Olivér, az életem szerelme a lányommal él. Nemrég gyerekük született, akit még sosem láttam. Nem beszélek ugyanis se a volt férjemmel, se Verocskával, mióta elhagytak. A közös otthonunkból költöztek el kéz a kézben.
A lányom kezdett ki Olivérrel, ebben biztos vagyok. Figyelmeztetett a barátnőm, nem egyszer, hogy szóljak rá Verámra, ne illegesse magát folyton a férjem előtt, de csak nevettem, és legyintettem rá: csak gyakorolja nyugodtan a pillarebegtetést. Büszke voltam rá nagyon, micsoda jó kis bögyös nőci lett a csupaláb, semmi mell kamaszlányból. Az persze fel se merült bennem, hogy Olivérre is hatással lehet a nevelt lánya. Könyörgöm, harminc év van köztük!
Semmit se tudtam kettejük vonzalmáról, amíg egy napon rájuk nem nyitottam a fürdőszobában. Hazaugrottam valamiért. Ahogy beléptem a házba, első utam a mosdóba vezetett, amely azonban már duplán foglalt volt. Porig aláztak. De még mielőtt megfogalmazódott volna bennem, hogy vége a házasságomnak, rácsodálkoztam a lányomra. Az én szelíd, szótlan, félénk kis tündérkémre, aki mint egy dévaj gogotáncosnő, elképesztő fehérneműben vonaglott a férjemen.
[LAPOZAS]
Tulajdonképpen nevetséges szitu volt. Egészen abszurd. Akárcsak a magyarázatuk: szerelmesek lettünk. Rólam egyöntetűen azt állították, hogy nagyon szeretnek. Ha így lenne, válaszoltam nekik, nem tettétek volna ezt velem. Ha nem így lenne, már elköltöztünk volna, jegyezte meg Olivér. A lányom sírt, amikor összepakolta a holmiját. Jó lett volna megölelni, de annyira gyűlöltem azért, amit tett.
Tudta, mennyire szeretem Olivért. Tudta, emlékeznie kellett rá, milyen sokáig kerestem a megfelelő társat, aki igazán mellettem, mellettünk áll.
Miért kellett neki ez a vén pasi? Vagy egyszerűen csak le akart győzni? Engem, az édesanyját?
Elköltöztek egy másik városrészbe, ahol senki sem ismerte a történetüket, de nekem maradnom kellett. Még most is össze-összesúgnak a hátam mögött. Sajnálnak, de van, aki szerint meg kellene bocsátanom nekik az unokám miatt. De erre képtelen vagyok.