejtőzött el, onnan figyelve a ház minden zugát.
Negyed hatkor megmozdult valami. Egy alacsony, sovány nő bújt be a hátsó ablakon keresztül. Ruhája elnyűtt volt, mintha postai egyenruhára emlékeztetne, de kopott és szürke. A nő hangtalanul mozgott, mintha a ház része lenne. Elkezdte letörölni a konyhapultot, aztán elővette a hozzávalókat a hűtőből, és pálacsintát kezdett sütni.
Gábor kilépett a rejtekéből.
– Állj! – mondta halkan, de határozottan.
A nő megdermedt, a serpenyőt félredobta, és az ablak felé kapott.
– Kérem, ne menjen el! – mondta Gábor gyorsan, felemelve a kezét. – Nem bántom. Csak… csak tudni akarom, ki maga. És miért segít nekünk?
A nő megrezzent, majd lassan megfordult. Gábor valahonnan ismerősnek találta az arcát, de nem tudta hova tenni. Aztán megszólalt, csendes, reszketeg hangon:
– Klaudia vagyok. Maga... egyszer már segített nekem.
– Én? Mikor?
Klaudia lehajtotta a fejét.
– Három hónapja. Az országút mellett talált rám. Megállt, adott vizet, elvitt a kórházba. Aztán… eltűnt. Nem tudta, de maga mentette meg az életemet.
Gábor szemei elkerekedtek. Lassan kezdett emlékezni.
– A lány... a lány az út szélén... te voltál az?
Klaudia bólintott. A történet lassan összeállt. A nő egykor boldogan élt Németországban, de a férje elvette az összes pénzét és hátrahagyta őt, mikor Oroszországba költöztek. Az utcára került. Senki nem segített neki – csak Gábor. Ő megállt.
– De én csak egy kis vizet adtam – próbált tiltakozni a férfi.
– Maga nem értette, mit jelentett az nekem. Az volt az első alkalom hosszú idő után, hogy valaki emberként kezelt – válaszolta halkan a nő. – És én megfogadtam, hogy ha egyszer újra talpra állok, visszaadom. És maga... és a gyerekei... számomra olyanok, mintha a családom lennének.
Gábor némán állt a konyhában, szemben Klaudiával, aki most már nem próbált menekülni. Inkább csak állt, összeszorított szájjal, mintha attól tartana, a férfi most mindjárt kidobja őt.
– Nem tudom, mit mondjak – szólalt meg végül Gábor. – De... köszönöm. Tényleg. A lányok imádták a reggelit.
Klaudia félmosolyt eresztett meg, aztán zavartan lesütötte a szemét. – Tudom, hogy furcsán jött ki. Nem akartam betörni. Csak... olyan hálás voltam. Úgy éreztem, segítenem kell. Tudja, mióta a nagykövetség segített visszaszerezni az irataimat, kaptam egy ideiglenes munkát, meg egy szállást is. De valami belül mindig visszahúzott ide.
– Nem kellett volna titokban csinálnod – sóhajtott Gábor. – De... megértem.
– Meg tudna bocsátani? – kérdezte a nő halkan.
A férfi megrázta a fejét, de aztán elmosolyodott.
– Nincs is mit megbocsátanom. Csak... kérlek, legközelebb ne az ablakon mássz be, jó?
Klaudia elnevette magát – először azóta, hogy megismerte. Nem harsányan, csak halkan, szelíden, mint aki régóta nem engedett meg magának ilyen luxust. A pillanat csendje megtelt valami újjal: egyfajta megnyugvással, és talán egy halvány reménysugárral.
Gábor kinyitotta a hűtőt, elővett két bögrét, és szó nélkül teát főzött.
– Na és... mit szólnál hozzá, ha holnap már ne csak titokban segítenél, hanem hivatalosan is? A lányaim úgyis annyit nyaggatnak, hogy miért nem főzök úgy, mint "a pálacsintás tündér"...
– Tényleg így hívnak engem?
– Panna szerint a tündérek halkak és gyorsak – nevetett Gábor. – Hát… ez rád elég jól illik.
Klaudia elpirult. – Megtiszteltetés.
Az elkövetkező napokban Klaudia már nem rejtőzködött. Reggelente csatlakozott a reggeli készítéshez, segített a lányoknak megfésülni a hajukat, és még játékokat is kitalált nekik. Panna és Dorka úgy ragaszkodtak hozzá, mintha mindig is az életük része lett volna.
– Apu, Klaudia lehetne a bébiszitterünk, ha dolgozol? – kérdezte Dorka egy este, miután mindhárman társasjátékot játszottak.
Gábor mosolygott. – Szerintem meg kéne kérdeznünk őt is.
– Benne lennél? – kérdezte Panna izgatottan, miközben belekapaszkodott Klaudia karjába.
– Ha apukátok is szeretné, akkor... boldogan – felelte a nő, és Gábor pillantásával találkozott.
A férfi bólintott. És így történt, hogy Klaudia – a pálacsintás tündér – a család szerves részévé vált. Gábor végre újra képes volt rendesen dolgozni, tudva, hogy lányai jó kezekben vannak. Az otthonuk lassan ismét otthonná vált.
Egyik este, mikor a lányok már aludtak, Gábor leült Klaudia mellé a nappaliban. A fény tompán szűrődött a lámpabúrából, halk jazz szólt a háttérben.
– Tudod, néha még mindig nem értem, hogyan keveredtél vissza hozzánk – szólalt meg a férfi.
– Néha én sem – mosolygott Klaudia. – De azt hiszem, van az életben olyan, amit nem kell mindig megértenünk. Néha csak... történnek a dolgok.
