Az aprócska faluban, ahol mindenki ismert mindenkit, élt egy idős asszony, Piroska néni. Piroska néni sosem ment férjhez, és gyerekei sem születtek, ám nem bánta – élete során mindig a szeretet más formáit találta meg. Leginkább a cicákban.
Hat szőrös kis társ volt a családja: Cirmi, Pötyi, Morzsi, Folti, Mazsi és Tappancs. Mindegyiket apró kölyökként találta az utcán, szélfútta sarkokban reszketve vagy árokparton sírva. Piroska néni gondoskodott róluk, meleg otthont adott, és minden egyes nap külön beszélgetett velük, mintha valódi emberek volnának.
Egyik nap azonban, amikor már úgy érezte, hogy teljes a kis családja, sorsfordító találkozás várta.
Az eső zuhogott, a szél cibálta a kopott régi házak ereszeit, amikor Piroska néni a piacról hazafelé tartott. Kosarában friss kenyér, egy kis sajt, és néhány üveg házi lekvár lapult. Már majdnem hazaért, amikor furcsa, keserves nyávogást hallott az egyik bokorból.
– Mi a csoda lehet ez? – torpant meg, és körülnézett.
A bokor tövében, vizesen, reszketve, egy aprócska szürke szőrgombóc ült. A cica, amint meglátta az idős asszonyt, hangosabban kezdett sírni, mintha csak azt akarná mondani: „Kérlek, vigyél haza!”
– Jaj, te szegényke... Hát hogy kerültél ide? – hajolt le Piroska néni, és óvatosan a karjába vette a nedves kis állatot. – Ne félj, drágaságom. Most már minden rendben lesz.
A kiscica meglepően könnyen hagyta magát megfogni, sőt, dorombolni kezdett, ahogy Piroska néni a mellkasához szorította.
Így hát nem volt kérdés: a kis szürke bundás hazakísérte az asszonyt.
Amint beléptek az aprócska, meleg konyhába, Piroska néni rögtön elővett egy puha törölközőt, és gyengéden megtörölgette a cicát.
A többi macska kíváncsian gyűlt köréjük, de amikor közelebb értek, valami furcsa dolog történt: mindannyian megtorpantak.
Cirmi, aki általában az első volt az újonnan érkezők üdvözlésében, most a füleit hátracsapta, és hátrálni kezdett.
Pötyi sziszegve bújt be az asztal alá.
– Hát ti meg mi bajotok van? – nézett értetlenül körbe Piroska néni.
Ám a kiscica tovább dorombolt az ölében, mintha ő semmit nem érzékelne a feszültségből.
– Te különleges vagy, ugye? – mosolygott az asszony, és úgy döntött: ez a szőrgombóc marad.
Nevet is adott neki: Szürke.
.
Az elkövetkező hetekben Szürke elképesztő ütemben nőtt. Míg a többi macska békésen evett és lustálkodott, Szürkének mindig több kellett. Minden étkezésnél kétszer annyit evett, mint társai.
Piroska néni egy este le is ült a konyhaasztalhoz, miközben a cicák körülötte sündörögtek.
– Mondjátok meg, Szürke... – sóhajtott az asszony, miközben Szürke újabb adag főtt csirkét követelt. – Te biztos, hogy nem valami titkos óriás vagy?
A szomszédok is felfigyeltek rá.
Marika néni, aki a szemközti házban lakott, egyszer átjött egy tálca frissen sült pogácsával.
– Te Piroska, ne haragudj, hogy beleszólok, de... ez a macska nem nő túl gyorsan?
– Én is észrevettem – bólintott az asszony. – De hát biztosan jól érzi magát, azért nő ilyen szépen.
Marika néni összehúzta a szemöldökét.
– Nem lehet, hogy Maine Coon? Azok ilyen nagyok. Olyan szép sűrű bundája van...
– Maine Coon? – nevetett Piroska néni. – Ugyan, ugyan! Egy ilyen drága macska nem kószálna csak úgy az utcán!
A következő hónapokban Szürke egyre nagyobb lett. Nem csak a mérete volt feltűnő – a mozgása is más volt: hangtalan, mégis villámgyors. Ha játszani támadt kedve, egyetlen ugrással átvetette magát a kerítésen, vagy felpattant a magas kamráspolc tetejére, ahová még Morzsi, a legfürgébb macska sem tudott eljutni.
A faluban egyre többen kezdtek sutyorogni.
– Láttad azt a Szürkét? Esküszöm, nagyobb, mint egy kutya! – mondta Józsi bácsi a kocsmában.
