Jogi nyilatkozat:
Mindig azt hittem, hogy a család olyan, mint egy régi, hímzett terítő: mindenki más-más mintát sző bele, de a végén mégis egyetlen, nagy egész lesz belőle. Én és a nővérem, Eszter, gyerekkorunk óta így gondoltuk. A pesti bérház gangján nőttünk fel, ahol a muskátlik illata összekeveredett a vasárnapi húsleves illatával, és ahol a szomszéd nénik minden titkunkat jobban ismerték, mint mi magunk.
Eszter két évvel volt idősebb nálam, mégis én voltam a bátrabb. Ő inkább az a fajta lány volt, aki előre aggódik mindenen, aki képes éjszaka felkelni, hogy ellenőrizze, valóban bezárta-e a bejárati ajtót. Én meg az a fajta, aki elfelejt bezárni, mert épp valami grandiózus ötlet körül kering a fejem.
Felnőve sok minden megváltozott, de az a belső kapocs, amit gyerekkorunkban szőttünk egymás köré, sosem szakadt el.
Amikor Eszter férjhez ment, és vidékre költözött, azt hittem, ez olyan lesz, mint egy lassú elválás. De valójában szorosabbak lettünk, mint valaha. Minden hétvégén átjöttek hozzánk Budapestre; Eszter mindig hozott valami sütit – többnyire éppoly száraz volt, mint a humorérzéke, de én ettől szerettem.
Aztán jöttek a vetélések.
Az első még olyan volt, mint egy rossz álom. A másodiknál már törött volt a hangja. A harmadik után már a tekintete is az volt.
Az a lány, aki valaha mosolyogva, csillogó szemmel mesélt arról, hogy ő majd három gyereket szeretne, mindnek külön-külön magyar, régi hangzású nevet adva – Emma, Bálint, Zselyke –, eltűnt, mintha valaki eloltotta volna belül a fényt.
Szeptemberi délután volt, amikor a törés végleg láthatóvá vált. A legnagyobb fiam, Benedek, akkor töltötte a kilencet. A kertben rohangáltak a testvéreivel – Marci (7), Áron (5) és a kis Gergő (3) –, mindannyian gumicsizmában, mert előző nap hatalmas vihar volt.
Eszter a teraszajtónak támaszkodva nézte őket, kezében egy meleg teásbögrével, amit már rég meg kellett volna innia. Szeme azonban nem a gyerekeket követte. Sokkal mélyebbre nézett, valahová oda, ahol a fájdalmat őrzi az ember.
– Bárcsak én is átélhetném ezt… – suttogta. – A reggeli rosszaságokat, a makacs lázat, mindent… még azt is, ahogy szétszedik a nappalit.
Megszorítottam a karját.
– El fog jönni a ti időtök is – mondtam, bár tudtam, mennyire nem hiszi már el.
Ekkor lépett ki a teraszra a férje, Péter, a maga csendes, komoly módján.
– Beszéltem az orvossal – mondta, és közben az asztal szélére támaszkodott. – Azt javasolják… hogy próbáljuk meg a béranyaságot.
Eszter megrándult, mintha pofon ütötték volna.
– Magyarországon ez… – kezdtem tétován.
– Tudom – bólogatott Péter. – De vannak lehetőségek külföldön. A kérdés az… lenne-e valaki… akiben megbízunk? Aki nem üzletként, hanem szeretetként tekintene erre.
A tekintete rám csúszott, és azonnal tudtam, mire gondol.
Eszter is felém fordult. Arcán könyörgés, félelem és szégyen keveredett.
– Luca… – kezdte halkan. – Ha valakinek átadnám a lehetőséget, hogy helyettem hordja a gyermekemet… az csak te lennél. De tudom, milyen őrület ezt kérni.
A mellkasomban valami összerándult.
Én már négy fiút szültem. Tudtam, mire vállalnám magam. Tudtam, hogy megint végig kellene csinálnom a rosszulléteket, az éjszakai görcsöket, a szorongást, hogy minden rendben van-e.
És mégis… ott volt előttem a nővérem, aki egész életében csak egy dolgot akart: hogy anya lehessen.
Aznap este a férjem, Máté, csendesen ült az ágy szélén, miközben én a gyerekek hálózsákját hajtogattam.
– Mi a gond? – törtem meg a csendet.
– Semmi – felelte, de a hangja feszülten csengett. – Csak… félek. Félek, hogy túlvállalod magad. Félek, hogy újra elveszítünk egy kicsit téged a terhesség alatt. Félek… hogy te mindent adnál, amit csak lehet, és aztán ők… nem becsülik majd meg.
– Eszter sosem tenne ilyet – vágtam rá. – És én… Máté, ha ránézek, látom, hogy már alig él. Ha megtehetem érte, hogyan ne tenném?
