Jogi nyilatkozat:A régi pesti bérház folyosóján minden visszhang erősebbnek tűnt a valóságnál.
A lépcsőház felől beszűrődő huzat végigszaladt a falakon, megremegtette a bejárati ajtót, mintha maga a ház is érezte volna, hogy valami végzetes készül kitörni a csendből.
Nóra mozdulatlanul állt a küszöb előtt.
Ujjai remegtek, pedig nem volt hideg — február eleje ide vagy oda, a radiátorok ontották a meleget. A remegésnek más oka volt. Ott állt előtte édesanyja, Marica, arca sápadt volt, tekintete széteső, mintha egy hirtelen szélvihar söpörte volna szét a lelke tartópilléreit.
Nóra mögött, kissé hátrébb, ott állt Márton — a férfi, akivel hat hónapja megismerkedett egy könyvesboltban a Bartók Béla úton. A férfi, akinek mosolya egyszerre volt nyugodt és szelíd. A férfi, akihez Nóra már-már úgy kötődött, mintha a sorsa egy fonállal hozzá lenne csomózva.
Marica ajka reszketett, mint aki órák óta viaskodik önmagával.
– Nóra... ő nem az, akinek hiszed – mondta végül, hangja olyan halk volt, mintha a falak is szégyellnék meghallani.
Márton lesütötte a szemét. Addig szelíd, nyugodt arca most feszült volt, keserű és tele fájdalommal.
Nem szólt. Egy pillanatig sem próbálta megmagyarázni, miért áll itt, miért lett hirtelen a csend részévé.
Nóra értetlenül nézett hol anyjára, hol a férfira.
– Mit beszélsz, anya? Miért nézel így? – kérdezte, és bármennyire próbálta szilárdan tartani a hangját, az mégis megbicsaklott.
Marica vett egy mély levegőt. Olyan volt, mint amikor valaki egy szakadék szélén áll, és tudja, hogy már nincs visszaút.
– Ő… a… – kezdte, de a mondat nem akart megszületni.
– Mondd ki – suttogta Nóra. – Kérlek.
Marica kezei ökölbe szorultak, szemei megteltek könnyel — de nem azzal az egyszerű, mindennapi sírással, amit az ember elfojt, aztán továbbmegy. Ez olyan sírás volt, amely mögött évek, évtizedek némasága húzódott.
Végül kimondta:
– Ő az apád, Nóra.
A mondat úgy zuhant a világra, mint egy ledöntött kémény.
Az egész folyosó megremegett a csendben.
Nóra lépett egyet hátra. A szíve kihagyott. A gyomra felkavarodott. Olyan volt, mintha egy mély, sötét alagút nyílt volna meg alatta, és ő ellenállás nélkül zuhant volna bele.
– Mi...? – kérdezte üres tekintettel.
Márton ekkor emelte fel a fejét. Arca megviselt volt, szeme vörös, mintha hosszú ideje nem aludt volna, vagy mintha minden napja egyetlen bűntudatból állna.
– Nóra… – kezdte, de hangja elcsuklott.
A lány hátralépett tőle. Eddig a közelsége melegséget jelentett, most viszont égette, mintha parázs szóródott volna szét körülötte.
– Ne... – mondta. – Egy szót se. Egyetlen szót se.
Marica a falnak támaszkodott, mintha attól félne, hogy menten összeesik.
– Tudom, hogy el kellett volna mondanom... – mondta sírva. – Tudom, hogy hibáztam. De azt hittem, soha többé nem bukkan fel. Azt hittem, ennyi év után már mindegy. És azt is hittem, jobb, ha te… nem tudod.
Nóra tekintete jeges volt.
– Azt hittem, tisztességes vagy velem – mondta halkan. – Hogy legalább az igazat megadod.
– Nem akartalak összetörni – vágta rá Marica. – El akartalak kímélni.
– És most mégis összetörtél – felelte Nóra, olyan nyersen, hogy anyja összerezzent.
Márton lassan felemelte a kezét, mintha kérne valami esélyt.
– Nem tudtam, ki vagy – mondta. – Isten látja lelkem, fogalmam sem volt.
Nóra kacagni kezdett — de az a kacaj üres volt és fájdalmas, semmi köze nem volt az örömhöz.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte. – Hogy így jobb? Hogy véletlenül… véletlenül jöttél vissza az életembe? Vagy inkább úgy mondjam: az életembe először?
A férfi lehajtotta a fejét.
