„Mikor tűnsz már el végleg?” – hallottam a menyem, Éva jeges suttogását.
Az ágyszéli fény sápadtan világította meg az arcát. Nem tudta, hogy minden szavát hallom. Azt hitte, kómában fekszem, mint egy elhasznált testdarab, amin már csak a csövek és gépek tartanak életet.
De én ébren voltam.
A takaró alatt, a tenyerembe rejtve ott lapult a kis, fekete diktafon. Még aznap reggel indítottam el a felvételt, amikor megláttam őket belépni a szobába.
— Miklós, ő már csak egy árnyék… – sziszegte Éva, mintha mérget köpne. – Az orvos is mondta, hogy nincs javulás. Miért várunk még?
A fiam, Miklós, lehajtotta a fejét. Mély, fáradt sóhaj szakadt ki belőle. Ő volt az egyetlen fiam. Az, akit éveken át neveltem, támogattam, iskoláztattam.
— Éva, ez nem helyes. Ő az anyám…
— És én vagyok a feleséged! – vágta rá élesen. – Én nem akarok tovább abban a nyomorúságos lakásban élni, amihez anyád ragaszkodik. Már leélte az életét. Hetven év elég volt neki. Most mi jövünk!
Próbáltam nyugodtan, egyenletesen lélegezni. Nem engedhettem, hogy észrevegyék: minden idegszálam figyel. Belül azonban szürke hamu pernyévé égett minden emlék, és helyét jeges tisztánlátás vette át.
— Most jók az árak – folytatta Éva üzletszerű hangon. – Eladjuk a lakást, veszünk egy kertes házat a város szélén. Új autót. Miklós, ez a mi lehetőségünk!
A fiam hallgatott. A hallgatása hangosabb volt, mint bármilyen szó. Olyan volt, mint egy árulás, amit csöndbe csomagoltak.
— A cuccait pedig kidobom – legyintett Éva. – Senki nem fogja sajnálni azokat a poros könyveket és kopott edényeket. Maximum hívok egy értékbecslőt, hátha akad valami, ami pénzt ér.
Magamban elmosolyodtam. Fogalma sem volt, hogy a legértékesebb tárgyaimat, ékszereimet, és minden fontos iratot már hetekkel korábban biztonságba helyeztem.
— Rendben, csináld, ahogy gondolod – mormolta végül Miklós. – Nehéz erről beszélnem.
— Nem is kell, drágám. Én mindent elintézek. – Éva odalépett az ágyhoz, rám hajolt, és hűvösen méregetett, mintha nem egy ember feküdne ott, hanem egy bosszantó akadály.
Én pedig megszorítottam a diktafont a kezemben. Fogalmuk sem volt, mekkorát hibáznak.
Egy hét telt el. Egy hét infúzió, orvosság és íztelen kása. Egy hét hallgatás és jegyzetelés a diktafonra.
Minden nap jöttek. Miklós a sarokba ült, a telefonját bámulta. Nem mert rám nézni. Nem bírta elviselni a saját árulásának látványát.
Éva viszont egyre otthonosabban mozgott a szobában. Telefonált, nevetgélt, terveket szőtt.
— Igen, három hálószoba, hatalmas nappali. És a kert! Ott majd rózsákat ültetek. Anyós? Ó, szegényke, nagyon rosszul van. Nem fog kijönni a kórházból…
Minden szavát rögzítettem.
Aztán egy nap laptopot hozott. A kórházi székben ülve mutogatta a képeket Miklósnak.
— Nézd, ez mennyire gyönyörű! Kandallóval! És ezt is nézd, erkély, kilátás a Dunára!
— Figyelek… – motyogta Miklós, de a hangja üres volt.
— Most kell lépni, nincs idő halogatni. Holnap jönnek az első vevők, az ingatlanos már intézi!
Majd hozzám fordult, olyan tekintettel, mint aki egy szekrény polcait méri fel.
— A ruháit zsákokba pakoltam, elviszem adományba. Úgyis csak foglalják a helyet. Az iratai merre vannak? Útlevele nincs itt véletlenül?
Éreztem, hogy a szavakat tettek követik. Nem csak beszél: már rám rabol, míg még élek.
Aztán belépett a nővér.
— Kovács Ilona, ideje az injekciónak.
