Jogi nyilatkozat:
A szomszéd kisfiú sosem engedett be senkit. Aztán egy rendőr megjelent.
A nevem Mária, és kilencvenkét éves vagyok.
Sokszor gondoltam már arra, hogy tulajdonképpen nem is élek már, csak elfelejtettem lefeküdni.
Az uram, Lajos, harminc éve ment el. Olyan régen, hogy a hangja már csak mint egy régi fénykép emléke, amit túl sokáig hagytunk a napon. Eleinte a közös emlékek jöttek hozzám — hívatlanul, erőszakosan. Aztán egyre kevesebb. Mostanra olyan, mintha egy másik életben lett volna minden.
A gyerekeink… Nos, felnőttek. Elköltöztek, karriert építettek, családot alapítottak. Eleinte még hazalátogattak, ünnepeken, névnapokon. Aztán csak telefonáltak. Majd jöttek az üzenetek. Végül az sem. Nem bántottak meg. És talán ez a legfájóbb. Mert nem rosszindulatból tűntek el — csak úgy… elhalványultam az életükben.
A születésnapom? Egyedül elfogyasztott bolti muffin, meg amit épp ad a tévé. A karácsony egy fagyasztott töltött káposzta, műanyag tálcán, egy régi dísz meg a nyomasztó csend.
Néha úgy érzem, ha holnap eltűnnék, a ház talán hónapokig nem adna hírt rólam.
Aztán tavaly szeptember végén megjelent egy fiú a szomszédban.
Peti.
Tizenkét éves forma lehetett. Sovány, nyurga, tele volt a mozgása azzal a fajta ügyetlen lendülettel, amit a kamaszkor hoz. Hátracsapott baseballsapkában járt, és mindig gördeszkával a kezében — mintha az lenne az egyetlen biztos pont az életében.
Minden délután kint gyakorolt a járdán. Bukott, káromkodott, aztán újra próbálta. Néztem az ablakból, ahogy elesik, felkel, megint elesik. A környéken lakó gyerekekhez mindig kijött valaki, hogy hazahívja őket.
„Dávid, gyere vacsorázni!”
„Emma, indul a matekóra!”
Petihez sosem szólt senki.
A házuk ablakai este is sötétek maradtak. Nem volt autó az udvaron, nem hallatszott bentről nevetés, zene, semmi. Csak a némaság. A ház olyan volt, mint egy alvó szikla — valami, ami nem él, csak van.
Eleinte azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok kíváncsi, csak... figyelek. De aztán egyik éjjel valami megváltozott.
Október közepe volt, hideg szél fújt. Az ablak alatt ébredtem egy hangra, ami nem tartozott semmihez. Furcsa, fátyolos sírás. Nem tévé, nem szél, nem rémálom. Igazi, halk, reszkető zokogás.
Kibotorkáltam a függönyhöz. Óvatosan félrehúztam.
Peti ott ült a saját verandájukon. Egy vékony póló volt rajta, a térdére húzott lábait ölelte át, a sapkája a földre hullva. Sírt. De nem úgy, mint egy hisztis gyerek. Úgy, mint aki már túl sokáig tartott magában mindent, és most nem bírja tovább.
Nem gondolkodtam sokat. Csak felkaptam a köntösöm, papucsba bújtam, és kimentem.
— Peti? — szóltam halkan, nehogy megijesszem. — Jól vagy, drágám?
Felkapta a fejét. A szeme vörös volt, az arca nedves. Úgy nézett rám, mint aki lebukott valami borzalmas dologgal, amit szégyell.
— Jól vagyok — vágta rá. — Semmi baj.
— Fázol? — kérdeztem óvatosan. — Itthon van anyukád?
Nem válaszolt. Csak felkapta a sapkáját, és berohant a házba, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Ott maradtam, egy öregasszony a hidegben, egyedül, mint már annyiszor.
Másnap egész nap figyeltem a házukat. Négykor semmi. Ötkor semmi. Hatkor még mindig sehol Peti. Nem jött elő. Nem gyakorolt. A ház sötét volt, mint előző nap.
Este már járkáltam a nappaliban. Végül almás pitét sütöttem, csak hogy ne bolonduljak meg a tehetetlenségtől. Mikor kihűlt, átvittem hozzájuk, és kopogtam.