– Ha tudtam volna… – kezdte.
– De nem tudtad. Persze, hogy nem – szakította félbe Nóra. – Miért is érdekelne valakit tizenkilenc évvel később, kibe nőtt az a gyerek, akit magára hagyott?
A folyosó csendje megfojtotta a levegőt.
Marica próbált közelebb lépni, de Nóra felemelte a kezét.
– Ne. Most nem. Kérlek… csak ne.
Márton ekkor egy lépést tett a lány felé, de a lépés bizonytalan volt, mint egy emberé, aki egész életében menekült valami elől, és most először vállalja fel, hogy nem tud tovább futni.
– Nóra… nem voltam kész. Fiatal voltam. Gyáva. Hibáztam. És minden nap, minden egyes nap megbántam.
– Hát ez most sokat segít – mondta Nóra keserűen.
A férfi tekintete megtelt fájdalommal.
– Nem várom, hogy megérts. Nem várom, hogy megbocsáss. Csak azt szeretném, ha tudnád: nem úgy néztem rád, ahogy nem kellett volna. Isten bizony nem. Nem tudtam… soha nem tudtam.
A lány nem szólt semmit.
Nem is tudott.
A szeme előtt képek villantak fel: az első beszélgetések, az esti séták, a csókok, a nevetések. És most mindegyiket befeketítette a felismerés.
Mintha valaki fekete tintát öntött volna egy albumra, amit ő maga rajzolt tele boldog emlékekkel.
A világ bizonytalanul imbolygott körülötte.
– Menj el… – mondta végül alig hallhatóan.
– Nóra… – kezdte Márton, de a lány megemelte a hangját.
– Menj el! – ismételte. – Most. Kérlek.
A férfi bólintott.
Nem volt benne dac.
Nem volt harag.
Csak bűntudat. És egy olyan tévedés súlya, amelynek nincs neve az emberi nyelvben.
Ahogy Márton elindult a lépcső felé, cipője kopogása egyre távolodott, míg végül teljesen elhalt.
Amikor eltűnt a fordulóban, Nóra összeomlott.
Marica odalépett hozzá, de a lány ellökte a kezét.
– Ne érj hozzám… – suttogta.
A bérház folyosóját egyetlen hang töltötte be: az anya visszafojtott, fájdalmas sírása.
A következő napok úgy teltek, mintha a város egyszerre lett volna túl hangos és ijesztően néma.
Nóra számára a megszokott hangok – a villamos csikorgása a kanyarban, a kávéfőző zúgása az otthoni konyhában, a szomszédból kiszűrődő rádió – hirtelen mind távolinak tűntek. Mintha egy vastag üvegbúra választotta volna el a világtól.
Nem evett.
Nem aludt.
És nem beszélt senkivel.
Anyja óvatosan próbált közeledni hozzá, de Nóra mindig elhúzódott.
Nem kiabált, nem vádaskodott — csak egy szinte kísérteties csendbe burkolózott, ami sokkal rosszabb volt, mint bármilyen harag.
Egyik este, amikor a ház már elcsendesedett, és a körfolyosóról beszűrődő fény halvány csíkokat rajzolt a nappali padlójára, Marica megállt Nóra ajtajában.
– Bejöhetek? – kérdezte halkan.
A lány nem válaszolt. De nem is zárta rá az ajtót. Ez már valami volt.
Marica belépett. A szoba félhomályban úszott; Nóra az ágy szélén ült, térdeit átölelve, tekintete a semmibe meredt.
– Nem akartalak bántani – kezdte Marica, és hangja törékeny volt, mint a porcelán.
– Mégis sikerült – felelte Nóra, érzelem nélküli hangon.
– Tudom… – Marica leült az ágy másik szélére, távolságot tartva. – Hidd el, minden nap gondoltam rá, hogy elmondjam. Hogy beszéljünk róla. De féltem, hogy meg fog változni benned minden. Hogy már nem nézel majd rám ugyanúgy.
– És most hogyan nézzek rád? – kérdezte Nóra. – Hogyan kellene…?
Marica hosszú másodpercekig hallgatott. Az ajkai remegtek, de nem sírt. Most nem. Most egyfajta fegyelmezett őszinteség ült a szemében.
– Tudod, amikor terhes lettem, és megtudtam, hogy elment… – kezdte. – Azt hittem, belehalok. Azt hittem, minden elromlott. És amikor megszülettél… akkor jöttem rá, hogy az életem legjobb döntése voltál. Hogy nélküled semmi vagyok.
