Odakint zuhogott az eső. A hideg, csontig hatoló vízfüggöny úgy ömlött, mintha az ég is sírna. A szél pocsolyákat csapdosott, beférkőzött a kabátok alá, és arra kényszerítette az embereket, hogy összegörnyedve, leszegett fejjel siessenek az út mentén.
Egy kimerítő munkanap után tartottam hazafelé. A cég, ahol dolgoztam mint pénzügyi elemző, szinte kiszívta belőlem az életet: határidők, e-mailek, prezentációk – már csak egy forró teára és egy kis csendre vágytam. A lábam elé néztem, kerülgettem a mélyebb pocsolyákat, amikor a szemem sarkából észrevettem valakit.
Egy nő ült a járdaszegélyen. Egyedül. A kabátja csuromvizes, a sötét haja rátapadt az arcára, és magát ölelte, mintha az egyetlen menedéke lenne a világtól. A tekintete üres volt – nem volt benne remény, cél, csak csend.
Lépteim lelassultak. Elmentem mellette – két lépéssel. Aztán megálltam. Valami belülről arra késztetett, hogy visszaforduljak.
Odamentem hozzá, és megálltam fölötte, majd óvatosan kinyitottam az esernyőmet fölötte.
— Jól van? — kérdeztem halkan, leguggolva mellé.
Pillanatokig csak az eső dobolása hallatszott. Aztán lassan rám emelte tekintetét. Az arca megtört volt, reménytelen és fáradt.
— Ne haragudjon… — suttogta. — Nem tudom, hova menjek. Nincs hova…
Nem kérdeztem többet. Láttam, hogy a szavai is fájdalmat okoznak. Levettem a kabátomat, és a vállára terítettem. Nem tiltakozott. Csak belehúzódott, mintha ezzel elbújhatna a világ elől.
— Jöjjön velem. Van nálam meleg tea, száraz ruha… és fűtés.
Sokáig nem válaszolt. Aztán bólintott. Alig észrevehetően, de megtette. Felsegítettem. Minden mozdulata lassú volt, mintha attól tartana, hogy elesik valami láthatatlan akadályban.
Az esernyő alatt haladtunk. A cipője cuppogott, a lába alig emelkedett a földről. A gondolataim hirtelen nem a munkán vagy az esti terveken jártak, hanem azon, hogy ez a nő – aki eddig ismeretlen volt számomra – valahogy fontos lett.
Az ajtó előtt megállt. Nem nézett rám. Csak a lábtörlőre bámult.
— Óvónő voltam… — mondta halkan. — Azt hittem, rendben lesz az élet. A férjem meghalt két éve. A fiam… — itt elhallgatott. — Mindent elveszítettem.
Kinyitottam az ajtót. Nem szóltam. Néha a csend a legnagyobb segítség.
A fürdőszobába vezettem. Adtam neki száraz ruhát – édesanyám régi pizsamáját – és egy nagy törölközőt. Közben teát készítettem, elővettem egy pitét a fagyasztóból, és betettem a sütőbe.
Tíz perc múlva kijött. A haja vizesen volt összefogva, a pizsama kissé nagy volt rá, de végre valahogy békésebbnek tűnt. Leült a radiátor mellé, beburkolózott a plédbe, és… halványan elmosolyodott.
— Nem vagyok hozzászokva a kedvességhez — mondta csendesen, a teáscsészét bámulva. — Régóta nem hívott meg senki… csak úgy.
Leültem mellé. Nem válaszoltam. Az eső dobolása kísérte a csendünket. Tudtam: van olyan magány, amit egyetlen este nem old meg. De talán enyhíthető. Egy kis emberi melegséggel.
Másnap reggelre az eső elállt, de a levegőben még ott volt a tegnap nyomasztó párája. A konyhában frissen főtt kávé illata lengte be a levegőt. Meglepetésemre Eszter már ébren volt. A nappali ablakában állt ugyanabban a pizsamában, kezében kávéscsészével.
— Találtam kávét, remélem, nem haragszol — szólalt meg, amikor észrevette, hogy nézem.
— Dehogy haragszom — mosolyodtam el. — Érezd magad otthon.
Leült az asztalhoz, és néhány másodpercig némán kortyolgatta a kávét. Aztán, mintha valami belső erő vezérelte volna, megszólalt:
— A nevem Eszter. Régebben csak Eszti voltam, de… azóta, hogy mindent elveszítettem, valahogy már nem illik rám ez a becézés.
Bólintottam, hallgattam.
