Jogi nyilatkozat:A novemberi köd úgy ült rá a tájra, mint valami szürke, lomha lény, amely nem engedi látni, mi bujkál mögötte. Farkas Benedek a kocsi motorját leállította, és hosszú másodpercekig csak ült, mozdulatlanul, miközben tekintete az előtte álló, félig omladozó parasztházra tapadt. A Parajti-dűlő mindig is különös hely volt a város szélén, de erre a házra még a környékbeliek is csak halkan, fél szemmel nézve mutogattak.
– Hát... ezért volt ilyen olcsó – morogta Benedek magában, és kiszállt a kocsiból.
Az ingatlanos, egy fésületlen hajú, örökké kapkodó férfi, bizonygatott mindent: a tulajdonos, Ónodi István, nemrég halt meg; az örökösök sürgetik az eladást; nincs itt semmi különös, csak öregedés, meg elhanyagoltság. Benedeknek nem tetszett, ahogy az ingatlanos kerülte a pillantását, de akkor már késő volt: a papírok aláírva, a kulcs a zsebében lapult.
A ház előtt állva azonban érezte, hogy az olcsó vételnek ára van – csak az nem szerepel egyik szerződésben sem.
Amikor belépett, mintha egy másik korba csöppent volna. A levegőben évtizedes por és dohszag kavargott, s a padló alatt minden lépése után panaszos recsegés futott végig.
A nappaliban a falakról foszlányokban lógtak a tapéták, némelyik már annyira elvált az alatta lévő vakolattól, hogy lengedezett, ahogy a hideg levegő befurakodott a repedt ablakkeretek résein. A konyha sarkában egy rozsdás sparhelt állt, mellette két szék, amelyről a viaszréteg már lepattogzott. Az asztalon üres üvegek, régi szerszámok, valami összegyűrt pokróc és egy fém edény hevert, amelyet olajfoltok szegélyeztek.
Benedek értetlenül nézett körbe.
– Istenem, István bácsi… mi történt itt magával? – suttogta, mintha a néhai tulajdonos meghallhatná.
A válasz csak egy nyikkanó ajtó volt a szélben.
Másnap reggel korán visszatért a házhoz. Letett mindent: a városi zajt, a munkát, a gondokat. Most csak ez a ház volt, a romok, a csontjáig hatoló kíváncsiság – és valami különös, zsigeri félelem, ami már az első pillanattól fogva benne motoszkált.
A nappalival kezdte, hiszen ott volt minden a legrosszabb állapotban. A tapéta legalább négy különböző mintájú rétegben fedte egymást: virágos, csíkos, halványzöld és egy alig felismerhető, régi barna minta. Olyan volt, mintha a ház minden új lakója egyszerűen ráhúzott volna egy újabb réteget, hogy elfedje, ami alatta lapul.
– Senki nem csinál ilyet ok nélkül – morogta Benedek, miközben a spatulával feszegette a széleket.
A második óra végére már csuromvíz volt a homloka, és a keze is remegett a folyamatos erőlködéstől. A tapéta makacsul ragaszkodott a falhoz, mintha vissza akarná tartani a ház titkait.
Amikor az egyik nagyobb darab alól egy szabálytalan, sötét folt tűnt elő, Benedek megállt. Közelebb hajolt.
Egy lyuk volt a falban. Nem üreg, nem hézag – lyuk. Valaki szándékosan ütötte át, majd gondosan lefedte a tapétával.
– Erről miért nem szólt senki? – kérdezte maga elé.
A torka kiszáradt, ahogy a lyukat óvatosan kiszélesítette. A spatula megcsikordult a vakolaton, majd egyszer csak megpattant valami, és egy nagyobb darab lehullott.
Odabent sötétség tátongott.
Benedek zseblámpát vett elő. A fénysugár lassan pásztázta végig a kis üreget. A sötétből visszaverődött valami fémszerű csillanás.
A férfi gyomra összerándult.
Beninyúlt, ujjai hideg vasfelülethez értek.
Kirántotta.