Nóra lehunyta a szemét. A szíve fájt. Az agya is. Minden fájt.
– De miért hazudtál? – kérdezte végül.
– Nem hazudtam – felelte Marica halkan. – Csak nem mondtam el mindent.
– Ami ugyanaz.
– Talán igen. – Marica bólintott. – De azt hittem, ha lezárom magamban, akkor megóvlak tőle. Attól a fájdalomtól, amit ő okozott nekem. Attól a félelemtől, hogy egyszer visszajön, és felforgatja az életed. Nem akartam, hogy érezd, hogy valaki lemondott rólad.
Nóra könnyei végre utat találtak. Először csak egyetlen csík csordult le az arcán, aztán még egy, és még egy.
– Nem rólam mondott le – suttogta – hanem rólad is. Mindkettőnkről.
Marica szeme megtelt könnyel, de nem sírt fel hangosan. Csak egy bólintás.
– Tudom.
Hosszú csend következett. A falióra monoton kattogása töltötte ki a szobát.
Végül Nóra megszólalt:
– Mikor láttad őt utoljára? Mielőtt most… újra felbukkant?
A kérdés belehasított a levegőbe.
Marica sóhajtott.
– Tizenkilenc éve. Amikor közöltem vele, hogy megtartom a gyereket. Téged. Ő pedig azt mondta… – elharapta a mondat végét, de Nóra nem hagyta.
– Mit mondott?
Marica lehajtotta a fejét.
– Azt, hogy „ha így döntesz, akkor oldd meg egyedül”.
– És te megoldottad – felelte Nóra. – Egyedül.
– Igen – mondta Marica halkan. – De nem bántam meg. Soha.
Nóra felsóhajtott, és először nézett igazán az anyjára napok óta.
– Akkor miért nem mutattál róla legalább egy fényképet?
Marica keserű mosolyt eresztett meg.
– Mert azt hittem, ha elteszem a képeket a fiók mélyére, akkor a múlt is velem együtt eltűnik. De a múlt nem ilyen. A múlt valahogy mindig megtalálja az ajtó réseit.
Nóra magába roskadt.
– És most az én életembe tört be.
– Tudom – suttogta Marica. – És sajnálom. Annyira sajnálom, Nóra.
A lány akkor először nem tolta el magától. Nem ölelte vissza, de nem is húzódott el. Csak hagyta, hogy anyja finoman megérintse a kezét.
Ez már több volt a semminél.
Két nappal később Nóra egy borítékot talált az ajtaja alatt.
Nem volt rajta név, csak egy apró, remegő kézírás:
„Ha elolvasod, köszönöm. Ha nem, azt is megértem.”
A borítékban egy hosszú levél volt. Márton írása lassú, rendezett, de tele feszültséggel.
„Nóra,
nem érdemlem meg, hogy akár egy szót is meghallgass tőlem. De szeretném, ha tudnád, hogy nem kerestelek volna meg soha. Nem léptem volna az életedbe, ha tudom, ki vagy. Nem azért, mert nem akarnálak — hanem mert nem lenne jogom.”
A következő sorok között felvillantak azok az évek, amelyekről Marica nem tudott: Márton évekig próbálta megtalálni őket, de minden próbálkozása sikertelen volt. Végül feladta, mert úgy gondolta, Marica nem akarja, hogy megtalálják őket. Hogy mindketten jobban járnak nélküle.
Mégis, amikor megláttalak abban a könyvesboltban, valami megváltozott bennem. Nem tudtam, miért vonzódom hozzád, de annyira őszintén, olyan ösztönösen történt minden… És soha, egyetlen pillanatban sem láttalak másképp, mint egy csodálatos nőt, aki előtt megnyílik az ember.”
Nóra keze megremegett az olvasás közben.
A levél vége még nehezebben esett:
„Ha úgy döntesz, hogy soha többé nem akarsz látni, tiszteletben tartom. Ha úgy döntesz, hogy gyűlölsz érte, azt is megértem. Egy dolgot szeretnék csak, ha elhinnél: nem úgy néztem rád, ahogy egy apa nem nézhet a gyermekére. Nem tudtam. Soha nem tudtam. És ez nem ment fel semmi alól — de talán enyhíti benned azt az undort, amit érzel.”
Az utolsó mondat így szólt:
„Ha szeretnéd, eltűnök. Ha szeretnéd, maradok — de akkor már soha nem úgy, ahogy eddig. Csak mint egy ember, aki szeretne jóvátenni valamit, amit már nem lehet.”