— Tizenöt évig dolgoztam óvónőként. Szerettem a gyerekeket, a munkámat, mindent. Későn szültem, de a fiam, Misi, jó gyerek volt. Nagyon jó. A férjem, András, két éve halt meg, szívroham. Akkor már elveszítette az állását, én tartottam el a családot.
A csészét letette az asztalra, mély levegőt vett.
— Aztán Misi… rossz társaságba keveredett. Először csak eltűnt pár éjszakára, aztán jöttek a telefonok, tartozások, fenyegetések. Mindent megtettem, hogy kihúzzam belőle. Könyörögtem, ajtókon dörömböltem, pénzt kértem… Aztán… egyszer csak nem jött haza.
Csend. Csak a szívem zakatolása hallatszott.
— Egy hét múlva hívtak. Túladagolás.
Nem tudtam megszólalni. Ő viszont folytatta, már-már suttogva:
— Egyedül maradtam. A lakáshitelt nem tudtam fizetni. Kiraktak. Néhány éjszaka barátoknál, utána menhely, végül az utcán… És tudod, mi a legrosszabb? Hogy még azok is elfordulnak, akikről azt hitted, hogy soha nem fogják. Ismerősök, szomszédok, kollégák. Mert aki lent van, az kellemetlen emlékeztető másoknak.
— Mennyi ideje vagy az utcán? — kérdeztem rekedten.
— Majdnem két hónapja. És tudod, nem tudom, miért ültem ott akkor a járdaszegélyen. Talán csak elegem lett. Nem akartam többé menni. Nem láttam értelmét.
— Köszönöm, hogy megnyíltál nekem — mondtam. — És… örülök, hogy akkor megálltam melletted.
— Ha te nem állsz meg… — elcsuklott a hangja — lehet, hogy ma nem beszélgetnénk.
Töltöttem neki még egy csésze teát. Szavakra nem mindig van szükség.
Az ezt követő napokban minden megváltozott. Eszter nálam maradt. Nem kérdeztem meddig, csak azt mondtam: „Maradj, ameddig szeretnél.” Ő hálás volt, de nem tolakodó. Kívül-belül lassan visszatért az életbe. Mosott, főzött, megsimította a kiszáradt balkonon hagyott virágaimat, és… újra mosolygott.
Egyik este, miközben citromos teát ittunk, megszólalt:
— Tudod… talán ideje lenne dolgozni. Nem könyöradományból élni. Érezni, hogy újra hasznos vagyok.
Bátorítottam. Leültünk, frissítettük az önéletrajzát, segítettem állásportálokon regisztrálni. Három nap múlva csörgött a telefon. Egy magánóvoda kereste.
Elvittem az interjúra. Mikor kijött, ragyogott.
— Felvettek! Egy hónap próbaidőre, de azt mondta az igazgatónő, látja, mennyire szeretem a gyerekeket.
Ettől kezdve Eszter napjai új értelmet nyertek. Korán kelt, frizurát készített, és széles mosollyal ment dolgozni. Este mesélt: hogy Petike nem akart aludni, hogy Lilla rajzolt róla egy képet: „a legszebb óvó néni a világon”.
— Megölelnek… csak úgy — mondta egyik este könnyes mosollyal. — Mert szeretnek. És én újra élek.
Ám a múlt nem felejt. Egyik délután hívásom érkezett. Ismeretlen szám. Egy karcos, mély hang:
— Maga Gábor Sipos?
— Igen. Ki beszél?
— Nem fontos. A lényeg: maga rejteget egy nőt. Egy nőt, akinek komoly tartozása van.
— Mi? Miféle tartozás?
— Eszter Váradi. Tudja, ugye? A tanítónő. Nagy pénzzel lóg. Olyanoknak, akik nem szeretnek várni.
Megfagyott a levegő körülöttem.
— Milyen pénzről beszél? Nincs neki semmije!
— Hát épp ez az. Felvett kölcsönt a fia miatt. A fiú halott, a tartozás meg él. Jelenleg: 12 millió forint. És most, hogy fedél van a feje fölött… itt az ideje, hogy törlesszen.
Letettem. Reszketett a kezem. Eszter… miért nem mondta?
Amikor este hazajött, azonnal észrevette rajtam a feszültséget.
— Gábor… mi történt?
— Le kell ülnünk — feleltem. — Komolyan kell beszélnünk.
Leültünk. A hangom alig hallható volt.
— Hívtak. Azt mondják, tartozásod van. Nagy. A fiad miatt.
Eszter elsápadt. Összeszorította a kezét.