Hosszú csönd után ő sóhajtott.
– Én mögötted állok. Bármit döntesz.
Ez elég volt.
Másnap igent mondtam.
Eszter sírt. Nem úgy, mint korábban – nem a fájdalom könnyeivel –, hanem úgy, mint aki végre újra remélni mer.
És ez mindent megért.
A következő hónapok úgy teltek, mintha valaki lassan letekerné a világ zaját. A terhesség nem volt könnyű – egyik sem az –, de most minden émelygés, minden rosszul töltött éjszaka mögött ott volt Eszter hálás tekintete, ami erőt adott.
Minden orvosi vizsgálatra együtt mentünk. A klinika München mellett volt, egy hófehér falú, modern épület, ahol a nővérek kedvesebben mosolyogtak, mint bárhol, ahol valaha jártam. Eszter minden alkalommal úgy szorította a kezem, mintha attól félne, hogy ha elenged, a remény elszalad.
— Mit gondolsz, fiú lesz vagy lány? — kérdezte egyszer izgatottan, ahogy a pocakomra nézett.
Nevettem.
— Tudod jól, hogy engem ez mindig utoljára érdekelt. Csak legyen egészséges.
Eszter elpirult, és lesütötte a szemét.
— Igazad van. Csak… annyira sok mindenen mentünk keresztül. Annyiszor képzeltem már el őt… vagy őket. Néha azt érzem, ha tudnám előre, könnyebb lenne…
Nem mondtam ki, ami a torkomban lüktetett. Hogy már most túl sokat remél valamiből, ami még törékenyebb, mint egy tavaszi rügy.
Máté közben hősiesen tartotta a frontot otthon, intézte a gyerekeket, hordta őket edzésre, zeneiskolába, születésnapi bulikra. Esténként, amikor lefeküdtem mellé, csendben simogatta a hátam, és néha, amikor nem gondolta, hogy észreveszem, a tekintete aggódva időzött a hasamon.
— Még mindig félsz? — kérdeztem egyszer.
Félmosollyal bólintott.
— Folyton. De büszke is vagyok rád. Csak… bármit csinálsz, mindig szívből csinálod, és ez az, ami miatt egyszerre csodállak és félek is érted.
A gyerekek viszont imádták az egész helyzetet. Úgy beszéltek a „készülő unokatesóról”, mintha valami titkos társaság tagjai lennének.
— Ha kislány lesz, megtanítom hajfonni — jelentette ki egyszer Áron, aki valójában egyetlen hajgumit sem tudott rendeltetésszerűen használni.
— Én meg megtanítom focizni! — vágta rá Marci. — Senki nem mondhatja, hogy egy lány nem lehet jó csatár!
Benedek csak vállat vont, kissé nagykölyök módjára.
— Mindegy, fiú vagy lány — mondta. — A család az család.
A kis Gergő, aki még nem értett semmit a világból, esténként odajött a pocakomhoz, és megpuszilta.
— Jó éjt, baba — mormogta. — Majd játszom veled.
Ezek a pillanatok feltöltöttek. Úgy éreztem, valami nagy, közös csoda közepében állunk.
Az egyik ultrahangkor a nővér rám nézett.
— Hallani szeretnék valamit? — kérdezte.
Eszter felpattant, mintha áram járta volna át.
— Igen! Igen! Kérem!
Amint megszólalt a baba szívhangja, gyors, ütemes dobbanások, mint egy apró szárnycsapás, Eszter zokogni kezdett. Nem szégyenlősen, nem visszafogottan. Úgy sírt, mint akiből végre kioldották az éveken át összegyűlt fájdalmat.
— Ez az én… ez az én kisbabám? — kérdezte tőlem, mintha nem hinne a fülének.
Megfogtam a kezét.
— A tiéd. Minden dobbanása.
A nővér rám mosolygott.
— Szépen fejlődik. Nagyon erős baba lesz.
Eszter szeme felragyogott.
— Fiú? Vagy lány?
A nővér megrázta a fejét.
— A szülők döntése, hogy szeretnék-e tudni. Mondjam?
Eszter rám nézett, mintha félne a saját kíváncsiságától.
Én döntöttem helyette.
— Nem kell. Ráér majd a szülésnél.
Eszter megkönnyebbülten bólintott.
A hetedik hónapban történt, hogy Péter egyszer csak nem ment el a vizsgálatra. Addig mindenhez ragaszkodott: a babaszobát ő festette ki otthon, minden ultrahangot végignézett, és órákig böngészte az interneten a babaholmikat.
Most először maradt el.
— Biztos dolga akadt — mondta Eszter tétován, de a hangja bizonytalan volt.