Egy keskeny, régi fémdoboz volt. Körben barnás, repedezett szigetelőszalag tartotta össze.
– Mi a franc…? – suttogta rekedten.
A dobozt a földre tette. A fedele beragadt, mintha nem akarná, hogy kinyissák. Percekig feszegette, izzadságcseppek gördültek végig az arcán, amikor végre engedett a csat, és halk kattanással felnyílt.
Benedek szinte hátraugrott.
A dobozban két régi pisztoly, egy pengéjét tekintve furcsán matt, barnás foltokkal tarkított vadászkés, és néhány elhasználódott, több névre szóló útlevél hevert. Egyik név sem hasonlított Ónodi Istvánéra.
A doboz alján egy összekötözött csomag volt: gyűrött jegyzetfüzetek, újságkivágások, fényképek.
Ahogy Benedek kiszedte őket, a gyomra összeszorult.
Eltűnt személyek. Régi ügyek. Olyanokról készült cikkek, akiket máig sem találtak meg. A képeken emberek álltak a házuk előtt, az utcán, a buszmegállónál – némelyik képből kilátszott a bokor, amely mögül titokban készítették.
A hátukon dátumok. Címek. Rövid megjegyzések.
Mintha valaki megfigyelte volna őket.
Mintha valaki… vadászott volna rájuk.
Benedek kezében remegett a papír.
– Istenem… mit találtam én itt?
Benedek sokáig csak ült a nappali padlóján, maga előtt a szétterített papírokkal. Kint lassan besötétedett, a novemberi délután olyan gyorsan adta át a helyét az estének, mintha maga is szabadulni akarna ettől a háztól.
A doboz fémes szaga, a régi papír dohszaga, a pisztolyok olajmaradványa – mind egyetlen, nyomasztó eleggyé állt össze. Néha úgy érezte, mintha nem is egyedül lenne. Mintha valaki… figyelné.
– Ez nem lehet igaz… – suttogta. – Nem lehet, hogy ennyi évig senki nem tudott semmiről.
A telefonja ekkor rezdült meg a zsebében. Összerezzent, majd előhúzta. Édesanyja neve villogott a kijelzőn.
– Na, fiam, hogy áll a nagy “birtok”? – hallatszott a csipkelődő hang a vonal túlsó végén. – Remélem, nem ájultál el a pókhálóktól.
Benedek a torkában érezte a pulzusát.
– Anya… – kezdte halkan. – Talán… gyereket is hozhattál volna, ők szeretnek takarítani.
– Ne szórakozz velem, Bence, hallom a hangodon, hogy valami nincs rendben. Mi történt?
Ránézett a papírokra, a késekre, a pisztolyokra, az útlevelekre. A mellkasa összeszorult. Egy pillanatra elképzelte, ahogy elmondja: anya, lehet, hogy egy sorozatgyilkos házát vettem meg. De a szavak nem jöttek.
– Csak… nagyon le van pusztulva. Több munka, mint gondoltam. Fáradt vagyok – hazudta.
– És az a furcsa ingatlanos? Ugye nem csapott be? – kérdezte az anyja.
– Nem, nem, csak… majd mesélek. Most inkább leraknám, mert még világosban szeretnék végezni valamivel.
– Jól van, fiam. Ha gondolod, hétvégén átjövünk apáddal, hozunk egy fazék gulyást, aztán rendet rakunk. – Az anyja hangja elmosódott a telefonban, olyan ismerős, olyan otthonos volt, hogy Benedeknek hirtelen elszorult a torka.
– Köszönöm. Szeretlek – mondta halkan.
– Tudom – felelte az anyja nevetve. – Én is.
Ahogy bontotta a vonalat, újra ránehezedett a csend. A ház mélyéről tompa roppanás hallatszott – valószínűleg csak a fa dolgozott a hidegben, de Benedek úgy ugrott fel, mintha lövést hallott volna.
Ott állt, a doboz fölé görnyedve, ujjai a fegyver fölött lebegtek.
– Rendőrség – mondta ki hangosan. – Ezt egyszerűen nem tarthatom magamnál.