— Akkor… már ők is tudják, hol vagyok…
— Miért nem mondtad el?
— Mert féltem! Féltem, hogy kirúgsz! Hogy megijedsz. Mert... ezek nem csak szimpla uzsorások. Ők… az „Alvilág Cápái”.
A hangja megremegett. És vele együtt én is.
— Akkor bajban vagyunk — suttogtam.
Az éjszaka alig telt el. Eszter nem aludt. Én sem. A sötét szobában csak a forró teáscsészék gőze szállt, a gondolataink viszont jéghidegen cikáztak. A “Cápák” – ahogy Eszter hívta őket – nem voltak ismeretlenek a városban. Ritkán lehetett bizonyítani a működésüket, de mindenki tudta, hogy léteznek.
Másnap reggel munkába menet egy ötlet motoszkált a fejemben. Egy régi barát, Király Viktor, aki valaha velem járt egyetemre, később a gazdasági bűnözés ellen küzdő nyomozó lett. Bár évek óta nem beszéltünk, éreztem, most nincs más választás.
Telefonáltam.
— Te vagy az, Gábor? Hát te még élsz? — nevetett bele a kagylóba, de a hangja gyorsan komollyá vált, amikor vázoltam a helyzetet.
— Találkoznunk kell — mondta.
Este, egy csendes belvárosi kávézóban meséltem el mindent: Esztert, Misit, a tartozást, a fenyegetést.
Viktor hosszan hallgatott, majd megdörzsölte a szemét.
— A Cápák… ezek nem játék. De ha igaz, amit mondasz, ez lehet az a szál, amin keresztül végre rájuk csaphatunk. De kell még valami. Egy kapcsolódási pont. Nevek. Helyek. Bizonyíték.
Hazamentem. Eszter a konyhában várta a híreket. Elmondtam neki Viktort. A remény halvány fénye gyúlt a szemében.
— Segítek, amiben tudok — mondta.
Az elkövetkező napokban Eszter apránként mesélni kezdett. Fájó emlékek. Fekete BMW, amelyben Misi egyszer beszállt. Egy férfi, akit csak „Gulyásként” emlegettek, de nem volt rendőr. Egy eldugott telephely a város szélén, ahol egyszer Misit fenyegették. Ezek apró szilánkok voltak, de Viktor mozaikjaiban pontosan illett minden.
Egyik este Viktor felhívott.
— Van valami. Gulyás József, korábban pénzbehajtóként dolgozott, ma „vállalkozó”. Részvényes egy kis építőipari Kft.-ben, amelynek egyik fő befektetője nem más, mint Kovács Ádám.
— Kovács Ádám? — kérdeztem értetlenül.
— Ismerős név, ugye? Hivatalosan több budapesti galéria és szállodalánc tulajdonosa. De információink szerint ő a Cápák „kormányosa”. Ha őt le tudjuk buktatni, az egész hálózat dől.
— És hogy csináljuk?
— Be kell jutni az egyik zártkörű művészeti eseményére. Ahol a pénzmosás is zajlik.
És ismét Eszterre néztünk. Ő lett volna a kapocs. A tartozásos nő, aki eladja a becsületét, csak hogy törlesszen.
Fájdalmas volt, de vállalta.
A művészeti aukción, amit Kovács szervezett, Eszter úgy játszotta a szerepét, mintha világéletében ezzel foglalkozott volna. A ruhája tökéletes volt, a mozdulatai határozottak. A hangját nem remegtette meg a félelem – csak a belül szorító fájdalom, amit mi hárman tudtunk.
Kovács Ádám figyelt rá. Felkeltette az érdeklődését. És amikor Eszter említette, hogy „bármilyen szolgálatot megtenne a tartozás fejében”, Kovács meghívta őt egy „privát megbeszélésre”.
A szoba, ahová vezették, csupa üveg volt, de titkos kamerákkal felszerelve. Minden szó, minden arckifejezés rögzítésre került. A felvételen Kovács maga is elismerte, hogy „ilyen nőket szoktunk beépíteni cégekbe, hogy mossanak nekünk egy kis piszkos pénzt”.
Ez kellett.
A rendőrség éjjel csapott le. Kovácsot bilincsben vitték el. A nevét másnap minden híradó bemondta. Galériái, szállodái, vállalkozásai zárolásra kerültek. Több tucat letartóztatás követte.
Esztert és engem az ügyészség tanúvédelmi programba vette ideiglenesen. De nem volt több fenyegetés.
Minden véget ért.