Mindig is azt hittem, hogy a nővéremre, Ágira bármikor számíthatok. Két évvel fiatalabb nálam, gyerekgondozóként dolgozik egy családnál a városban. Gyerekkora óta természetesen bánik a kicsikkel, ezért ha valaki tudja, hogyan kell rájuk vigyázni, az ő.
Én közben az életem nagy részét a munkám tölti ki. Egy értékesítési cégnél vagyok vezető, és aki csinálta már, az tudja, mit jelent ez: végtelen telefonhívások, állandó utazások, stressz, ügyféltalálkozók. Sokszor érzem, hogy kettészakadok – munka és anyaság között. Egyedül nevelem a két gyerekemet, Pannit és Bencét, így minden segítség aranyat ér.
Emlékszem, nemrég volt egy szülői értekezlet délután, ugyanarra az időpontra berakva egy nagyon fontos ügyféltalálkozóval. Teljes pánikban voltam: hogyan lehetnék két helyen egyszerre? Akkor lépett közbe Ági. Elhozta a gyerekeket az iskolából, uzsonnát készített, sőt még a matek házit is átnézte velük, mire hazaértem. Úgy éreztem, mintha kő esett volna le a szívemről. Ez megerősítette bennem, hogy mindig számíthatok rá.
Ezért amikor a múlt hónapban egy hétvégére vidékre kellett utaznom egy fontos konferenciára, gondolkodás nélkül rábíztam a gyerekeket. Biztonságban tudtam őket, hiszen a saját nővéremnél jobb felügyelőt nem is találhattam volna.
– „Figyelj, Ági,” mondtam neki pár nappal az indulás előtt. – „Nem akarom, hogy úgy érezd, szívességet teszel. A szokásos béred kétszeresét adom, csak hogy biztosan tudd, mennyire fontos nekem, hogy jól vigyázz rájuk.”
Ő először felhúzta a szemöldökét.– „Kétszeresét? Komolyan? Ennyire komolyan gondolod?”
– „Igen. Egy nap az egész, de szeretném, ha látnád, hogy értékelem a segítséged.”
Kicsit elmosolyodott, majd vállat vont.– „Jó, hát ha ragaszkodsz hozzá, elfogadom. Akkor itt leszek reggel, és minden rendben lesz, ne aggódj.”
Amikor eljött a nagy nap, a gyerekek épp a medencében pancsoltak az udvaron. Ági napszemüvegben, karba tett kézzel ült a napozóágyon, és figyelte őket. A látvány megnyugtatott.
– „Minden rendben lesz, húgi, ugye?” kérdeztem tőle, miközben a kocsi kulcsát zsebre vágtam.– „Persze, nyugodtan menj, intézem.”
Így hát elindultam. Az utazás simán ment, a konferencia is – egész nap rohangáltam egyik tárgyalóteremből a másikba, prezentációt tartottam, közben gyors szendvicset kaptam be ebédre. Fárasztó volt, de minden rendben zajlott, és büszke voltam magamra, hogy mindent le tudtam zárni.
Kora este indultam haza. Útközben rápillantottam a telefonomra – semmi hívás, semmi üzenet. „Minden oké” – gondoltam megkönnyebbülten.
Ám amikor befordultam a ház elé, valami furcsa érzés kerített hatalmába. A levegő párás volt, furcsán savanykás szag lengte be az udvart. Amint kiszálltam a kocsiból, összeráncoltam a homlokom.
És akkor megcsapott a szag. Erős, földes, szinte bűzös. A szívem hevesebben kezdett verni, miközben a ház hátsó udvarához siettem.
A látványtól majdnem összerogytam.
A medence, ami reggel még tisztán, világoskék vízzel csillogott, most egy hatalmas, barna iszapgödör volt. A víz eltűnt, helyette vastag, lucskos sár hullámzott benne. Mintha valaki egy homokbányát döntött volna bele.
A táskám kiesett a kezemből. Berohantam a házba, és ordítottam:– „Mi a fene történt itt?!”
Ági a nappaliban ült, az arcát a kezébe temetve. Felnézett rám, és láttam, hogy halálsápadt.
De nem vártam választ. Felszaladtam az emeletre, hogy megnézzem a gyerekeket.
Szerencsére mindketten a szobájukban voltak. Panni a plüssmackóját szorongatta, Bence pedig az ágy szélén ült. Amikor megláttak, megkönnyebbülve sóhajtottak.
– „Anya…” kezdte Panni halkan. – „A medencében már nem lehet úszni. Tele van sárral.”– „Egy bácsi öntötte bele” – tette hozzá Bence komoran.