Nóra összecsukta a levelet és sokáig bámulta maga elé…
De nem sírt.
A könnyei már korábban elapadtak.
A történtek után Nóra heteken át bujkált a külvilág elől. Csak a legszükségesebb helyekre ment el: a boltba, a gyógyszertárba, néha az egyetemre, amikor már nem lehetett tovább halogatni.
Barátai hívogatták, írtak, de ő nem válaszolt.
Egyetlen kivétel volt: a gyerekkori barátnője, Zsuzsa, aki egy délután egyszerűen megjelent a lakásnál, és anélkül, hogy kérdezné, átölelte.
– Nem kell elmondanod semmit – mondta Zsuzsa. – Csak hadd legyek itt. Melléd ülök, és csendben leszek. Jó?
Nóra bólintott. És hosszú idő után először nem érezte magát teljesen egyedül.
A napok lassan teltek.
A fájdalom tompult.
A valóság még mindig nehéz volt, de már nem zsibbasztotta le minden porcikáját.
Egy este, amikor egyedül ült a szobájában, Nóra hirtelen úgy érezte: muszáj beszélnie valakivel, aki kívülálló. Aki nem része a múltjának.
Ezért úgy döntött, terápiára megy.
Nem azért, mert gyenge volt.
Hanem mert túl sokat cipelt egyedül.
És a gyógyulás első lépése néha az, hogy az ember beismeri: nem tud mindent maga megoldani.
Nóra idegenként lépett be a kis rendelőbe a Lövőház utcában. A falakon halvány akvarellek lógtak, a sarokban egy túlöntözött fikusz álldogált, és az egész hely olyan békés volt, mintha szándékosan ellensúlyozná azt a vihart, amit ő magával hozott.
A pszichológus, dr. Fodor Helga, középkorú, szemüveges asszony volt, olyan halk és megértő tekintettel, amelybe már első látásra biztonságot lehetett kapaszkodni.
– Üdv, Nóra – mosolygott. – Nem kell ma semmit elmondanod, amit nem szeretnél. Csak beszélgessünk. A saját tempódban.
Nóra először nem is tudta, hogyan kezdjen hozzá. Ült, figyelte a szőnyeg mintáit, próbálta összerakni, merre induljon. Aztán egyetlen mondat kicsúszott belőle:
– Azt hiszem… szétesett körülöttem minden.
Helga nem sürgette. Nem kérdezett, csak bólintott.
És Nóra lassan, mint aki rétegeket húz le magáról, elmondta mindazt, ami hetek óta feszítette a mellkasát.
A fájdalmat.
Az undort.
A szégyent, amely nem is az övé volt, mégis ránehezedett.
A haragot a sors felé.
És azt a gyermeki kérdést, amit felnőttek is feltesznek néha:
„Miért pont velem?”
Helga figyelmesen hallgatta, majd halkan csak annyit mondott:
– Nem bűnös vagy, Nóra. Csak áldozata egy abszurd véletlennek. És az az undor, amit érzel… nem hozzád tartozik. Nem a tiéd. Idővel le fog válni rólad.
Nóra akkor még nem tudta elhinni. De visszament a következő héten is. És az azt követőn is.
Hetek múltán érezte először, hogy újra tud teljeset lélegezni. Mintha valaki lassan egyenként levette volna róla a súlyokat, amit hónapok óta cipelt.
És ekkor jött el a nap, amikor úgy döntött: beszélnie kell Mártonnal.
Nem azért, hogy feloldozza. Hanem hogy lezárja azt a fejezetet, amely úgy nyílt ki, hogy senki sem kérte.
Márciusi szél fújt, amikor Nóra a Múzeumkertbe érkezett. A fák még kopaszak voltak, de már érezni lehetett, hogy a tavasz közeledik. A levegő friss volt, és tele valamiféle halvány reménnyel.
Márton már ott ült egy padon. Nem vette észre rögtön, hogy Nóra közeledik; könyv volt a kezében, de nem olvasta, csak bámulta a lapokat.
Amikor megpillantotta a lányt, felállt.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta csendesen.
– Ne köszönd – válaszolta Nóra. – Nem miattad jöttem. Hanem magam miatt.
A férfi bólintott.
A lány leült, ő pedig tiszteletteljes távolságban mellette foglalt helyet.
