Megmentettem egy kóbor kutyát, de amit később megtudtam, az örökre megváltoztatta az életemet…
Amióta az eszemet tudom, mindig azt tanították, hogy segíteni kell a bajba jutottakon – legyen szó emberről vagy állatról. Anyám mindig azt mondta:– „Ádám, amit ma adsz, holnap visszakapod. A jóság soha nem vész el.”
Sokáig hittem is ebben. Talán túlságosan is.
Egy hideg, októberi este volt. A levegő már csípős, a levelek rozsdás színben táncoltak a szélben, és én fáradtan indultam haza a munkából. Az országút szélén, a lámpák halvány fényében megláttam valamit… vagy inkább valakit.
Egy nagy, sötét szőrű kutya ült ott, görnyedten, mint aki feladta. A szemeiben valami furcsa fény csillant – fájdalom és remény keveréke.
Megálltam az autóval.– Hé, pajti… – szóltam óvatosan. – Hát te meg honnan kerültél ide?
A kutya felemelte a fejét, és csendben figyelt. Lassan kiszálltam, és kinyújtottam a kezem. Ő nem morgott, nem futott el. Csak odasétált, és a lábamhoz simult.
– Te jó ég – suttogtam. – Egy német juhász… milyen gyönyörű vagy.
Nem tudom miért, de abban a pillanatban döntöttem: hazaviszem.
Otthon a szomszédasszony, Ilonka néni, rögtön meglátott.– Ádám fiam, megint mit cipelsz haza? – nevetett.– Egy kis árvát. Nézd, milyen sovány! – feleltem, miközben letettem elé egy tál vizet.
A kutya mohón enni kezdett, aztán elterült a bejáratnál, mintha mindig is ott lakott volna.– Legyen a neve… Brúnó – mondtam halkan. – Igen, te Brúnó leszel.
Aznap este úgy éreztem, jót tettem.A lelkem könnyebb lett, mintha valami elmozdult volna bennem – egy apró, jó érzés, hogy még van jóság a világban.
A következő napokban azonban valami megváltozott.Brúnó más lett.
Reggelente, amikor megérintettem, hirtelen összerezzent, mintha félne tőlem. A vízestál érintetlen maradt, és a szeme – az a gyönyörű, barna szeme – valahogy üresnek tűnt.
– Nem tetszik ez nekem – motyogtam magam elé. – Talán beteg?
Amikor elvittem az udvarra, a kutya váratlanul megfeszült, és vadul ugatni kezdett a semmibe. A levegőbe, a sötétségbe – mintha valamit látna, amit én nem.
A szomszéd gyerek, Misi, kíváncsian átmászott a kerítésen.– Bácsi, ez a kutya… harapós? – kérdezte félve.– Nem, nem, csak félénk – válaszoltam, bár magam sem voltam biztos benne.
Aznap este különösen furcsán viselkedett. Körbe-körbe járta a nappalit, néha megállt az ablak előtt, és halkan morgott. Amikor közelebb mentem, a tekintete hideg lett.
– Brúnó, mi baj van veled? – kérdeztem. – Csak én vagyok.
De mintha nem is ismert volna.
A harmadik napon Ilonka néni átjött, mert meghallotta, hogy a kutya ugat egész éjjel.– Ádám, ez nem normális – mondta aggodalmasan. – Vigyed el orvoshoz! Ki tudja, honnan jött az a jószág…
– Holnap elviszem – ígértem. – Csak nyugodjon meg.
Aznap éjjel viszont nem aludtam.Valamiért nem tudtam levenni a szemem Brúnóról. Az árnyékban mozgott, mintha valaki irányítaná. Néha halkan nyüszített, aztán hirtelen felkapta a fejét, mintha hallana valamit… vagy valakit.
Kora hajnalban elaludtam a kanapén, és egy különös hangra ébredtem – egy morgásra.Felnéztem.Brúnó ott állt előttem, mozdulatlanul, a tekintete egyenesen belém fúródott.
– Hé, nyugi, barátom… – szóltam óvatosan, és kinyújtottam a kezem.
A következő pillanatban minden elsötétült.Egy villanás, egy éles fájdalom – és a karomban éreztem a fogait.
Felsikoltottam, Brúnó elengedett, majd kiszaladt a kertbe. A vér patakzott, és remegő kézzel hívtam a mentőket.
A kórházban a nővér elsápadt, amikor meghallotta, hogy kóbor kutya harapott meg.– Mikor történt? – kérdezte.– Ma… hajnalban. Három napja fogadtam be.
Az orvos arca komorrá vált.– Uram, ez nagyon fontos: a kutya viselkedett furcsán?– Igen… nem ivott, morgott, félt a víztől. Miért?
A férfi bólintott, és egyetlen mondatával jeges félelmet ültetett belém:– Lehet, hogy veszett volt.
Olyan volt, mintha jeges kéz markolta volna meg a szívemet.
A következő napokat oltások, kezelések, várakozások töltötték ki. A hatóságok elvitték Brúnót – és pár nap múlva megjött a hivatalos eredmény. A kutya valóban veszett volt.
Nem tudom elmondani, mit éreztem.Bűntudat, félelem, düh – minden kavargott bennem. Egy részem sírt, a másik pedig gyűlölte magát, amiért nem vettem észre a jeleket.
Most, hogy hosszú, közel egyéves kezeléssorozat vár rám, gyakran gondolok arra a pillanatra, amikor először láttam Brúnót az út szélén. A remény, amit a szemében láttam… talán soha nem is volt remény.
És mégis, valahol mélyen, a félelem mögött ott maradt bennem az a gondolat:nem ő volt a hibás.Csak egy eltévedt, beteg lélek volt, aki rossz kezekbe került.
Minden jószándékom ellenére, az életem egy pillanat alatt pokollá vált.De ha újra ott állnék azon az úton, és újra meglátnám azt a magányos kutyát…Nem tudom, képes lennék-e továbbhajtani.