Kétség sem fért hozzá. Csakhogy ahogy felállt, hirtelen bevillant egy gondolat: Ha én most idehívom a rendőröket, mi lesz?
Látta maga előtt a képet: nyomozók, helyszínelők, kamerák, a falu népe a kerítésnél tolong, mindenki róla beszél: Az a budai fazon, aki megvette Ónodi házát. Biztos valami köze volt neki is. A pletyka itt, az Alföld peremén, gyorsabban terjedt, mint a tűz a száraz gazban.
De nem ez zavarta leginkább.
Hanem az, hogy ezek a képek, ezek az újságkivágások régi ügyek voltak. Tíz, tizenöt, húsz évvel ezelőtt. Olyan nevek, amelyeket Benedek gyerekként is hallott néha a híradóban, vacsora közben, amikor a szülei elhallgattak, és csak a televízió monoton zaja töltötte be a szobát.
– Mi van, ha… senki sem akar már foglalkozni velük? – gondolta keserűen.
Aztán észrevett valamit az egyik fényképen. Egy nő állt rajta a miskolci buszpályaudvar közelében. A hátán kalligrafikus, megdőlt betűkkel egy felirat:
„’98. okt. – utolsó nap, amikor látták.”
Benedek torka összeszorult. A nő… nem, nem volt rá különösebben hasonlító, de mégis felidézett valakit: az első szerelmét, Rékát, aki tizennyolc évesen tűnt el az életéből, bár nem így – csak Németországba költözött egy külföldi ösztöndíj miatt. Mégis, ahogy a képet nézte, a múltja is összeolvadt a ház múltjával.
– Nem intézhetem ezt el ennyivel – mondta ki végül. – Nem hagyhatom, hogy ezek az emberek csak papírok maradjanak egy rozsdás doboz alján.
Felemelt egy régi, szürke újságkivágást. A cím nagy, fekete betűkkel ordított:
“Nyomtalanul tűnt el a tiszalúci lány – a rendőrség tanúkat keres”
A dátum: 2004. június.
A cikk alján telefonos elérhetőség, amit már valószínűleg rég megváltoztattak.
– Rendőrség lesz. Akármi is lesz utána. – Benedek nyelt egyet, és elővette a telefonját.
A rendőrségi ügyeletes először kedvesen, semleges hangon válaszolt, de ahogy Benedek kimondta a „fegyver” szót, a férfi hangja hirtelen komollyá vált.
– Maga most hol van pontosan, uram?
– Szendrő mellett, a Parajti-dűlő 14.-ben… – mondta Benedek. – Egy… egy házban, amit nemrég vettem.
– Ne nyúljon semmihez. Egy járőrkocsi azonnal indul.
A vonal megszakadt, Benedek pedig ott maradt, a néma ház közepén, mint egy betolakodó egy idegen élet romjai között.
Nem sokkal később a ház előtt megjelent két rendőrautó, villogó kék fényük idegen fényt vetett a ködös éjszakába. Benedek szíve vadul kalapált, amikor kiment eléjük.
Az első autóból egy magas, negyvenes éveiben járó, szigorú tekintetű férfi szállt ki, mellette egy fiatalabb, kissé bizonytalanul mozgó rendőr. A másik kocsi mögött két bűnügyi technikus kezdte kipakolni a felszerelését.
– Farkas Benedek? – kérdezte a magasabb. – Farkas százados vagyok a megyei kapitányságtól. Maga telefonált?
– Igen… – bólintott Benedek. – Bent van. A nappaliban. A fal mögött találtam.
Ahogy beléptek, a ház dohszaga mintha még erősebben csapta volna meg őket. A fiatalabb rendőr önkéntelenül a zsebéhez kapott, mintha valami illatosítót keresne, de aztán inkább csak a száját húzta el.
– Ez… szép kis lakás – jegyezte meg félig tréfásan, félig undorral.
– Nem azért hívtam, hogy lakberendezési tanácsot adjon – morogta Farkas százados, majd Benedekhez fordult. – Mutassa az üreget.