Két nappal később, amikor nálunk ebédelt, megint nem tűnt önmagának. Mintha valami árnyék követte volna.
A teraszajtónál állt, ahol a gyerekeim épp vízipisztoly-háborút vívtak.
— Luca… — kezdte. — Péter… furcsa lett. Mintha távolabb lenne. Mintha nem akarna beszélni semmiről, ami a babával kapcsolatos.
— Aggódsz amiatt, hogy fiú-e vagy lány? — kérdeztem óvatosan.
Eszter arca megrándult.
— Ő… jobban ragaszkodik a fiúhoz, mint gondoltam. Azt mondta, a családjában… mindig fiú született elsőnek. Ez egy hagyomány, meg ilyen butaságok. Azt hittem, csak viccel.
A „hagyomány” szót úgy ejtette ki, mintha savanyút enne.
— Eszter — tettem a vállára a kezem —, a gyerek nem hagyomány szerint születik. A gyereket szeretni kell, mindegy, fiú vagy lány.
Bólintott, de láttam rajta, hogy valami mélyebb félelmet cipel, mint amit kimond.
A szülés előtti hetekben különös nyugalom lett úrrá rajtam. Mintha a baba is érezte volna, hogy minden perc számít.
Aztán január elején, egy havas, csípős hajnalon beindultak a fájások.
Máté hozott be a kórházba, Eszter és Péter úton voltak München felé. Telefonon beszéltünk.
— Tartsd ki, Luca, mindjárt ott vagyunk! — mondta Eszter lihegve.
De nem értek oda.
A fájások egymást tépték. A világ összes figyelme egyetlen pont köré sűrűsödött: hogy életet hozzak világra.
A baba sírása áttört mindent.
— Gratulálunk — mondta az orvos. — Gyönyörű, egészséges kislány született.
A szívem... megállt egy pillanatra. Aztán megtelt szerelemmel. Ott feküdt a mellkasomon, meleg, apró, remegő lényként. Istenem, milyen szép volt.
— Helló, kiscsillag — leheltem. — Vártunk rád.
Két órával később ajtó csapódott a folyosón. Eszter és Péter sietve érkeztek, csapzottan, kipirosodva a hidegtől.
Amikor meglátták a babát, Eszter szeme először könnyes lett. Aztán… valami furcsa történt vele. Mintha ledermedt volna.
Péter megállt az ágyam mellett. Arca megvonaglott. A szája vékony vonallá húzódott.
— Lány? — kérdezte szárazon.
— Igen — feleltem, még mindig mosolyogva. — Gyönyörű, egészséges kislányotok lett.
Eszter ajkai megremegtek. A következő másodpercben azonban Péter hangja vágott a levegőbe, mint egy kés:
— Ez nem az a baba, akire számítottunk.
A szoba megfordult körülöttem.
A mondat ott maradt a levegőben, mint valami rosszindulatú füst, ami nem akar eloszlani.
– Tessék? – kérdeztem halkan, mert biztos voltam benne, hogy félrehallottam.
Eszter tekintete cikázott a baba és Péter arca között. Láttam rajta, hogy belül széthullik, mégis némán áll.
Péter közelebb lépett, és megfeszült állkapoccsal, szinte suttogva ismételte:
– Ez… nem az, amire készültünk. Nem fiú.
A szívem egy pillanatra kihagyott. A mellkasomban fekvő kis test megmozdult, apró keze megmarkolta a hálóingem szélét. Mintha kapaszkodna.
– Péter – szólaltam meg lassan –, ez a lány a te gyermeked. A te véred. A tiéd és Eszteré. És… egészséges. Mit számít, hogy lány?
Eszter összerezzent, mintha felpofoztam volna.
– Nem érted – vágta rá Péter, és hangja keményebb lett. – Nálunk… ez nem így működik. Apám, nagyapám… mindenkinek elsőnek fia született. Nálunk ez hagyomány, elvárás. Nem azért mentünk bele ebbe az egészbe, hogy… lány legyen.
– Nem azért mentetek bele, hogy gyermeketek legyen? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hogy végre szülők lehessetek?
Eszter ajkai hangtalanul mozogtak, mintha keresné a szavakat, de nem találja őket.
Máté addig a sarokban állt, tisztes távolságban, de ekkor előrelépett. A hangja olyan volt, amit ritkán hallottam: vészjóslóan higgadt.
– Szerintem le kellene ülnötök – mondta. – Nem így beszélünk egy újszülött gyerekről. Főleg nem a sajátotokról.
Péter villantott felé egy dühös pillantást.
– Nem értesz te ebből semmit.
Máté elmosolyodott, de nem barátságosan.
– Négy gyerek apja vagyok. De tényleg, semmit.