— Peti? Mária néni vagyok, a szomszédból. Hoztam egy kis pitét.
Semmi.
— Nem kell kinyitnod — folytattam. — Csak kérlek, szólj ki, hogy jól vagy-e.
Sem válasz, sem mozgás.
Másnap reggel taxit hívtam, és bementem a rendőrségre. Már nem vezetek, az orvos is megmondta, hogy nem lenne biztonságos. A taxiban remegtem, de tudtam, hogy nem mehetek haza anélkül, hogy tenni próbáltam volna valamit.
A fiatal rendőr az ügyfélszolgálati pult mögött alig lehetett idősebb Petinél.
— Lehet, hogy tévedek — mondtam neki. — De ha igazam van, és nem szólok, soha nem bocsátom meg magamnak.
Nem nevetett ki. Nem nézett hülyének.
Egy másik rendőr is előkerült. Idősebb, megfontolt, nyugodt hangú ember volt. Kinyújtotta a kezét.
— Őrmester Halász vagyok. Meséljen csak el mindent.
És én elmeséltem.
Nem hessegetett el. Csak annyit mondott:
— Jól tette, hogy bejött. Kimegyek délután. Szeretne jelen lenni?
— Igen — vágtam rá azonnal.
Délután aztán bekopogott hozzám, és együtt mentünk át Petihez…
Az udvar csendes volt. A fák kopaszon álltak a szélben, a fű sárgásbarna, mint minden novemberben. Amikor az őrmester kopogott, nem hittem, hogy Peti kinyitja. De pár másodperc múlva résnyire nyílt az ajtó, és a fiú arca jelent meg mögötte. Szeme alatt sötét karikák, haja zsíros tincsekben lógott, mintha napok óta nem mosakodott volna.
— Anyukád otthon van? — kérdezte az őrmester csendesen.
Peti habozott. Aztán felszegte az állát.
— Dolgozik.
— Bejöhetek egy pillanatra?
— Van házkutatási parancsa?
Halász őrmester halványan elmosolyodott, de nem gúnyosan.
— Nincs, csak beszélgetni szeretnék. Meggyőződni róla, hogy biztonságban vagy.
A következő pillanatban belülről hangos reccsenés hallatszott. Mintha valami fa törött volna el. Mindketten összerezzentünk.
— A ház öreg — mondta Peti gyorsan, túl gyorsan.
Az őrmester rám nézett. Én csak bólintottam. Beléptünk.
A levegő dohos volt, vastag, mintha évek óta nem szellőztettek volna. A nappali szinte üres volt. Egy matrac a földön, néhány pokróccal. A konyhában a mosatlan edények tornyosultak, a szemetesből bűz áradt. Nem volt se egy családi kép, se játék, se függöny. Semmi, ami otthonosságot sugallt volna.
— Mióta van távol az édesanyád? — kérdezte Halász őrmester, miközben letérdelt Peti elé.
A fiú nem nézett rá. A cipője orrát bámulta.
— Kilenc napja — suttogta.
A szívem összeszorult. A kezem önkéntelenül a szám elé kaptam.
— Tud róla valaki? — kérdezte a rendőr.
— Azt mondta, csak pár nap lesz. Csak most nem jött vissza. De nem történt semmi! Küldött pénzt! — hadarta Peti. — Ne vigyenek el! Kérem! Jó vagyok egyedül is!
A hangja megremegett. A tekintete kétségbeesett volt. Felém fordult.
— Mondja meg neki, Mária néni, hogy jól vagyok! Nem akarok intézetbe menni!
Nem tudtam visszafogni magam. Odaléptem hozzá, térdem fájt, de leguggoltam mellé.
— Bátor vagy — mondtam halkan. — De ez nem a te dolgod. Egyedül nem kellene ezt cipelned. Nem vagy rendben, Petikém. És nem baj, ha bevallod.
Peti szeme megtelt könnyel. Nem zokogott, nem tört össze. Csak lehajtotta a fejét, és remegett. Halász őrmester lassan felállt.
— Értesítenünk kell a gyámhatóságot. De ez nem jelenti azt, hogy elvisznek valahova messzire. Meg kell találnunk az édesanyádat is.