– Nem fogok visszamenni ahhoz, aki voltam, mielőtt ezt megtudtam – mondta Nóra. – Talán soha. De már nem akarok menekülni előle.
Márton lehajtotta a fejét.
– Értem.
– Nem akarok kapcsolatot. Semmilyet. Nem akarok tőled semmit. Se bűnbánatot, se magyarázkodást. – Nóra hangja lassú volt, kimért. – Azt akarom, hogy éld az életed. Tanulj abból, ami történt. És legközelebb… ha valakinek gyereke születik tőled, próbáld meg mellette maradni. Ne fuss el. Soha többé.
Márton szeme könnybe lábadt, de nem sírt.
Egy férfi sokszor nem sír nyilvánosan, mert a társadalom rászoktatja, hogy ne tegye — de a tekintete annál hangosabb volt.
– Megígérem – mondta halkan.
– Jó – felelte Nóra.
Csend ereszkedett közéjük. De nem az a fojtogató, halott csend, amit a bérház folyosója hordozott magában azon a napon. Ez inkább olyan volt, mint amikor két ember felismeri: elengedik egymást. Mert ez a helyes.
Nóra felállt.
– Vigyázz magadra – mondta.
– Te is – felelte Márton.
És ezzel véget ért.
Úgy, ahogy csak a valóságban érhet véget egy történet: nem drámai zenével, nem hirtelen megkönnyebbüléssel, hanem egy egyszerű, emberi búcsúval, amelyben több a fájdalom, mint a felszabadulás, mégis szükséges.
A következő hónapokban Nóra lassan, óvatos léptekkel visszatért az életbe.
Újra elkezdett rajzolni. A festészet mindig is szenvedélye volt, de az elmúlt időszak annyira összezavarta, hogy még az ecset látványától is görcsbe rándult a gyomra. Most viszont újra elővette a színeket.
Egyik este, miközben Marica a konyhában főzött, Nóra belépett hozzá.
Nem szólt. Csak átölelte.
Marica meglepetten állt, majd viszonozta az ölelést, de óvatosan, mintha félne, hogy a lány törékeny, és könnyen összeroppan.
– Nem bocsátottam meg… teljesen – mondta Nóra halkan. – De már nem haragszom úgy, mint régen.
Marica könnyei végigcsorogtak az arcán.
– Megérdemlem, hogy haragudj – suttogta.
– Nem az a fontos – felelte Nóra. – Hanem, hogy együtt vagyunk. És hogy talán egyszer… minden a helyére kerül.
A Károly körúton ragyogott a nyár. A járdán emberek sétáltak, fagylaltot ettek, nevetgéltek. A város hemzsegett, és Nóra úgy lépdelt végig a tömegen, mint aki végre otthon érzi magát a saját történetében.
Haja hosszabb volt, mint régen. Arca kisimult. A szeme ugyan mélyebb lett – mintha látná az élet árnyékosabb oldalát is –, de már nem fájdalomból, hanem bölcsességből.
A táskájában jegyzetfüzet lapult tele vázlatokkal, mert felvették a Képzőművészetire.
Nem menekült tovább a világtól: alkotni akart.
Élni akart.
Talán sosem lesz könnyű felidézni azt az időszakot. Talán mindig marad benne egy kicsi repedés.
De a repedéseken keresztül jut be a fény — ezt a terapeuta mondta neki egyszer. És ő mára megértette.
A múlt része lett annak a nőnek, aki ma volt.
Nem a meghatározója.
Nem a béklyója.
Csak egy árnyék a háttérben, amely már nem ijesztette meg.
Nóra este egyedül ült a Gellért-hegy oldalában, a várost nézve. A fények lassan felgyulladtak a Duna mentén, mint apró őrlángok, amelyek emlékeztetik az embert: sötét után mindig jön világosság.
Elővette a vázlatfüzetét.
Rajzolni kezdett.
Vonások, árnyékok, elmosódó kontúrok.
Egy arc formálódott ki előtte: egy fiatal nőé, aki túlélte a saját történetét. Aki tanult, sírt, felállt, és újrakezdett.
Magát rajzolta, de már nem a megtört lányt — a megerősödött nőt.
Amikor végzett, elmosolyodott.
Nem boldog befejezés volt ez.
De őszinte.
És néha az őszinteség többet gyógyít, mint bármi más.
A szél végigsuhant a hegy oldalán, felkapva néhány levelet.
Nóra becsukta a füzetet, és mély levegőt vett.