– Én meg láttam, ahogy elkapott egy patkányt, akkora volt, mint egy cipő! – tette hozzá Laci, a postás.
– Szerintem az nem is macska – vélekedett Zsuzsi néni, a bolt eladója. – Valami más... valami vad!
Persze Piroska néni nem törődött az ilyesmivel. Ő csak a szeretetet látta Szürkében, aki esténként az ölébe kuporodva dorombolt, mint egy békés kisbárány.
– Akármi is vagy, te vagy az én kicsi védelmezőm – súgta neki mosolyogva.
Szürke válaszként hatalmas fejét a tenyerébe nyomta, és lehunyta a szemét.
A falu békés volt – legalábbis eddig. Az emberek ritkán zárták kulcsra az ajtóikat. Úgy tartották, itt mindenki ismer mindenkit, nincs mitől félni.
De aztán hírek kezdtek terjedni arról, hogy idegenek kóborolnak a környéken. Két férfi – alacsonyak, borostásak – idegenek voltak mindenki számára. Állítólag éjszaka járták a falut, és figyelték, hol könnyű a bejutás.
Egyik este, amikor a falu már elcsendesedett, a két alak Piroska néni házához lopakodott. Látták, hogy az ajtó nincs bezárva – csak a szúnyogháló tartotta őket vissza.
– Gyerekjáték lesz – súgta az egyik, akinek hangjától még a hold is sápadtabb lett az égen.
– Csak gyorsan – figyelmeztette a másik. – Az öregasszony már biztos alszik.
Óvatosan beléptek a házba.
Ám amint átlépték a küszöböt, valami hatalmas, szürke árny ugrott eléjük a sötétségből.
Szürke volt az.
De nem az a doromboló, puha kis kedvenc, akit Piroska néni ölében simogatott esténként. Most a tekintete jeges villámokat szórt, a szőre felborzolódott, fogaiból éles, fehér tőrök villantak elő.
– Mi a... – hebegte az egyik betörő, mielőtt Szürke rávetette volna magát.
A szürke ragadozó karmaival végigszántotta a férfi karját, aki fájdalmasan ordított fel.
A másik betörő megpróbált elfutni, de Szürke gyorsabb volt. Egyetlen hatalmas ugrással rávetődött, és ledöntötte a földre.
A férfiak vergődtek, de Szürke olyan ügyesen helyezkedett, hogy egyikük sem tudott szabadulni. Olyan volt, mint egy szélvihar: villámgyors, könyörtelen, pontos.
A két betörő kétségbeesetten ordítani kezdett.
– Segítség! Megöl ez a dög! – üvöltötte az egyik.
Piroska néni a hálószobából riadtan szaladt ki, éjjeli köpenyében, kezében egy petróleumlámpával.
– Mi a csuda folyik itt?! – kiáltotta.
A lámpafény megvilágította a jelenetet: a két idegen a földön hevert, arcukon véres karmolásnyomokkal, Szürke pedig fölöttük állt, a fogaival a nadrágjukat rángatva, mint egy harcias őrző.
Piroska néni tátott szájjal nézte egy pillanatig, aztán gyorsan felkapta a telefont, és hívta a rendőrséget.
Mire a rendőrök – Kovács őrmester és Varga járőr – megérkeztek, Szürke még mindig ott állt a betörők fölött, vicsorogva, de már nem támadott – csak tartotta őket sakkban.
– Hát ilyet még nem láttam! – csóválta a fejét Kovács őrmester, miközben megbilincselte az egyik tolvajt.
– Én se – tette hozzá Varga járőr. – Ez a macska... nem is tudom... olyan, mintha farkas lenne, meg párduc, meg nem is tudom, micsoda egyszerre!
Piroska néni csak állt ott, zavarodottan, de szíve mélyén büszkén.
– Ő az én Szürkém. – mondta egyszerűen.
Az egyik tolvaj, aki közben kapott egy kötést az egyik rendőrtől, még mindig sírós hangon sopánkodott:
– A pokol kutyája! Nem macska ez, hanem valami szörnyeteg!
Szürke, mintha csak értette volna, megemelte hatalmas fejét, és büszkén nézett Piroska nénire.
Másnap reggel a falu már zsongott a hírektől.
A piacnál a kofák suttogtak:
– Hallottad? Piroska néni macskája fogta el a betörőket!
– De hát hogy lehet egy macska ilyen erős?
– Biztos valami különleges fajta. Lehet, hogy tényleg Maine Coon...
De nem mindenki volt meggyőződve erről.