Éva mosolyra váltott, megsimogatta a kezem.
— Drága anyuka, holnap is jövünk, ne aggódjon!
Amint kiléptek, kivettem a diktafont, és elmentettem a fájlt. Ez már a hetedik volt. A párna alól elővettem a régi gombos telefonomat, amit régi barátom és ügyvédem, Kalmár László csempészett be nekem.
Tárcsáztam a számot.
— Hallgatom – felelte nyugodtan.
— László, itt Ilona. Indítsd el a tervet. Eljött az idő.
Másnap délután a lakásban felhangzott a csengő.
Éva szinte repült az ajtóhoz, és olyan széles mosollyal tárta ki, mintha az otthona már az övé lenne.
— Kérem, jöjjenek be! — trillázta. — Elnézést a rendetlenségért, épp költözünk. Tudják, készülünk az új életünkre!
Az ajtóban egy jól öltözött ingatlanos állt, mellette egy középkorú házaspár. A lakásba lépve udvariasan bólogattak, Éva pedig olyan lelkesedéssel vezette őket körbe, mintha saját palotáját mutogatná.
— Ez itt a nappali, remek fényekkel, és onnan fantasztikus a kilátás a parkra! — magyarázta. — És itt a hálószoba, tágas, világos. A szomszédok is nagyszerűek, nagyon csendes a környék.
Miklós közben a fal mellett állt, sápadtan, kezeit a zsebébe gyömöszölve. Nem szólt semmit. Az arca szürke volt, mint aki nem akar része lenni ennek az előadásnak, de mégis hagyja, hogy megtörténjen.
— Ez a lakás a beteg anyósomé — folytatta Éva, majd hatásszünetet tartott, mintha drámát játszana. — Szegény nagyon rossz állapotban van, az orvosok már nem adnak reményt. A férjemmel úgy döntöttünk, jobb lesz neki egy panzióban, állandó felügyelettel. Ezek a falak pedig… túl sok szomorú emléket őriznek.
A házaspár együttérzőn bólintott. Az ingatlanos mosolygott, elégedetten jegyzetelt.
Éva szinte fürdött a figyelemben.
Pont ekkor hallatszott újra a bejárati ajtó nyikorgása. Csengő nem szólalt meg, az ajtó lassan kitárult.
És akkor begördült egy kerekesszék.
Én ültem benne. Nem kórházi pizsamában, hanem sötétkék selyemköntösben, gondosan megfésült hajjal, halvány rúzzsal az ajkamon.
A mögöttem álló férfi nem volt más, mint Kalmár László, az ügyvédem. Ősz haja fényesen csillogott, öltönye makulátlan volt. Határozott mozdulattal csukta be maga mögött az ajtót.
A nappaliban dermedtség lett úrrá.
Éva elnémult, a mosoly lecsúszott az arcáról, mint egy rosszul rögzített maszk.
Miklós összehúzta magát, mintha a falba akarna simulni.
A házaspár zavartan pillantgatott rám, majd vissza Évára. Az ingatlanos köhintett, de nem mert megszólalni.
— Jó napot kívánok — szólaltam meg csendesen, de a hangom úgy vágott át a levegőn, mint a penge. — Úgy látom, tévedés történt. Ez a lakás nem eladó.
A házaspár zavartan egymásra nézett. Éva szinte fuldoklott a döbbenettől.
— Anya? De… maga… hogyan…? — hebegte.
— Nekem mindent szabad, amit szükségesnek tartok — feleltem hidegen. — Főleg, ha a saját házamról van szó.
Előhúztam a telefonomat a köntös zsebéből, megnyomtam a gombot. A szobát betöltötte Éva sziszegő suttogása:
„Mikor tűnsz már el végleg?”
A szavak szinte visszhangoztak a falakról.
Éva elsápadt, mint a frissen meszelt fal. Nyitogatta a száját, de nem jött ki hang.
Miklós lassan lecsúszott a fal mellett, tenyerébe temetve az arcát.
— Egész gyűjteményem van a felvételekből, Évike — mondtam halkan, de minden szó kemény volt, mint a kő. — A házról szőtt terveidről, a kidobott holmikról, az értékbecslőről. A rendőrségnek biztosan érdekes lesz.
Kalmár László előrelépett, kezében vaskos dossziéval.