Aznap Peti velem jött haza.
Ideiglenesen, mondták. Átmenetileg, amíg minden elrendeződik. De én már akkor tudtam, hogy ez több lesz néhány napról.
Mire másnap megérkeztek a hivatalos papírok és a szociális munkás, Peti már a vendégszobában volt. Elhozta a hátizsákját, a gördeszkáját és egy repedezett tabletet. A sarokba tette őket, mintha nem is bízna benne, hogy sokáig maradhat.
— Hogy szólítsalak? — kérdezte félve, ahogy pakolt.
Mosolyogtam.
— Ahogy jól esik.
Pár másodpercig gondolkodott, aztán halk mosollyal szólalt meg:
— Lehet, hogy... Mária mama?
Éreztem, ahogy valami fellazul bennem. Egy csomó, amit évek alatt kötött meg a magány.
Az első hetek furcsák voltak. Meg kellett szoknunk egymást. Reggelente reggelit készítettem neki, ő meg próbált rám szólni, hogy ne mászkáljak sámlira, ha nem érek el valamit. Este együtt néztünk tévét, olykor vitatkoztunk a lefekvésidőről. Megosztottuk a napunkat.
Közben a hatóság megtalálta az édesanyját. A neve Kovács Tímea volt, és amikor felhívták, zokogva beszélt a telefonba.
— Csak három nap lett volna — ismételgette újra meg újra. — Csak meg kellett oldanom pár dolgot. Aztán minden széthullott.
A hangjában szégyen volt, fájdalom, félelem. Nem volt rossz ember. Csak valaki, akinek már túl sok terhet kellett cipelnie.
A hivatal lehetőségeket keresett. Rokon nem volt. Intézet szóba került, de Peti hozzám ragaszkodott.
Azt mondta a gyámügyes hölgynek:
— Én már nem vagyok egyedül. Mária mama gondoskodik rólam.
Megpróbáltam nem sírni.
Az ünnepeket már együtt töltöttük. Megtanítottam neki, hogyan kell bejglit sütni, és ő segített díszíteni a kis fenyőfámat. Azt mondta, még sosem kapott csomagolt ajándékot. A szemében valódi csoda volt, mikor kibontotta a kötött sapkát, amit kézzel készítettem neki.
Teltek az évek. Peti kamaszodott. Magasabb lett, mélyült a hangja, elkezdett védelmezni. Ő cipelte a bevásárlótáskát, és rendre utasított, ha valamit egyedül akartam csinálni.
És egy reggel, egy vizsgálat után, az orvos leült velem szemben.
— Mária néni — mondta óvatosan. — A vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy...
Rák. És nem az a fajta, amit meg lehetne gyógyítani.
Nem sokat gondolkodtam. Hazamentem, és átírtam a végrendeletem. Nem volt sok, amit hagyhattam, de amit csak tudtam, arra az egyetlen emberre írtam rá a nevét, aki ott volt velem, amikor mindenki más már rég továbbment.
Petinek csak később mondtam el.
Nem szólt semmit. Aztán odalépett, és olyan erősen ölelt át, hogy szinte levegőt sem kaptam.
— Most már velem vagy, Mária mama — suttogta. — És én nem engedem el a kezed.
A szeme tele volt könnyel.
És én akkor tudtam, hogy nem egyedül fogok elmenni ebből a világból. Mert egyetlen éjszaka, amikor azt választhattam volna, hogy visszahúzom a függönyt, én inkább kiléptem az ajtón.
És azóta sem bántam meg.
Az utolsó éveink, Petivel közösen, nem voltak zajosak. Nem volt bennük utazás, nagy kaland, sem ünnepélyes bejelentések. Csak a mindennapok. De azok olyan szépen egymásba simultak, mint a meleg takaró szálai téli estén: csendes, egyszerű, megbízható szeretetből szőve.
Peti középiskolás lett, később szakképzőbe járt. Autószerelőnek tanult. Imádta a motorokat, az olajszagot, a mozdulatokat, amikből érezte, hogy hasznos. A tanárai dicsérték: szorgalmas, tisztelettudó, éles eszű fiú. A gyerek, akire mindig lehetett számítani.