A férfi némán a nappali felé intett. A padlón még mindig ott hevertek a papírok. A doboz nyitva, mint egy feltört sír.
Farkas százados letérdelt, gumikesztyűt húzott, és óvatosan megemelte az egyik pisztolyt.
– Ez nem mai darab. De veszélyesnek még veszélyes – jegyezte meg halkan. – Az útlevelek?
– Ott… – mutatta Benedek.
A fiatalabb rendőr, akit a százados „Gábor”-nak szólított, fotózni kezdett, jegyzetelt, számozott kis kártyákat tett a doboz mellé.
– És ezt mind a falban találta? – kérdezte Farkas.
– Igen. A tapéta alatt volt egy lyuk. Azt hittem, valami villanyszerelés maradéka, vagy elvezetés… – Benedek hangja elcsuklott. – Nem gondoltam, hogy ilyesmi…
– Nem gondolja, hogy maga az egyetlen, aki nem gondolta – mondta Farkas félhangosan, ahogy az egyik újságkivágást forgatta. – Ónodi István. Ismerte?
– Nem. Csak a nevét tudom. Az ingatlanos mesélt róla pár szót. Azt mondta, csendes öreg volt. Egyedül halt meg.
– Csendes öreg… – ismételte meg a százados keserű mosollyal. – Az ilyenekről derülnek ki a legcsúnyább dolgok.
A fiatalabb rendőr felnézett.
– Százados úr, nézze csak ezt – mondta, és felmutatott egy fekete-fehér fotót. Egy fiatal férfi állt rajta valahol a Tiszaparton.
A hátoldalán kissé elmaszatolódott, de még olvasható felirat:
„Tiszalúc, 2004. május – minden reggel ugyanott fut.”
Farkas arca megkeményedett.
– Ezt mintha… láttam volna valahol – mormolta. – Farkas Benedek, ugye?
– Igen – bólintott Benedek, idegesen.
– Nem mehet el ma estére sehova. Tanúként kell, hogy kezeljük. Lehet, hogy napokig, hetekig is eltart, mire minden iratot átnézünk. – A rendőr hangja kemény volt, de nem ellenséges.
– Értem – felelte Benedek fáradtan. – Akárhogy is, nem akarok ebből kimaradni. Ha ez az ember… ha valaha ártott azoknak, akiket itt látok, akkor tartozom annyival, hogy segítek kideríteni az igazságot.
Farkas röviden, alig észrevehetően bólintott.
– Ez ritka hozzáállás. Remélem, nem fogja megbánni.
Az elkövetkező napok összefolytak. A házban már nem csak Benedek lépteinek recsegése hallatszott: nyomozók jöttek-mentek, fényképeztek, minden zugot átvizsgáltak. A falakat több helyen megbontották, és még két kisebb, gondosan álcázott üreget találtak.
Az egyikben régi kazetták voltak. Olyan, magnóba való, áttetsző műanyag házú felvételek. A címkéjükre kézzel írt, apró betűkkel csak ennyi: dátumok, helyszínek.
– Ha ezeket át tudjuk hallgatni, talán lesz valami konkrétum is – mondta Farkas százados, miközben a kazettákat egy dobozba rendezte.
A faluban persze nem maradt titokban semmi. A harmadik napon, amikor Benedek a kapuhoz lépett, hogy átvegye a rendőröktől az újabb jegyzőkönyveket, a kerítés túlsó oldalán már három idős asszony állt, karba tett kézzel.
– Na, maga az a pesti fiú, ugye? – szólalt meg az egyik, kockás kendővel a fején. – Mondtuk mi, hogy az Ónodi ház nem lesz jó hely…
– Erzsike néni, kérem – szólt rá a mellette álló, kicsit fiatalabb asszony. – Ne ijessze meg szegényt.
– Már ha még nem ijedt meg elégszer – szúrta közbe a harmadik, aki a biciklijére támaszkodott. – Ezek a rendőrautók… Nem véletlen, hogy itt vannak, ugye?
