Kornél hazafelé tartott a munkából, zsebébe mélyesztve átfagyott kezeit. A hó sűrű pelyhekben hullott, mintha az ég egyetlen éjszaka alatt akarta volna kiüríteni minden tartalékát. Megállás nélkül szállingózott, rárakódott a szempilláira, befújt a gallérja alá, és a vad szél csapkodta az arcát, amitől az orcái már rég érzéketlenné váltak. A sálja félrebillent, és Kornél bosszúsan próbálta megigazítani.
— Na, ez aztán a tél, hogy vinné el… — morgott, miközben menedéket keresett a zord időjárás elől. Az udvar teljesen üres volt, a hó vastag rétegben terült szét, fehér dombokká változtatva az utcákat.
Már épp kitapogatta a zsebében a lakáskulcsot, amikor hirtelen egy gyenge, alig hallható hangot hallott:
— Segítsenek…
Kornél megtorpant. A szél tréfát űzhetett vele, de egy rossz előérzet összeszorította a szívét. Lassan megfordult, és a behavazott tájat fürkészte. Az udvar üres volt, csak a távoli lámpák fénye pislákolt.
— Segítsenek… — hallatszott ismét a hang, ezúttal kissé hangosabban, de még mindig gyengén.
Kornél testén átfutott a hideg. Pár lépést tett a járda szélén tornyosuló hókupac felé, majd megtorpant.
A hóban, félig betemetve, egy idős asszony feküdt. A kabátja vékony volt, teljesen alkalmatlan ilyen hidegben, a sapkája pedig félrecsúszott, felfedve deres haját. Az arca sápadt volt, az ajkai kéklettek, kezei pedig mellkasán nyugodtak, mintha a maradék hőt próbálná megőrizni.
— Nagymama! — kiáltotta Kornél, és térdre rogyott mellette a hóban. — Mi történt? Hogy került ide?
Az idős nő nehézkesen kinyitotta a szemét. Tekintetében fájdalom és kimerültség ült.
— A lábam… Azt hiszem, eltört… — suttogta, ajkai remegtek, a szavak nehezen jöttek ki belőlük.
Kornél gyorsan elővette a telefonját. Ujjai nehezen mozogtak, a hideg merevvé tette őket, a gombok pedig szinte kicsúsztak a kezéből. Gyorsan tárcsázta a mentőket.
— Halló, mentők? Itt egy idős nő, valószínűleg eltörte a lábát, nem tud felkelni. A cím… — hadarta, miközben a nőre pillantott, hogy meggyőződjön róla, még eszméleténél van.
A szél süvített, a hó tovább hullott. Kornél habozás nélkül levette a kabátját, és betakarta vele az asszonyt, próbálva megóvni a hidegtől. Azonnal megérezte a csípős fagyot, de nem törődött vele.
— Tartson ki, nagymama. Mindjárt itt lesznek. Minden rendben lesz, ígérem — mondta halkan, mintha a szavak is melegíthetnék őt.
Az asszony alig észrevehetően bólintott, és halvány mosolyt próbált erőltetni az arcára.
Pár perc múlva az udvar fényeit elárasztották a reflektorok. A hóviharból egy mentőautó vörös keresztje bontakozott ki. Egy negyvenes éveiben járó, fáradt arcú mentős gyorsan Kornél mellé térdelt, és óvatosan megvizsgálta a nőt.
— Törés — mondta, miközben gyengéden megmozgatta az asszony lábát. — Azonnal kórházba visszük.
Kornél felállt.
— Vele megyek! — jelentette ki, de a mentős megrázta a fejét.
— Már így is sokat tett, fiatalember. Mi most átvesszük innen.
Kornél az asszonyra nézett. Már a hordágyon feküdt, de mielőtt betették volna a mentőautóba, a tekintetük találkozott. Az idős nő szemei hálát sugároztak.
— Minden rendben lesz, nagymama — mondta Kornél búcsúzóul. — Jó kezekben van.
A mentőautó ajtaja becsukódott, a jármű lassan elindult a behavazott utcán, fehér nyomot hagyva maga után. Kornél egyedül maradt a kihalt udvaron, ismét érezve a fagyos szelet a bőrén. De belül valami melegséget érzett.
Másnap reggel, egy csésze erős kávé mellett, megszólalt a telefonja. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Nem szerette az ilyen hívásokat, de valami azt súgta neki, hogy fel kell vennie.
— Halló?
— Kornél? — szólalt meg a vonal túloldalán egy mély hang. — A kórházból hívom. Tegnap megmentett egy idős nőt.
Kornél rögtön felismerte a helyzetet.
— Igen. Hogy van?
— Az állapota stabil. Azt hittük, hogy ön az unokája. Amikor behoztuk, azt mondta: „az én fiam” és megfogta a kezét. Szüksége lenne néhány dologra. Segítene?
Kornél egy pillanatra elnémult. Csak azt tette, amit bárki más is tett volna. De az idős asszony közel érezte magához. Most már nem hátrálhatott meg.
— Természetesen — felelte határozottan. — Mit hozzak?
Felírta a listát, gyorsan felöltözött, felvette a sapkáját, és elindult a boltba. Vásárolt egy meleg köntöst, vastag zoknit, papucsot. A kasszánál már indulni készült, amikor hirtelen megállt, és levett egy csomag „tejbe mártott kekszet” — pont olyat, amilyet gyerekkorában a nagymamája szeretett.
Amikor belépett a kórházi szobába, az idős asszony rögtön felnézett. Szemei meglepetten kerekedtek el.
— Eljöttél? — a hangja remegett.
Kornél elmosolyodott.
— Persze. Ki más segítene?
Lerakta a csomagot az asztalra, gondosan elrendezte a dolgokat. Az asszony végigsimított a puha köntösön, majd felnézett rá. Szemében könnyek csillogtak.
— Köszönöm, fiam… Senki sem törődik velem…
Kornél leült mellé a székre, érezve, hogy valami szorítja belülről. Teljesen idegenek voltak egymásnak, mégis úgy érezte, mintha egy régi, elveszett rokonnal ülne szemben.
— És a családja? Vannak unokái? — kérdezte óvatosan.
Az asszony mélyet sóhajtott, tekintete a kezeire siklott.
— A gyerekeim… — hangja halk volt, mintha az élet már rég kifakult volna belőle. — Amikor nem írtam alá a papírokat a lakásomról, eltűntek. Még élek, de ők már osztozkodtak rajta… Egyedül maradtam.
Kornél mellkasa összeszorult. Nem tudta, mit mondjon, de a csendet sem bírta elviselni.
— Most már nincs egyedül — mondta végül, és kezét gyengéden a vállára tette. — Látogatni fogom. Ne aggódjon.
Az asszony hálásan rámosolygott, és csendben megszorította a kezét.
Abban a pillanatban Kornél megértette: az élet nem véletlenül hoz össze embereket.