A kisbaba közben mocorgott, csöpp orra ráncolódott, majd sírásba tört. Az a fajta sírás volt, ami még inkább emlékeztet arra, mennyire védtelen és ártatlan.
Megsimogattam a hátát.
– Nyugi, kincsem… – motyogtam. – Itt vagyok.
Eszter tekintete ráesett a babára, és egy pillanatra elcsúszott a maszk az arcán. Láttam benne azt a régi Esztert: a lányt, aki kislány korunkban rongybabákra rajzolt szemeket és neveket adott nekik. De aztán mintha valami ismét ráfagyott volna az arcára.
– Péter… – kezdte remegő hangon. – Beszéljük meg nyugodtan…
– Nincs mit megbeszélni – vágott közbe a férje. – Én megmondtam, nem? Ha lány lesz, én… – elharapta a mondat végét, de mindenki tudta, hogyan folytatódna.
Éreztem, ahogy lassan szétárad bennem a düh. Nem az a lobbanékony, hanem az a csendes, mély, ami belülről éget.
– Te komolyan azt akarod mondani – fordultam Péterhez –, hogy inkább eldobnád a saját gyerekedet, mert lánynak született?
Péter rám nézett. A tekintetében volt valami hideg, amitől megborzongtam.
– Nem dobom el. Csak… nem tudom elfogadni. Nem ezt akartam.
– A gyerek nem rendelésre érkezik, Péter – sziszegtem. – Nem étlapról választott menü. Ez egy emberi élet.
Eszter ekkor megtört. Letérdelt az ágy mellé, a keze remegett, ahogy megfogta a takaró szélét.
– Luca… Én… én nem tudom, mit csináljak – nyögte ki. – Olyan régóta várok rá… de ha ő elmegy… ha Péter elhagy… egyedül… én…
– Inkább őt hagynád el? – böktem a fejemmel a baba felé. – A saját… lányodat?
A „lányod” szót külön hangsúllyal ejtettem. Mert ez volt ő. Még ha senki más nem akarta kimondani, én tudtam.
Eszter összeomlottan sírt.
– Azt hittem, fiú lesz – nyöszörögte. – Ne haragudj, tudom, milyen szörnyen hangzik, de… valahogy úgy éltem meg az egészet, hogy most majd minden rendben lesz, hogy végre… visszakapok valamit az élettől. És Péter… olyan biztos volt benne, hogy fiú.
– A természet nem kérdezi meg a férfiak egóját – morogta Máté.
Péter felszegte az állát.
– Találhatunk neki… megoldást. Van örökbeadás, vannak családok, akik keresnek kislányt. Nem kell drámát csinálni ebből. Ti is mondtátok, hogy mennyire szerettek gyerekeket. Ha annyira ragaszkodsz hozzá, Luca… – a hangja cinikus lett –, akár te is felnevelheted. Úgyis olyan nagy a szíved, nem?
Egy pillanatra nem kaptam levegőt. Mintha valaki ököllel gyomron vágott volna.
Eszter szeme kerekre nyílt.
– Péter! – suttogta. – Ezt nem gondolhatod komolyan…
— Dehogynem. — A férfi megvonta a vállát. — Túl vagyunk negyvenen. Nem fogok úgy élni, hogy az apám minden családi ebéden azzal néz rám, hogy nem vittem tovább a nevet. Nem ezt ígértem neki.
– De gyereket ígértél neki vagy bizonyítványt? – csattantam fel.
A kisbaba sírása erősödött. A nővér bekukkantott az ajtón, látta, hogy épp viharban állunk, és szó nélkül, bocsánatkérő pillantással visszahúzódott.
– Menjetek ki – mondtam végül. – Most.
Eszter rémülten nézett rám.
– Luca, kérlek, ne… ne küldj ki…
– Menjetek – ismételtem, ezúttal határozottan. – Gondolkodjatok. Beszéljetek. De ne a gyerek előtt.
Máté félfordulattal az ajtó felé intett.
– Gyertek – morogta. – Kint a folyosón van automata kávé. Legalább azt elbírjátok dönteni, hogy cukorral vagy cukor nélkül isszátok.
Péter kiment, Eszter tétovázott, de végül követte. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, még láttam a tekintetét: olyan volt, mint egy eltévedt gyereké a plázában.
Aztán csönd maradt. Csak én voltam, a kislány, és a szívem zakatolása.
Aznap éjjel alig aludtam. Minden porcikám fáradt volt a szüléstől, mégis, minél jobban lezárultak a szemhéjaim, annál jobban beúszott Eszter arca, ahogy a takarót markolja.
A kislány nyugodtan szuszogott a kiságyban, az ágyam mellett. Néha megrezdült a keze, finom kis mozdulatokat tett, mintha valamit álmodna.