Megdermedtem.
– „Milyen bácsi?” kérdeztem rekedten.– „Claire… ööö, akarom mondani Ági nénink egyik barátja.” – felelte Panni bátortalanul.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Lerohantam a földszintre, és dühösen szegeztem a kérdést a nővéremnek:– „Kit engedtél be ide?! Mondtam már, hogy senki nem teheti be a lábát a házamba, amíg távol vagyok!”
Ági a fejemre nézett, majd halkan suttogta:– „Senkit…”
– „Ne hazudj nekem!” – csaptam az asztalra. – „A gyerekek látták! Valaki itt volt, és tonnányi homokot öntött a medencébe. Mondd az igazat!”
Ági ajka remegett, a szeme tele könnyel. Végül megtört.
Ági sokáig csak ült némán, mintha a föld alá akarna süllyedni. A szemei keresték a kiutat, de a saját tekintetem nem engedte.
– „Mondd ki végre” – sziszegtem, a hangom fagyos volt. – „Ki volt itt, amíg nem voltam itthon?”
A húgom nagyot nyelt, majd megtörten suttogta:– „Rendben… igazad van. Itt volt Liam.”
– „Liam?” – visszhangoztam, és dühösen összeráncoltam a homlokom. – „Ki az a Liam? Mióta van az életedben, hogy ide mered hozni a házamba?”
– „Egy hete ismerkedtünk meg… csak randiztunk párszor.” – motyogta. – „Azt hittem, rendes ember. Azt gondolta, meglepetést szerez a gyerekeknek, hogy lesz egy homokozójuk a kertben.”
Köpni-nyelni nem tudtam.– „Egy hete?! Egy hét után idehozol egy vadidegent, és megengeded neki, hogy a kertembe teherautóval álljon be? Normális vagy?!”
Ági zokogni kezdett.– „Én nem tudtam, hogy ez lesz belőle! Ő akart kedveskedni, és mire észbe kaptam, már borult is a homok a medencébe. Megpróbálta kihúzni a kocsit, de… én nem tudtam megállítani.”
– „Nem tudtad megállítani?!” – kiabáltam, miközben a kezem az asztal lapjára csapott. – „Ez nem egy homokozó, Ági! Ez egy többmilliós medence! A gyerekeim szerencséje, hogy nem estek a te áldott barátod útjába, amikor tolatott!”
A húgom letörölte a könnyeit, de a hangja remegett:– „Én csak jót akartam… Azt hittem, örülni fognak a gyerekek, hogy lesz saját játszóterük. Hidd el, nem akartam rosszat!”
Leforrázva néztem rá.– „Nem akartál rosszat, de megtetted. Idehoztál egy férfit, akit alig ismersz, a gyerekeim közelébe. Egy hét után se tudod, kicsoda valójában. Nem tudod, van-e priusza, hazudott-e neked, vagy hogy egyáltalán normális-e. És te mégis beengeded. Mi van, ha bántotta volna őket?”
Ági szeme megtelt félelemmel.– „Soha nem bántaná őket! Nem olyan!”
– „És te ezt honnan tudod? Egy hét után?!” – csattantam fel. – „Ez nem játék, Ági. A gyerekeim élete nem kísérleti terep a te randijaidhoz!”
Pillanatokig csak a sár csepegését lehetett hallani az udvarról. Az egész házban feszült csend ült meg, mintha a falak is szégyellték volna, ami történt.
Végül mély levegőt vettem, és kimondtam:– „Akkor most fizetni fogtok. Ha Liam eltűnt, akkor te fogsz. Minden fillért. A medence tisztítása, helyreállítása, mindent.”
Ági arcáról lefagyott a könny, helyét dacos vörösség vette át.– „Nincs pénzem, és te ezt pontosan tudod!” – vágta oda. – „Mit gondolsz, honnan veszek elő több százezer forintot? Te keresel eleget. Oldd meg te!”
Az állkapcsom megfeszült.– „Te hoztad ide. Te hagytad, hogy megtörténjen. Te felelsz érte.”
– „Ez igazságtalan!” – csapta össze a kezét Ági. – „Csak segíteni akartam, és most úgy beszélsz velem, mintha bűnöző lennék. Elfelejted, hányszor voltam melletted? Amikor beteg voltál, én főztem rád, én vittem a gyerekeket orvoshoz, én takarítottam utánad. És most mindent kidobsz egy hiba miatt?!”