— Kovács Ilona ma reggel aláírta a meghatalmazást a nevemre — közölte szárazon. — Valamint hivatalos feljelentést tett a rendőrségen csalás és életveszélyes fenyegetés miatt. Itt van továbbá a kilakoltatási végzés is. Huszonnégy órájuk van összepakolni és elhagyni ezt a lakást.
A dossziét letette az üvegasztalra. Az iratok halk, de végleges suhogással csapódtak az asztallapra.
A házaspár azonnal felpattant.
— Elnézést… mi nem akarunk belekeveredni… — motyogták, és szinte futva távoztak az ingatlanossal együtt.
A nappaliban csak mi maradtunk négyen. A csend súlyosabb volt, mint bármelyik szó.
Éva volt az első, aki magához tért. Düh lobbant a szemében.
— Nincs joga ehhez! Ez a lakás Miklósé is! Ő itt van bejelentve! Ő az örökös!
Kalmár úr nyugodtan lapozott.
— Volt örökös — javította. — A tegnap készült és közjegyző által hitelesített végrendelet értelmében Kovács Ilona minden vagyonát a „Fiatal Tudósok Alapítványának” ajánlotta fel. A fiának, Miklósnak sajnos nem jutott belőle.
Éva szeme kikerekedett. Úgy nézett Miklósra, mintha ő lenne a bűnbak mindenért.
Miklós végül előlépett a fal mellől. Arca könnyektől nedves volt, hangja elcsuklott.
— Anya… kérlek… bocsáss meg. Nem akartam. Éva… ő… kényszerített…
Hosszú másodpercekig néztem rá. A fiam volt. A gyermekem, akit hordtam, tápláltam, szerettem. És most előttem állt egy negyvenéves férfi, aki a gyengeségét a felesége mögé rejtette.
— Senki sem kényszerített csendben maradni, Miklós — válaszoltam hidegen. — Te döntöttél így. Most viseld a következményeit.
Éva idegesen felkapta a táskáját.
— De hová menjünk? Az utcára? Ez nem fair!
— Volt egy bérelt lakásotok, mielőtt arra számítottatok, hogy az enyém felszabadul — feleltem. — Oda visszamehettek. Vagy ahová akartok. Többé nem az én problémám.
A szavai elhaltak. A szemében láttam, hogy minden reménye kihunyt.
Éva kapkodva kezdte pakolni a holmiját. A kézitáskáját szinte széttépte, ahogy beleszuszakolta a kozmetikumokat, a noteszét, és a kulcscsomót. Közben végig motyogott, átkozódott, és minden második szónál rám villantotta a tekintetét.
— Ez nem marad így… Ezt még megbánja… Maga mindig csak irányítani akart mindenkit…
A hangja remegett a dühtől, de már nem volt benne igazi erő. Olyan volt, mint egy vadállat, akit sarokba szorítottak: még karmolna, de tudja, hogy nincs többé esélye.
Miklós ott állt a nappali közepén, tétován. Nem segített a feleségének, de nem is tiltakozott. Úgy festett, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát, és most nem tudja, mit kezdjen magával.
Lassan felemeltem a tekintetem rá.
— Miklós.
A nevét mondtam ki, egyszerűen, minden érzelem nélkül. Ő pedig összerezzent, mintha pofon vágtam volna.
— Anya… én… — kezdte, de a hangja elhalt.
— Nincs több szó. A döntésedet már meghoztad. — A hangom nyugodt volt, mégis éreztem, hogy minden betű súlyként zuhan rá. — Én soha többé nem engedem, hogy az én otthonomhoz, az életemhez, vagy az emlékeimhez nyúlj. A kapu számotokra zárva marad. Mindörökre.
Láttam, ahogy a szeme megtelik könnyel. Az a fiú, akit egykor szerettem, akit tanítottam olvasni, akinek cipőt vettem az első iskolanapjára, most előttem állt idegenként. Egy férfiként, aki elárulta a saját anyját a pénzért és a könnyebb élet reményéért.
És valami bennem végleg elszakadt.
— Menjetek — mondtam halkan.
Egy óra múlva már csak az ajtó csapódását hallottam. Éva dübörögve cipelte ki a táskákat, Miklós lassan követte, lehajtott fejjel. Nem nézett vissza. Nem mert.