A múlt már nem üldözte.
A jövőtől pedig már nem félt.
És ez egy új élet kezdete volt.
Három év telt el azóta az estéje óta, amikor Nóra először fogta fel igazán, hogy a múltja nem ellenség — csak egy régi történet, amelyet végre elengedhet.
Az idő nem gyógyít meg mindent. De átalakítja a fájdalom alakját. Megenged egy új életet, amelyben az ember már nem fél attól, hogy összetörik.
Nóra ma már nem ugyanaz a lány.
Épp a saját műtermében ül, egy belvárosi padláslakásban, ahol a tetőablakon keresztül tavaszi napfény szűrődik be. A falakon vásznak, tele erős képekkel: arcokkal, történetekkel, érzésekkel.
Minden festmény más-más része annak az útnak, amelyet végigjárt.
Most éppen egy kiállítás megnyitójára készül. A neve ott virít a plakáton:
„TÖREDEZÉSEK – Élet a repedések mögött”
Jenei Nóra önálló tárlata
Amikor először meglátta a saját nevét nyomtatva, különös érzés szorította össze a torkát. Nem büszkeség. Nem is izgatottság.
Hanem hála.
A világ sokszor megpróbálja összezúzni az embert – de ha valaki kitart, abból újfajta erő születik.
Aznap délután, festékkel pettyezett kézzel, Nóra épp szünetet tartott, amikor a postaládában egy borítékot talált. A kézírás ismeretlen volt.
Nem remegett meg a keze, mint régen.
Ma már nem ijedt meg a múlt lehetőségétől.
A borítékban csak ennyi állt:
„A kiállításodra nem megyek el. Nem azért, mert nem szeretném látni a munkáidat – hanem mert úgy érzem, az életed része csak annyira lehetek, amennyire te engeded.
Csak annyit szeretnék mondani: büszke vagyok rád.
És köszönöm, hogy annak idején megengedted, hogy tisztességgel eltűnjek az életedből.
— M.”
Márton.
Nóra lassan elmosolyodott. Nem fájdalmasan.
Nem nosztalgikusan.
Csak emberien.
A levél megmutatta, hogy létezhet olyan múlt is, amelyet nem kell elvágni. Csak távolra tenni.
Nóra visszatette a borítékot a fiókjába. Nem azért, mert különösen fontos volt. Hanem mert része lett annak a hosszú történetfolyamnak, amelyből ő maga is kinőtt.
A kiállítás megnyitóján sokan voltak: művészek, barátok, néhány egykori tanár.
Marica ott állt a bejáratnál, szemében büszkeség és meghatottság keveredett, ahogy végignézett a vásznakon.
Odalépett a lányához.
– Azt hiszem… túlélni és továbbmenni ezt jelentette neked – mondta. – És látod? Jobb lettél, mint valaha hittem volna.
Nóra átölelte.
– Nem lett volna ilyen, ha te nem neveltél volna fel egyedül. A többi… csak az élet furcsa játékai voltak.
Marica könnyei végiggördültek az arcán, de most olyan könnyek voltak, amelyeket nem kell szégyellni.
A tárlat utolsó vászna előtt kisebb tömeg gyűlt össze. A kép címe ez volt:
„Ahol a fény belép”
Egy nő állt rajta háttal a nézőnek, széttárt ablakszárnyak előtt. A táj világos volt, a fény éles, a nő pedig nem a megroppant sértettség, hanem a gyógyult belső erő alakját mutatta.
Zsuzsa, a régi gyerekkori barát, odaállt mellé.
– Ez te vagy, igaz? – kérdezte.
– Részben. – Nóra elmosolyodott. – De inkább az, aki lettem.
Amikor az este véget ért, Nóra egyedül maradt a műteremben. A város fényei betörtek az ablakon keresztül, finom, aranyló csíkokat rajzolva a padlóra.
Leült a kedvenc székébe, és egy rövid időre becsukta a szemét.
Már nem menekült.
Már nem félt.
Már nem volt tele kérdésekkel, amelyekre nincs válasz.
A múlt olyan meder, amelyet nem kell betemetni — elég, ha az ember megtanul nem beleesni újra.
A jövő pedig előtte állt, hívogatóan, tele lehetőséggel.
Nóra lassan felállt, odalépett egy üres vászonhoz, és az első ecsetvonást határozott mozdulattal húzta meg.
A festék színe mély volt és fényes.
Olyan, mint az új kezdetek.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.