Otthon továbbra is együtt reggeliztünk. A rántottát ő kavarta, én a teát készítettem. Idővel megosztotta velem az álmait is — kis műhelyről álmodott, ahol majd emberek jönnek-mennek, és ő segít nekik. Megtiszteli őket azzal, hogy meghallgatja, mit éreznek a zajokból, amiket az autójuk kiad, és nem csak gépészként, hanem emberként is foglalkozik velük.
— Tudod, Mária mama — mondta egy este —, lehet, hogy egyesek szerint ez nem nagy álom… de nekem elég lenne egy kicsi, tiszta műhely, egy rádió, meg egy kutya. És Te.
Mosolyogtam. A kezem megremegett, de megsimogattam a karját.
— Ez a világ egyik legszebb álma, Petikém.
A betegségem lassan haladt. Az orvosok mondták, hogy nem gyors, de nem is kegyelmes. Volt időnk elbúcsúzni — de ez nem jelentette azt, hogy feladtuk volna.
Peti nem engedte, hogy kórházba menjek.
— Amíg tudsz a saját ágyadban aludni, amíg beszélgethetünk a konyhában, amíg elmeséled a régi történeteidet… addig itthon vagy — mondta.
Hetente jött a háziorvos, és jött Emese is, a körzeti ápolónő. Kedves volt, halk szavú, sosem sajnált, csak jelen volt. Tudta, mikor kell szólni, és mikor elhallgatni. Petivel hamar megkedvelték egymást.
Egyik este, amikor már nehezebben kaptam levegőt, Peti behozott egy puha takarót, amit a bolhapiacon talált. Kockás volt, vastag, és úgy nézett ki, mintha egy nagymamának tervezték volna. Pont nekem.
Letérdelt mellém.
— Sosem felejtem el, hogy meghallottad, mikor sírtam azon az éjszakán — mondta halkan. — Én ott akkor... nagyon közel voltam ahhoz, hogy feladjam.
Megfogtam a kezét. Az ujjaim vékonyak voltak, az övé vastagodtak, erősödtek.
— Aznap én is közel voltam hozzá. Csak máshogyan. De akkor... valami történt. Egy kicsi fiú ott ült a sötétben, és én úgy éreztem, hogy még dolgom van.
A könnyeink hangtalanul peregtek.
Az utolsó hónapban már sokat aludtam. Peti gondoskodott rólam. Fürdetett, krémezte a kezem, mesélt, miközben én lehunyt szemmel feküdtem. Felolvasott nekem az újságból, még a sportrovatból is, amit sosem szerettem, de az ő hangja nyugalmat adott.
És egy hajnalon, mikor odakint még csak pirkadt, megéreztem, hogy valaki a kezemet fogja.
— Mária mama — suttogta. — Én itt vagyok.
Kinyitottam a szemem, és megláttam a tekintetét. Már nem az a riadt kisfiú nézett vissza rám, akit a verandán találtam. Egy fiatal férfi volt. Jó ember. Az én unokám — még ha nem is vér szerint.
— Ne félj — mondtam neki. — A szeretet, amit adtál, elvisz engem a végéig.
Ő csak bólintott, de nem engedte el a kezem.
Aztán elszenderedtem.
A temetésem kicsi, de szép volt. Fehér rózsák, halk zene. Peti ott állt a sírom mellett, és kezében egy képet tartott: én és ő, együtt a verandán, almás pitét eszünk.
Az emberek, akik odajöttek hozzá, kérdezték:
— Te voltál a rokona?
Peti csak ennyit mondott:
— Ő volt az én családom.
Epilógus
Ma Peti huszonnégy éves. Van egy kis műhelye a város szélén, ahová sokan szívesen járnak. A boltja ajtajában egy táblácska lóg:
"Itt nemcsak az autódat javítják, hanem meghallgatnak is."
A sarokban, az íróasztal fölött egy bekeretezett kép függ. Egy idős hölgy mosolyog rajta, mellette egy kamasz fiú — régi fénykép, kicsit megsárgult már. Alatta kézzel írott idézet:
„Nem a vér köt össze, hanem az, aki akkor marad, amikor mindenki más már elment.”
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.