Jogi nyilatkozat:A Duna egyik mellékága Kőbánya peremén húzódott, ott, ahol már nem voltak sétányok, csak rozsdás korlátok és egy elfelejtett gyártelep omladozó fala. Az emberek csak átvágtak rajta. Nem időztek. Nem beszéltek róla. A víz színe mindig szürkés volt, télen pedig úgy befagyott, hogy messziről biztonságosnak tűnt – közelről azonban sosem volt az.
Bálint tizenkilenc éves volt, és azon az estén különösen nem akart hazasietni. A fülében szólt a zene, olyan hangerőn, ami elnyomta a napját: az elrontott vizsgát, az apjával folytatott rövid, feszült beszélgetést, és azt az érzést, hogy minden döntése késésben van. A hátizsákja féloldalasan lógott, a cipője már rég nem volt vízálló, de ez akkor nem érdekelte.
Aztán valami nem illett bele a megszokott csendbe.
Először csak egy tompa csattanás. Mintha valaki követ dobott volna a jégre. Bálint megtorpant, kihúzta az egyik fülhallgatót.
A hang újra jött. Ez már nem kő volt. Ez víz volt, pánikszerűen csapódva a jég aljához.
Bálint szíve megugrott.
Közelebb lépett a parthoz, óvatosan. A jégen egy szabálytalan repedés futott végig, mintha valaki belülről feszítette volna szét. A következő pillanatban egy sötét mancs csapódott ki a résen. Karom csúszott a jégen, majd eltűnt.
– Ne már… – suttogta.
Egy kutya feje bukkant fel, csuromvizesen, remegve. A szeme fehérje kivillant, a szája kapkodva nyílt és csukódott, mielőtt újra elmerült.
– Hé! – kiáltotta Bálint, reflexből. Ledobta a táskáját, ami tompán puffant a fagyott földön. – Itt vagyok!
A kutya nem értette. Csak küzdött.
Bálint körbenézett. Sehol senki. A gyár sötét volt, a kapu zárva. Ha elszalad segítségért, mire visszaér, már késő lesz.
– Gondolkodj… – motyogta, miközben letérdelt. – Ne csinálj hülyeséget.
De már csinálta.
Hasra feküdt a jégen, ahogy egyszer, gyerekkorában tanították egy unalmas iskolai órán. A hideg azonnal áthatolt a kabátján, mintha tűkkel szurkálnák. Centiről centire csúszott előre.
A jég nyögött alatta.
– Jó lesz… csak maradj ott – beszélt, nem tudta, kinek.
A kutya újra felbukkant, most már alig tartotta magát. Amikor meglátta Bálint arcát, egy pillanatra mintha megállt volna a mozgása. Nem bizalom volt ez. Inkább kétségbeesett felismerés: van ott valaki.
Bálint kinyújtotta a kezét.
Amikor az ujja beleért a vízbe, a hideg olyan volt, mintha eltört volna benne valami. Felnyögött, de nem húzta vissza. A kutya ösztönösen rántotta magához a kart, karmolva, csúszva, pánikban.
– Lassan! – lihegte. – Ne rántsd!
A jég megroppant. Bálint teste megcsúszott előre, a víz felcsapott a kabátujjára.
– Megvagy! – ordította, inkább magának. – Megvagy!
Minden erejét összeszedve hátratolta a súlyát, könyökével kapaszkodott, és egyetlen, esetlen mozdulattal kirántotta a kutyát a résből. A test nehéz volt, vizes, élő.
Mindketten ott maradtak fekve.
A kutya remegett, zihált. Bálint karja égett, a szíve a fülében vert.
Nevetni kezdett. Halkan, hisztérikusan.
– Ez baromság volt – mondta rekedten. – De… sikerült.
A kutya lassan odakúszott hozzá, és a fejét a mellkasának nyomta. Nem mozdult.
Bálint nem mert azonnal felkelni. A jég még mindig veszélyes volt. Csak feküdt, átölelte az állatot, és hagyta, hogy a remegésük egyszerre csillapodjon.