Kalmár László csendben állt mellettem, majd közelebb lépett.
— Ilona néni, biztos a döntésében? Az alapítványhoz kerül minden. Ha kívánja, még most is visszavonhatja.
Megráztam a fejem.
— Nem, László. Nem akarom, hogy az életem munkája viszály tárgya legyen. Legyen inkább ajándék valakiknek, akik valóban értékelik. Fiataloknak, akiknek még van jövőjük.
Ő bólintott. Tudta, hogy nem tréfálok.
— Rendben. Akkor holnap beadom a végleges dokumentumokat. Maga pedig most pihenjen. Megérdemli.
Elmosolyodtam halványan.
— Tudja, László, sokszor azt hittem, az erő az, ha csendben mindent eltűrünk. De rájöttem, hogy az igazi erő az, ha kimondjuk: elég. És most végre kimondtam.
Miután László is elment, egyedül maradtam. A lakás csendje olyan volt, mint egy régi ismerős: körülölelt, de nem fojtogatott.
Lassan végigsimítottam a karosszék karfáján, majd a polcon sorakozó könyvek gerincén. A férjem régi pipája még mindig ott pihent a vitrinszekrényben. A fényképek a falon továbbra is mosolyogtak rám: Miklós kisgyerekként homokvárat épít a Balatonnál, a férjemmel az esküvőnk napján, én fiatalon, amikor még minden előttem volt.
És tudtam: ezek az emlékek most már biztonságban vannak. Senki sem veheti el őket tőlem.
Felállni még nem tudtam, de a kerekesszékben lassan végiggurultam a szobákon. Minden tárgyhoz emlék kötött, és most, hogy a fenyegetés elmúlt, mintha újra levegőt kaptak volna a falak.
Megálltam az ablaknál. Lent a járdán egy fiatal pár nevetve sétált el, karjukban egy kisgyerekkel. Rámosolyogtam, és furcsa béke szállt meg. Nem az irigység, hanem a megnyugvás.
— Ez így van jól — suttogtam magamnak. — Az én időm lassan lejár, de legalább nem hagyok magam után szégyent, csak tiszta lapot.
Aznap este Miklós üzenetet küldött. A telefonom halkan pittyent, és a kijelzőn megjelent a neve.
„Anya, kérlek, beszélj velem. Megbántam mindent. Nem akarom elveszíteni téged.”
Hosszan néztem a sorokat. A szívem egy pillanatra összeszorult. Mert akármennyire is elárult, ő mégis a fiam volt.
De aztán eszembe jutott Éva suttogása a kórházi ágyam mellett. „Mikor tűnsz már el végleg?”
És eszembe jutott Miklós hallgatása. A csendje, ami hangosabb volt bármilyen árulásnál.
Nem válaszoltam. Kitöröltem az üzenetet.
— Aki egyszer lemondott rólam, többé nem érdemli meg a hangomat — mondtam ki halkan.
És ezzel valami végleg lezárult bennem.
A következő napokban László minden papírt elintézett. Az alapítvány hivatalosan is megkapta az örökséget, a lakás pedig jogilag teljesen az enyém maradt, életem végéig.
Éva és Miklós többé nem jelentek meg. Hallottam, hogy egy külvárosi albérletbe költöztek, ahol újra elölről kellett kezdeniük. Én nem kívántam nekik rosszat, de többé nem engedtem be őket az életembe.
Esténként, amikor a kerekesszékben ülve teát kortyolgattam, gyakran eszembe jutott a történtek súlya. Tudtam, hogy egyetlen pillanat változtatta meg mindenemet: az, amikor megnyomtam a diktafon gombját.
És azt is tudtam: bár az időm véges, én nyertem. Nem a pénzben, nem a vagyonban, hanem abban, hogy visszaszereztem a méltóságomat.
Egy barátnőm egyszer azt mondta nekem:
— Ilona, az életben a legnehezebb dolog nem a haláltól félni, hanem attól, hogy a szeretteid cserben hagynak.
Most már értettem, mit jelentett. Én megéltem a legnagyobb árulást, amit anya átélhet. De túléltem. És erősebb lettem tőle.
Mert vannak szavak, amik beleégnek az ember lelkébe:
„Mikor tűnsz már el végleg?”
De én nem tűntem el.
Én maradtam. És az én történetem így lett teljes.