Felkeltem, odaléptem hozzá. A neonfény halványan pásztázta végig apró arcát.
– Te nem tehetsz erről semmit – suttogtam. – Nem te akartad, hogy fiú legyél. Nem te döntöttél. Te csak… jöttél.
Az ujjamat az ökléhez érintettem. Mintha válaszul megmarkolta volna.
– Olyan vagy, mint egy kis tavasz – folytattam halkan. – Hideg tél után. Megjelenik, és mindenki elfelejti, milyen hosszú volt a sötétség.
Elmosolyodtam.
– Tudod mit? Legyél te… Tavasz. Csak magamban, amíg még nem tudjuk, mi lesz veled. De nekem már most is Tavasz vagy.
Máté hajnalban jött be, miután hazaszaladt a gyerekekhez. Fáradtan huppant a székre.
– Láttam Esztert és Pétert a folyosón – mondta. – Aludtak a váróban, a székeken. De… egymástól elfordulva.
– Beszéltek veled? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Péter úgy nézett rám, mintha én lennék az, aki elrontotta az egészet. Eszter… csak halkan megkérdezte, jól vagytok-e ti ketten. És… hogy a baba alszik-e.
A szívem összeszorult.
– Nem vagyok rájuk haragudva… vagyis de – javítottam ki magam. – De inkább… félek tőlük. Félek attól, mit választanak.
Máté felállt, és átölelt, lehajolt, hogy megpuszilja a homlokomat.
– Bármit választanak, egyet jegyezz meg: te már megtetted a részed. Túl is teljesítetted. Nem a te lelkeden szárad az ő döntésük. És… – szünetet tartott, majd halkan hozzátette – ha tényleg az lesz, amitől félek… akkor majd beszélünk. Mi is választhatunk.
Tudtam, mire gondol. De nem mertem kimondani.
Két nappal később Eszter egyedül jött be a kórterembe. Nem viselt gyűrűt. A keze üres volt, a szeme karikás.
Leült az ágy mellé, és hosszú másodpercekig csak nézte a babát.
– Rájöttem valamire – szólalt meg végül rekedten. – Az ember nem egyetlen pillanatban bukik el. Hanem apró döntések sorában. Kicsi engedményekkel. Azt hiszi, csak most kivételt tesz, csak most hallgat, csak most félrenéz. És mire feleszmél… már nem ismeri fel magát.
Nem szóltam közbe. Hagytam, hadd mondja ki.
– Amikor Péter először emlegette, hogy „reméli, fiú lesz”, csak legyintettem. Aztán már azzal viccelődött, hogy „nem is lenne kedve rózsaszín ruhákat nézegetni”. Aztán… komolyra fordult. Azt mondta, ha lány lesz, az szégyen. A családjában. Nála. Nálunk. És én… hallgattam. Nem mertem szembemenni vele. Mert… – a hangja elcsuklott – mert annyira féltem, hogy elveszítem.
– És most…? – kérdeztem halkan.
Eszter szeme könnyben úszott.
– Most már tudom, hogy már régen elvesztettem. Amikor először nem mondtam neki nemet. Amikor először nem mondtam ki, hogy a gyerek nem elvárás, hanem ajándék. – Remegő kézzel az arca elé tette a tenyerét. – Luca, én… borzalmas dolgokat gondoltam. Azt hittem, ha még egy akadály gördül elénk, én… összeroppanok. Aztán, amikor megláttam, hogy lány… mintha egyszerre minden félelmem összesűrűsödött volna. Nem a kislányt utasítottam el… hanem a saját gyávaságommal szembesültem. És azt akartam, inkább ő tűnjön el, mint én nézzek tükörbe.
Csönd lett. A szavak a szoba közepén lógtak.
– Eszter – szólaltam meg végül –, még nincs késő. Még mindig választhatsz.
Felém kapta a tekintetét.
– Péter elment – suttogta. – Tegnap este… amikor azt mondtam neki, hogy én… látni akarom a gyereket. Hogy meg akarom fogni. Hogy… hogy akár lány, akár fiú, az enyém. Ő rám nézett, és azt mondta: „Ha őt választod, engem elveszítesz.” Bepakolt, és elment. Azt mondta, majd szól az ügyvédje. És hogy… ő ilyen szégyent nem vállal.
Megpróbáltam nyelni, de gombóc volt a torkomban.
– Mit válaszoltál neki? – kérdeztem halkan.
Eszter tekintete lassan, reszketve visszatalált a kisbabára.
– Azt, hogy… már rég nem őt szeretem. Hanem azt, aki valaha volt. És hogy… ha választani kell, akkor én… – közelebb hajolt a kiságyhoz, és végre, először, óvatosan megérintette a kislány apró kezét – én őt választom.
