Jogi nyilatkozat:
A Bakony lankái között megbúvó kis faluban Balázs élete csendesen, de súlyosan haladt előre. Egykor hangos nevetés töltötte meg a házat, de az már régen elhalt. Az első felesége halála után a falak mintha közelebb húzódtak volna egymáshoz, a levegő sűrűbb lett, az idő pedig lassabban telt.
Balázs egyedül maradt a gyerekeivel. Katinka akkor még alig volt hároméves. A fájdalom elől a munkába menekült: hosszú hetekre elutazott, műszakokat vállalt, túlórázott. Meggyőzte magát, hogy ha mindent biztosít anyagilag, az elég lesz. Hogy a gondoskodás pótolja a jelenlétet.
Ivett ebben az időszakban jelent meg az életükben. Tanítónő volt, a falu tisztelte. Kedves szavakkal, rendezett megjelenéssel, megnyugtató mosollyal lépett be a házba. Először csak segíteni jött. Aztán maradt.
– Jó kezekben vannak a gyerekek – mondták az emberek.– Szerencséd van vele – tették hozzá.
Balázs hinni akart nekik. És hitt is.
Egy hideg, havas csütörtök este Balázs korábban ért haza. Nem szólt előre. Nem volt oka rá – csak egy megmagyarázhatatlan érzés húzta haza.
Ahogy belépett, a ház túl csendes volt.
A folyosón megállt. Egy ajtó mögül halk, elfojtott sírást hallott. Nem dühös hisztit. Nem dacot. Hanem azt a fajta sírást, amit csak a félelem szül.
Katinka hangja volt.
Balázs keze megfeszült a kilincsen. Ivett hangja is hallatszott – hidegen, türelmetlenül.
– Mondtam, hogy nem állsz fel addig, amíg meg nem tanulsz viselkedni.
Balázs benyitott.
Katinka a hideg padlón ült, összegörnyedve, a tekintete lesütve. A tányér érintetlenül állt mellette. A gyerek keze remegett.
– Minden rendben? – kérdezte Balázs.
Katinka bólintott. De a szeme mást mondott.
Balázs nem robbant. Nem kiabált. Figyelni kezdett.
Észrevette, hogy Katinka összerezzen Ivett lépteire. Hogy hirtelen elhallgat, ha belép a szobába. Hogy nem kér enni, nem kér inni. Mintha tanulta volna a láthatatlanságot.
Ivett közben ugyanaz maradt a külvilág felé: mosolygós, segítőkész, példás. A falu rajongott érte.
– Szigorú, de jót akar – mondták.
Balázs éjszakánként nem aludt. Jegyzetelt. Figyelt. Hallgatott.
Egy este Balázs leült Ivettel a konyhába.
– Katinka fél – mondta halkan.
Ivett felnézett.
– Ez nevetséges. Fegyelmezés nélkül nincs nevelés.
– A félelem nem fegyelem – válaszolta Balázs. – És én ezt nem engedem tovább.
Ivett arca megkeményedett.
– Akkor talán neked kellett volna itt lenned.
Ez volt az a pillanat, amikor Balázs tudta: nincs több vita.
Ivettnek mennie kellett.
A falu zúgott. Kérdeztek. Kételkedtek. De Balázs már nem magyarázott. Katinkát Veszprémbe vitte szakemberhez. Ott lassan felszínre kerültek a kimondatlan félelmek.
Nem volt ütés.Volt megalázás.Volt éheztetés.Volt kontroll.
Balázs sokáig hibáztatta magát. Amiért nem volt ott. Amiért hitt a látszatnak.
De megtanulta: az önvád nem gyógyít. A jelenlét igen.
Katinka lassan megnyílt. Újra nevetett. Újra mert kérni.
Egy év telt el.
Katinka már felsős. Néha még rosszat álmodik, de reggel mosollyal ébred. Balázs ott van. Mindig.
A kertben együtt ültetnek. A földet locsolják. Csendben.
– Apa? – kérdezi Katinka. – Most már biztonságban vagyunk?
Balázs ránéz, és megszorítja a kezét.
– Igen. Most már igen.
A csend nem ellenség többé.Most már gyógyít.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.