– Hiszel a sorsban?
– Inkább... az emberekben. És abban, hogy amit adunk, az valahogy mindig visszatér. Maga segített nekem akkor, mikor senki más nem tette. Nem felejtem el.
Gábor kortyolt egyet a teájából, és bólintott.
– És ha... ha valami több is lehetne ebből? – kérdezte halkan, de határozottan. Klaudia hirtelen nem válaszolt.
A csend közéjük telepedett, de nem volt feszültséggel teli – inkább várakozással. Klaudia végül megszólalt:
– A múltam zűrös. Nem vagyok biztos benne, hogy helyem van egy ilyen rendezett kis életben. Ti... ti rendes emberek vagytok.
– Mi nem vagyunk rendezettek – nevetett fel Gábor halkan. – Két gyerek, egy túlterhelt apa, és egy állandó porszívózási kudarc. Ha ez rendezett, akkor én vagyok Superman.
Klaudia elnevette magát.
– Akkor lehet, hogy én is ide tartozom. Legalább Wonder Woman mellé – mondta játékosan.
– Na ugye – bólintott Gábor, és a tekintetük hosszú másodpercekig összefonódott.
De mielőtt bármi történt volna, a bébiőr megszólalt. Dorka álmában felsírt. Klaudia már ugrott is fel.
– Megyek, megnézem – mondta, de a küszöbnél még visszanézett. – Folytatjuk?
– Mindenképp – válaszolta Gábor.
És ebben a pillanatban mindketten tudták, hogy valami új kezdődött el.
A következő hetek úgy teltek, mintha egy új élet kezdődött volna el. Klaudia minden reggel pálacsintát, bundás kenyeret vagy tojásos melegszendvicset varázsolt az asztalra. A lányokkal kézműveskedtek, játszottak, mesét olvastak. Gábor pedig este sokszor csak csendben nézte őket az ajtóból – és nem győzte csodálni azt a harmóniát, amit ez a nő hozott a házukba.
Egy este azonban, amikor már elcsendesedett a ház, valaki csengetett.
– Ki lehet az ilyen későn? – kérdezte Gábor, és az ajtóhoz sétált.
A küszöbön egy férfi állt. Alacsony, kopott kabátos alak, kezében egy boríték, arcán mély barázdák. A tekintete fáradt volt, de nem ellenséges.
– Jó estét. Klaudia... Klaudia Mészáros itt lakik? – kérdezte csendesen.
Klaudia azonnal megmerevedett, amikor meghallotta a hangját. Kilépett a nappaliból, és elfehéredve bámult az ismerős arcra.
– Zoltán… – suttogta.
Gábor kérdőn nézett rá.
– Ő a… – kezdte Klaudia, majd mély levegőt vett. – Ő a volt férjem.
– A „külföldön hagyott és kifosztott” férj? – kérdezte Gábor hidegen, és már el is állta a férfi útját.
Zoltán felemelte a kezét. – Nem veszekedni jöttem. Csak... csak bocsánatot akartam kérni.
– Most?! Hónapokkal az után, hogy az utcán hagytad őt?
– Tudom, szörnyű volt, amit tettem. De akkor... összezuhantam. Féltem, nem tudtam, mit kezdjek az életünkkel. Azt hittem, nélküle könnyebb lesz. De nem lett. Pokollá vált minden.
Klaudia lehajtotta a fejét. Gábor feszülten figyelte őket.
– Mit akarsz? – kérdezte végül Klaudia.
– Csak... elmondani, hogy megbántam. És hogy örülök, hogy jól vagy. Hogy boldog vagy. – Zoltán elmosolyodott. – Nem jöttem elvenni tőled semmit. Csak... látni akartam, hogy életben vagy.
Klaudia egy pillanatig habozott, aztán bólintott.
– Életben vagyok. És végre... szabad is.
Zoltán zsebéből elővette a borítékot, és átnyújtotta.
– Ezek a válási papírok. Aláírtam. Megérdemled, hogy végre lezárd ezt. Hivatalosan is.
Klaudia átvette a borítékot, és egy halk „köszönöm”-mel becsukta az ajtót.
A következő órában egyikük sem szólt. Csak ültek a kanapén, a nappali félhomályában. Aztán Gábor szólalt meg először:
– Sajnálom, hogy így kellett visszatérnie a múltadnak.
Klaudia megrázta a fejét. – Épp ellenkezőleg. Megkönnyebbültem. Most már tényleg új életet kezdhetek. Nincs árnyék a hátam mögött.
Gábor bólintott, aztán halkan hozzátette:
– Tudod... azt hiszem, mi is újra tudnánk kezdeni. Együtt. Nem mint vendég és házigazda. Hanem mint... család.
Klaudia tekintete megtelt könnyekkel, de mosolygott.
– Azt hiszed, rendes család lennénk?
– Nem hiszem. Tudom. Az én lányaim már eldöntötték helyettünk. Ők már befogadtak téged. Most rajtunk a sor.
Egy hét múlva a konyhaasztalnál ültek mind a négyen. Klaudia pálacsintát sütött, Panna és Dorka szívecskéket rajzoltak a szalvétákra. Gábor kávét főzött, és közben új képeket tett a hűtőre: közös kirándulás, együtt sütés, mosolygós reggelik.
Az ablakon át besütött a nap, és ahogy a fény ráesett az asztalra, mintha maga a sors kacsintott volna rájuk.
Nem voltak tökéletesek. Nem voltak hagyományosak. De mostantól együtt voltak. És ez volt a legfontosabb.