A kislány ujjai ösztönösen Eszter mutatóujja köré fonódtak.
Eszter onnantól már sírva nevetett.
– Nézd, rám fogott! – suttogta. – Rám… kapaszkodik.
Éreztem, ahogy szétárad bennem valami meleg. Tiszta, erős, mint amikor az ember váratlanul napfényre lép.
– És… – folytatta Eszter –, ha még… ha még lehetséges… szeretném, ha… hazavihetném. Ha… anya lehetnék. De… egyedül nem fog menni. Nem tudom, hogyan kell. Nem tudom, hogy kell altatni, etetni… csak a félelmeimet ismerem. Segítenél…? Megtanítanál…? Megbocsátanál…?
A hangja olyan volt, mint egy összegyűrt levél, amit valaki mégis kisimít.
Nem gondolkodtam.
– Nem kell megbocsátanom – mondtam. – Mert ez nem rólam szól, hanem rólatok. De segítek. Mindenben. Mert ezért vagyunk testvérek.
Eszter letörölte a könnyeit, és óvatosan felemelte a babát. A mellkasához szorította, kissé ügyetlenül, mintha törékeny porcelánt fogna, nem embert.
– Szia… – suttogta. – Én vagyok az anyukád. Kicsit késve… de itt vagyok.
A kislány mintha erre megnyugodott volna. A sírása elhalt, csak halk szuszogás maradt.
– Nevet kell adnunk neki – mondta Eszter. – Nem maradhat csak „baba”.
Elmosolyodtam.
– Én már adtam neki egyet.
– Igen? – Eszter felém kapta a tekintetét. – Micsodát?
– Magamban Tavasznak hívom – vallottam be. – Mert olyan, mint egy tavasz a tél után.
Eszter állán újra remegett egy izom.
– Tavasz… – ízlelgette a szót. – Szép. De… ha nem bánod, adnék neki egy „hivatalos” nevet is.
Mosolyogva bólintottam.
– Persze.
– Szeretném, ha Dalma lenne – mondta. – Nem tudom, miért… de amikor először álmodtam róla… így hívtam. Titokban. Még magamnak sem mondtam el.
Ránéztem a kislányra. Tényleg illett hozzá. Volt valami dallamos a szuszogásában is.
– Akkor legyen Dalma – suttogtam. – Tavasz Dalma.
A következő hónapok olyanok voltak, mint egy hosszúra nyúlt tanfolyam az életről. Eszter visszaköltözött Budapestre, egy kis lakásba Zuglóban. A nappalija tele volt babaholmival, cumisüvegekkel, pelenkákkal és a bizonytalanságával.
Én pedig… jártam hozzájuk. Reggel, este, délután. Amikor csak tudtam, ugrottam.
– Nem hiszem el, hogy ezt ti mind tudtátok fejből – sopánkodott egyszer Eszter, miközben bénán próbálta ráadni Dalmára a rugdalózót. – Hogy kell összepatentolni ezt a rengeteg pöttyöt?!
– Nem kell mindet – nevettem. – Csak a legtöbbet. Különben kiszökik oldalról.
Dalma boldogan rúgkapált, mintha támogatná ezt az opciót.
A fiaim teljesen ráálltak a „nagybácsi szolgálatra”.
– Ma én tologatom a babakocsit – jelentette ki Benedek.
– Tegnap is te toltad! – háborgott Marci. – Nekem is jár!
Gergő beérte annyival, hogy Dalma kis kezét foghatta sétán közben.
Áron pedig minden este felolvasott neki meséket. Nem érdekelte, hogy a baba még egy árva szót sem értett belőle. Ő nagyon komolyan vette a feladatot.
– Anya – kérdezte egyszer Áron a vacsoraasztalnál –, Eszter néni most akkor olyan, mint te voltál, amikor én születtem?
Elmosolyodtam.
– Igen. Pont olyan. Csak ő egy kicsit később kezdte.
– Akkor nekem két anyafajtám van? – gondolkodott hangosan. – Te, aki a mi anyukánk vagy, és Eszter néni, aki olyan anyu, mint te, csak Dalmának?
– Mondhatjuk így is – nevettem. – De te Eszternek csak a nagynénje vagy, nem a gyereke.
– Kár – morfondírozott. – Szeretek több anyát.
Máté a bajsza alatt mosolygott.
– Ha így folytatod, Áron, felnőttkorodban nagyon népszerű leszel.
Az idő lassan simította el a sebeket, de nem felejtette el őket. Eszterben mintha valami végleg átállt volna. Nem beszélt Péterről. Nem szidta, nem dicsérte. Mintha csak egy régi, rosszul sikerült álom lett volna.
Egyszer, amikor Dalmát ringatta a karjában, megkérdeztem:
– Nem hiányzik…?