Amikor végre elővette a telefonját, az ujja alig engedelmeskedett. Dadogva magyarázta el, hol vannak.
A segítség lassan érkezett, de megérkezett. Vastag csizmák, takarók, idegen hangok. Valaki megnézte Bálint karját, egy másik óvatosan felemelte a kutyát.
– Fiatalember, maga ezt komolyan gondolta? – kérdezte egy nő, nem dühösen, inkább hitetlenkedve.
Bálint vállat vont.
– Nem volt idő gondolkodni.
A kutyát betették egy fűtött autóba. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, az állat visszanézett rá. Csak egy pillanat volt, de elég.
– Vigyázz magadra – mondta Bálint halkan.
Otthon aznap éjjel nem aludt sokat. Újra és újra látta a repedést. A mancsot. A döntést.
A folyó másnap is ott volt. Ugyanolyan szürke, ugyanolyan közömbös.
De ő már nem volt ugyanaz.
Napokkal később hívták fel, hogy a kutya túlélte. Gazdája nem volt, de jó kezekbe került. Bálint letette a telefont, és sokáig ült csendben.
Rájött, hogy nem hős lett. Csak nem fordult el.
És néha – nagyon ritkán – ez elég.
Tavasz lett, lassan, kelletlenül. Nem egyik napról a másikra, hanem úgy, ahogy az a város szélén szokott: először csak a jég tűnt el a vízről, aztán a part mentén megjelent néhány zöld folt, végül a levegő is elvesztette azt a metsző élét, ami hónapokig beleült az ember tüdejébe.
Bálint egy szombat délután visszasétált arra.
Nem volt dolga arrafelé. Nem vezetett arra semmi fontos. Mégis, amikor észrevette, hogy a lába ösztönösen arra viszi, nem fordult vissza. Ugyanaz a rozsdás kerítés állt ott, ugyanaz a kopott betonfal, ugyanaz a folyó, amely most már magasabban állt, barnás-zölden, lustán sodorva mindazt, amit az emberek nem tartottak fontosnak.
Megállt a parton.
Ott, ahol télen a jég megrepedt, most csak lassan örvénylő víz volt. Semmi nem jelezte, mi történt ott néhány hónappal korábban. Nem maradt nyom. Nem maradt emlék a helyben – csak benne.
Bálint zsebre dugta a kezét. A karján a karmolások helyén halvány, alig látható hegek húzódtak. Nem fájtak már, de néha, ha végighúzta rajtuk az ujját, pontosan emlékezett arra a hidegre, arra a másodpercre, amikor még nem tudta, sikerül-e.
Furcsa módon nem a félelem jutott eszébe elsőként.
Hanem az a súly, amikor a kutya végre kikerült a vízből. Az a nehéz, élő, remegő valóság, ami egyszerre volt teher és bizonyíték arra, hogy nem késett el.
Leült egy kidőlt betondarabra. Hallgatta a vizet. A város zaját innen alig lehetett hallani, csak egy-egy távoli autó tompa moraját sodorta felé a szél. Arra gondolt, milyen könnyű lett volna akkor továbbmenni. Úgy tenni, mintha nem hallotta volna. Úgy tenni, mintha nem az ő dolga lenne.
A legtöbb ember így tett volna. Ő maga is így tett volna korábban.
Felállt, még egyszer végignézett a folyón, majd elindult visszafelé. Nem érzett ünnepélyességet, sem büszkeséget. Csak egy csendes, szilárd tudást vitt magával: hogy vannak pillanatok, amikor az ember nem lesz több, nem lesz jobb, nem lesz hős – csak felelősséget vállal.
És néha ez az egyetlen dolog, ami számít.
A folyó mögötte tovább folyt, ahogy mindig. Közömbösen, megállíthatatlanul.
De most már volt valaki, aki tudta: egyszer ott, azon a parton, igenis történt valami.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.