Éreztem, ahogy a mellkasom szorít.– „Ez nem egy egyszerű hiba, Ági. Ez egy katasztrófa. Ha csak egy karcolás esik valamelyik gyerekemen, soha többé nem bocsátom meg magamnak, hogy rád bíztam őket. Te most nemcsak a medencét tetted tönkre, hanem a bizalmat is, amit irántad éreztem.”
Ági felállt, remegett a hangja, de a szavai kemények voltak:– „És ha nincs bizonyítékod? Mi van, ha csak a gyerekek fantáziálnak? Mi van, ha sosem tudod rábizonyítani, hogy én engedtem be valakit?”
Éreztem, ahogy elönt a hideg.– „Nem kell bizonyíték. Az a tény, hogy az én távollétemben, a te felügyeleted alatt történt. Ez minden, amit tudnom kell.”
A húgom szeme könnybe lábadt, de már nem könyörgött. Felkapta a táskáját, és szinte kifutott az ajtón.
A házban maradt a fojtott szag, a sár, és a gyerekek félelemmel teli szavai a fülemben.
Az ajtó hangosan csapódott be mögötte. A ház elcsendesedett, de a csend nem megnyugtató volt, hanem fojtogató. A nappali ablakán keresztül láttam, ahogy Ági sietősen végigmegy az utcán, fel sem nézve.
Én pedig ott maradtam a gyerekekkel, a sárszaggal és a medencével, ami olyan volt, mintha egy mocsarat telepítettek volna az udvarunkba.
Másnap reggel kárfelmérőt hívtam. Az ember, aki kijött, csak a fejét rázta, amikor belenézett a medencébe.
– „Asszonyom, ez nem egyszerű tisztítás. Ez teljes kiszivattyúzás, szűrőrendszer-csere, faljavítás, új burkolat. Ez több százezer forintba fog kerülni, ha nem millió.”
Majdnem elsírtam magam.– „De hát… ez csak egy napra történt! Egyetlen napra hagytam itt őket…”
– „Sajnálom” – vont vállat a férfi. – „De ez így van. A homok tele van szennyeződéssel, a vízrendszer teljesen tönkrement.”
Megfogtam a fejemet. Azt éreztem, mintha valaki a földhöz szögezett volna. Végül nem volt más választásom: aláírtam a szerződést, és megrendeltem a helyreállítást. Hetekbe telt, míg mindent rendbe hoztak – a költségek pedig olyan magasak lettek, hogy a megtakarításaim nagy részét felemésztették.
A gyerekek közben csendesen figyelték, ahogy nap mint nap idegenek dolgoznak az udvarban. Egy este Panni odabújt hozzám, és halkan kérdezte:– „Anya… ugye Ági néni többé nem hoz ide bácsikat?”
A szívem összeszorult.– „Nem, kicsim. Soha többé.”
Bence hozzátette:– „Ugye nem haragszol ránk, hogy elmondtuk, mi történt? Nem akartuk, hogy baj legyen…”
– „Dehogy haragszom!” – simogattam meg a hajukat. – „Ti tettétek a leghelyesebbet. Mindig mondjátok el nekem, ha valami furcsa történik, rendben? Ez a legfontosabb.”
Aznap este eldöntöttem valamit: soha többé nem bízom másra a gyerekeimet, csak ha száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem eshet bajuk. Még ha ez azt is jelenti, hogy lemondok munkalehetőségekről.
Biztonsági kamerákat szereltettem fel a ház köré, a kertbe és a nappaliba is. Tudni akartam, mi történik akkor is, ha nem vagyok ott.
Ágit pedig… nem hívtam többet. Nem vettek körül hatalmas veszekedések, nem írtunk hosszú leveleket egymásnak. Egyszerűen megszakadt köztünk valami. Az a bizalom, ami gyerekkorunktól erősített minket, egyetlen rossz döntéssel darabokra hullott.
Hetekkel később próbált felhívni, de nem vettem fel. Üzenetet is írt:
„Sajnálom, nővérem. Nem így akartam. Hiányoztok.”
Csak ültem a telefon fölött, percekig bámultam a sorait, de nem válaszoltam. Nem tudtam. Túl nagy volt a kár, nemcsak anyagilag, hanem lelkileg is.
Most, hónapokkal később, a medence újra csillog, tisztább, mint valaha. A gyerekek ismét önfeledten ugrálnak bele, nevetve, pancsolva. De minden alkalommal, amikor meghallom a víz csobbanását, eszembe jut az a nap. A nap, amikor megtanultam: néha a legközelebbi ember tudja a legnagyobbat csalódást okozni.
És bármennyire is fáj kimondani: Ági többé nem lépheti át a házam küszöbét.