Elgondolkodott.
– Néha… ha éjjel felébredek, és hallom, ahogy Dalma szuszog a kiságyában, eszembe jut, milyen volt, amikor még azt hittem, nélküle semmi vagyok. – Sóhajtott. – Aztán ránézek erre a gyerekre… és rájövök, hogy amíg ő levegőt vesz, addig én is kapok az élettől még egy esélyt. Hogy ne azt bánjam, kit veszítettem el, hanem azért legyek hálás, aki itt van velem.
Sokszor láttam, ahogy Eszter figyeli Dalmát a játszótéren. A kislány már futott, kacagott, sárban ugrált a fiaimmal együtt. A haja sötét, hullámos fürtökben göndörödött a füle köré, a szeme viszont Eszteré volt: mély, barnászöld, gondolkodó.
Egyszer, egy családi ebéden, ahol anyánk is ott volt – nagy tál húslevessel, és még nagyobb adag aggódással –, Eszter félrehúzott.
– Emlékszel, amikor gyerekként azt mondtuk, majd egyszer együtt neveljük a gyerekeinket? – kérdezte.
– Persze – mosolyodtam el. – Már akkor is osztozkodásban gondolkodtunk.
Eszter a kert felé bökött a fejével, ahol a gyerekek – négy fiú és egy kislány – épp egy kupacban röhögtek valami titkos viccen.
– Nem pont így képzeltem – mondta. – Nem gondoltam, hogy ennyi könny, ennyi fájdalom, ennyi félelem vezet majd idáig. Azt hittem, könnyebb lesz. Hogy majd csak… jönnek a gyerekek. De most, ha ránézek, azt érzem, megérte minden perc. Még az a nap is… – a hangja elhalványult. – Az is, amikor azt mondtam… – beleremegett – azt a borzalmas mondatot.
Nem kellett megismételnie. Mindketten tudtuk, mire gondol.
– Az a mondat már nincs – mondtam halkan. – Csak az, hogy most itt vagy. Hogy Dalmát ölelni látlak. És hogy ő „anyának” hív.
Eszter szeme sarkában mosoly és könny egyszerre gyűlt.
– Tudod, mitől félek mégis néha? – kérdezte.
– Mitől?
– Hogy egyszer majd megkérdezi: „Anya, amikor megszülettem, örültél?” – Elhallgatott. – Mit fogok akkor mondani?
Nem válaszoltam rögtön. Néztem Dalmát, ahogy Gergő haját húzza, Benedek morgolódik, Marci kacag, Áron pedig bölcsen próbál igazságot tenni.
– Azt – feleltem végül –, hogy az első pillanattól fogva a tiéd volt. Még ha te akkor nem is tudtál mit kezdeni a saját félelmeiddel. Hogy elbotlottál, de felálltál. Hogy volt egy nap, amikor rosszat választottál, de utána minden nap azon dolgoztál, hogy jól dönts. És hogy a legfontosabb pillanatban, amikor igazán számított, őt választottad. Ez az igazság. Minden más csak zaj.
Eszter lassan bólintott.
– És… ha megkérdezi, ki vagy te? – mosolyodott el halványan.
– A dilis nagynéni – vágtam rá. – Aki egyszer vállalta, hogy kilenc hónapig cipel egy csodát, de aztán szépen visszaadta annak, aki igazán várta rá.
– Nem csak ennyi vagy – rázta meg a fejét. – Te… te vagy az a rész, ami bennem sokáig hiányzott. A bátorság, amitől végül mertem elszakadni attól, ami mérgezett, és odafordulni ahhoz, ami gyógyít.
– Azért ilyen patetikusan ne mondd majd neki – húztam el a számat. – Még elbízza magát.
Mindketten nevettünk, és a nevetésben ott volt minden: múlt, jelen, megbánás és hála.
Évekkel később, amikor Dalma már iskolás volt, egyszer átjött hozzánk tanulni. A fiúk nagy büszkeséggel magyarázták neki a szorzótáblát, ő pedig okos szemekkel pislogott hol rájuk, hol rám.
Délután, miközben csináltam a kakaót, Dalma odasomfordált mellém a konyhapulthoz.
– Luca néni… – szólított meg. – Anya azt mondta, te segítettél, hogy megszülessek.
Megállt a kezem a bögrék fölött.
– Ezt mondta? – kérdeztem óvatosan.
Dalma bólintott.
– Azt is mondta, hogy nagyon hálás neked. De én nem értem. Te nem orvos vagy.
Elnevettem magam.
– Nem is. Csak… kölcsönadtam neki a hasamat. Mint amikor kölcsönadsz valakinek egy kabátot télen. Nélküle is meglenne valahogy, de sokkal fázósabban.
Dalma elgondolkodott.