Dr. Szabó András, az állatorvos is hallotta a pletykákat, és kíváncsi lett. Délután át is sétált Piroska nénihez.
– Szép jó napot, Piroska néni! – köszönt illedelmesen. – Hallottam a nagy híreket... és hát... meg kell mondjam, szakmai kíváncsiság is hozott.
– Jaj, doktor úr, hát jöjjön csak be – invitálta Piroska néni. – Épp most főztem egy kis szilvalekváros derelyét.
Miközben teát kortyolgattak, Szürke előlépett a kamrából, és kíváncsian mustrálta az idegent.
Az állatorvos szeme kikerekedett.
– Jézus, Mária, ez nem egy Maine Coon! – kiáltott fel. – Ez... ez egy manul!
– Egy manu... micsoda? – pislogott Piroska néni értetlenül.
Dr. Szabó lelkesen magyarázni kezdett:
– Manul, vagy más néven pusztai macska. Mongólia és Közép-Ázsia vad macskája! Sokkal nagyobbak, mint egy átlagos házimacska, elképesztően sűrű bundájuk van, hosszabb a karmaik, élesebbek a fogaik, és vadászösztönük... nos, ahogy látom, az is a helyén van!
Piroska néni megdöbbenve nézett Szürkére, aki most éppen komótosan mosakodott a kályha mellett, mintha mit sem tudna a felfordulásról.
– De hát... hogyan került ide egy manul? – kérdezte hitetlenkedve.
Dr. Szabó megvonta a vállát.
– Ki tudja? Talán valaki illegálisan tartotta, aztán megszökött. Vagy elhagyták. De az biztos, hogy ő nem egyszerű házimacska.
Piroska néni hosszasan nézte Szürkét, aztán csak elmosolyodott.
– Akkor legyen. Akármi vagy is, te az én családom vagy.
Szürke válaszként hatalmasat ásított, és odakucorodott Piroska néni lábához.
A hőstett után Piroska néni háza valódi zarándokhellyé vált. Mindenki látni akarta a "macskából lett szuperhőst".
Zoli bácsi, a falu polgármestere is meglátogatta őket, egy csokor mezei virággal a kezében.
– Piroska néni, mi az egész falu nevében szeretnénk megköszönni Szürkének a bátorságát! – jelentette ki ünnepélyesen.
A falu úgy döntött: adománygyűjtést szerveznek, hogy Piroska néni kertjében egy külön kis "Szürke-szentélyt" építsenek. Egy szép, fedett kis kuckót, ahol a hős manul kényelmesen pihenhet.
Az iskolában pedig külön tanóra lett:
– Ma a manulokról tanulunk! – mondta boldogan a tanító néni, miközben képeket vetített ki a gyerekeknek a szőrös, duci, de roppant fürge ragadozókról.
Szürke élete kicsit sem változott meg attól, hogy kiderült, kicsoda is valójában. Továbbra is napokat töltött szunyókálással, madarakat figyelt a kertben, és esténként Piroska néni ölében dorombolt.
De a betörőknek híre ment, és onnantól senki sem mert még csak a közelébe se menni a háznak.
Az emberek gyakran megálltak a kerítésnél, és egy kis félelemmel vegyes csodálattal nézték a kertben lustán heverő óriáscicát.
Egyszer Marika néni meg is jegyezte:
– Tudjátok, mit? Ha lenne belőle még kettő, nem kéne többé rendőrség!
A falubeliek nevetve bólogattak.
Egy késő nyári estén, amikor a nap már vörösen izzott a dombok felett, Piroska néni kiült a verandára. Szürke ott feküdt mellette, fejét az öregasszony térdére hajtva.
Piroska néni a simogatása közben így szólt halkan:
– Te nemcsak megvédtél engem, Szürke... hanem visszahoztad az életembe a csodát.
A manul halkan dorombolt válaszul, és szemeiben ott csillogott a végtelen puszták szabadsága és a hűség, amit csak egy igaz barát adhat.
És így, a falu legkülönösebb macskája, aki valójában sosem volt igazán macska, boldogan élt tovább azzal az asszonnyal, aki nem a fajt nézte, csak a szívet.
VÉGE
A Maine Coon cica a legnagyobb testű házimacska. Akár 15-20 kilósak is lehetnek, imádják a vizet, és mindenhová követik a gazdájukat. Milyen az élet egy ilyen nagytestű cicával, és kiknek ajánlják? A Reggeliben Csákiné Hegedüs Rita, az Angelpaw Maine Coon tenyészet tulajdonosa és Jenei Anna macskatulajdonos árult el érdekességeket.