– Akkor te engem a hasadban hordoztál? – kérdezte végül.
Ránéztem. Eszterrel megbeszéltük, hogy ha egyszer eljön ez a pillanat, őszinték leszünk. Csak a megfelelő szavakat kell megtalálni.
– Igen – bólintottam. – Amíg nagyon pici voltál, addig nálam laktál. A szívem alatt. De az első perctől tudtam, hogy te anyáé vagy. Én csak vigyáztam rád, amíg ő még nem tudott.
Dalma szeme felragyogott.
– Akkor nekem két szívem van? – kérdezte komolyan. – Az egyik az anyáé, a másik a tiéd?
Elmosolyodtam, és finoman megsimogattam a haját.
– Mondhatjuk így is. Két szív, ami egyszerre dobban, ha rád gondol.
Dalma elgondolkodva bólintott, aztán hirtelen megölelt. Nem gyerekesen, hanem olyan keskeny karokkal, amelyekben már ott volt a kiskamasz bizonytalansága.
– Akkor én nagyon szerencsés vagyok – suttogta a mellkasomba. – Mert nekem két anya-félém van. És sok bátyám. És egy csomó ember, aki engem választott.
A torkom elszorult. Nem tudtam megszólalni. Csak átöleltem, és hagytam, hogy a könnyeim belecsorogjanak a hajába.
Aznap este, amikor lefekvés előtt Máté mellé bújtam, halkan megjegyezte:
– Tudod, néha… amikor így visszagondolok arra a napra a kórházban, úgy érzem, mintha valami sötét szakadék szélén álltunk volna. És mégis… most, évekkel később, ha ránézek Dalmára, Eszterre, a gyerekekre… olyan, mintha egy másik élet lett volna.
A plafont bámulva válaszoltam:
– Talán így van rendjén. Van az az élet, amiről azt hittük, hogy élni fogjuk. Aztán van az, amit végül megélünk. A kettő között pedig ott vannak a döntéseink. És néha… a legjobb dolgok úgy érkeznek, hogy közben azt hisszük, darabokra törünk.
Máté megfogta a kezem.
– Az a kislány… – mondta –, akire ők azt mondták, hogy „nem erre számítottunk” – kis szünetet tartott –, ma már pont az, aki mindannyiunkat megtanította, mi az, amire igazán szükségünk volt. Nem fiú vagy lány. Hanem valaki, akit szeretni lehet.
Bólintottam.
– És aki által mind megtanultuk: a család nem az, amit elterveztünk. Hanem az, amit akkor is vállalunk, amikor összedőlnek a terveink.
Elcsendesedett a ház. A gyerekek szuszogtak a szobáikban, valahol a szomszédban egy kutya ugatott, és a város zaja is csak tompán szűrődött be az ablakon.
Eszterrel másnap beszéltünk. Elmondtam neki, mit kérdezett Dalma.
Először elsápadt, aztán lassan megkönnyebbült.
– És… haragudott? – kérdezte félve.
– Nem – mosolyogtam. – Azt mondta, szerencsés.
Eszter szemébe könny szökött. Felnézett az égre, mintha ott keresne valami választ.
– Akkor mégis… – suttogta. – Mégiscsak elég volt, amit tettünk.
– Nem elég – javítottam ki halkan. – Több, mint elég. Mert a szeretet nem hibátlan embereket keres. Hanem olyanokat, akik, ha elbuknak, újra felállnak, és újra szeretnek. Még akkor is, ha félnek.
Eszter ekkor átölelt.
– Köszönöm, hogy ott voltál, amikor én nem mertem önmagam lenni – mormolta. – És köszönöm, hogy emlékeztettél, ki szerettem volna lenni.
Ahogy átbújt a karjaim között, hirtelen magam előtt láttam két kislányt a pesti gangon, akik rongybabákat etetnek, és azt játszák, hogy egyszer majd együtt fognak figyelni a gyerekeikre.
Nem így képzeltük. Nem ilyen kerülőkkel. Nem ennyi könnnyel.
De a végén mégis ott álltunk, együtt, a kertben, ahol négy fiú és egy kislány nevetve kergetőzött a fűben.
És rájöttem: a család nem attól család, hogy minden úgy történik, ahogy megálmodtuk. Hanem attól, hogy amikor az élet másképp írja meg a történetünket, mi mégis egymást választjuk. Újra meg újra.
A gyerekek kacagása fölött pedig valahol mélyen, a mellkasom közepén, mintha még mindig hallottam volna azt az apró, régi szívdobbanást. Azt, amelyik egy napon, egy kórházi neonfény alatt azt suttogta:
„Itt vagyok. Nem az vagyok, akire számítottatok. De talán pont az, akire szükségetek van.”
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.