Benedek bólintott. Nem volt ereje kerülgetni a témát.
– Találtak néhány dolgot a házban. Fontos dolgokat. Régi ügyekkel kapcsolatban.
Az asszonyok összenéztek. A levegő hirtelen megváltozott, mintha az emlékek súlya is rájuk nehezedett volna.
– Akkor az igaz… – suttogta az, akit Erzsébetnek szólítottak. – Mindig mondtam, hogy az az ember nem normális. De hát ki hallgatott rám?
– Ismerték Ónodi Istvánt? – kérdezte Benedek óvatosan.
– Mindenki ismerte – felelte a biciklis asszony. – Vagyis azt hittük, hogy ismerjük. Csendes volt, maga elé élt. Éjszakánként néha elment a kis piros Wartburgjával, aztán hajnalban jött vissza. De hát ki foglalkozik ilyesmivel? Mondtuk, talán valami rokonát ápolja a városban, vagy ki tudja.
– Miért mondta, hogy "nem normális"? – érdeklődött Benedek.
Erzsike néni közelebb lépett.
– Látta maga valaha a szemét? – kérdezte halkan. – Olyan volt, mintha mindig máshol járna. Egyszer a boltban azt mondta nekem, hogy “Maguk mind azt hiszik, hogy látják egymást, pedig csak elmennek egymás mellett.” – A hangja megreszketett. – Megborzongtam tőle.
– És a… – Benedek habozott. – Az eltűnt emberekről tudtak?
A biciklis asszony lehajtotta a fejét.
– Az egyik közülük… az én unokahúgom volt – sóhajtotta. – Zsanett. Tizenkilenc éves. Elindult Miskolcra egy állásinterjúra. Nem ért haza. Azt mondta, csak a buszmegállóig kísérjük, majd megy egyedül. A rendőrség mindent átkutatott, de semmit nem találtak. Azóta is minden csöngetésnél azt érzem, hátha ő az.
Benedek gyomra összerándult. Hirtelen nagyon kicsinek érezte magát ebben a történetben.
– Lehet, hogy amit a házban találtunk, segíteni fog. – A hangja bizonytalanul csengett, de komolyan gondolta. – Farkas százados mindent megtesz. Láttam rajta.
– Százados… – ismételte Erzsike néni. – Az a magas, komoly úr, ugye? Rendes embernek látszik. Csak hát… ezt már annyiszor mondták nekünk.
Az asszonyok lassan továbbindultak, Benedek pedig sokáig még a kapu előtt maradt, mintha a poros út bármilyen választ adhatna.
Néhány nappal később Farkas telefonált.
– Benedek, be tudna jönni a kapitányságra? – kérdezte tárgyilagos hangon. – Van, amit meg kell hallgatnia.
– Természetesen – felelte a férfi.
A kapitányság neonfényes folyosói, a sarkokban levő virágtartók, a fáradt arcú ügyintézők valahogy még nyomasztóbbnak tűntek, mint a ház dohszaga. Farkas a hangfelvételi szobába vezette, ahol egy régi magnó, egy laptop és néhány papír várt.
– A kazetták… – kezdte Farkas. – Némelyik csak zajt tartalmazott: utcahangot, buszmegállót, vasútállomást. De találtunk néhányat, amin… beszélgetés hallható. Valószínűleg titokban rögzített hangfelvételek. Az egyiknek a tetejére az volt írva: “Tiszapart – beszélgetés.” Érdekli?
Benedek bólintott. A torka kiszáradt.
A magnó gombja kattanva indult. Először csak szélzúgást lehetett hallani, aztán lépéseket.
– Szép napunk van, nem igaz? – szólalt meg egy férfihang. Hideg, nyugodt, kissé mély.
– Igen… – válaszolta egy bizonytalan, fiatal női hang. – Bár kicsit félek. Mondtam anyának, hogy nem maradok sokáig.
– Nem kell félnie. Én csak segíteni szeretnék magának. A munka, amit ajánlottam… nem mindenkinek való. De maga különleges. Látom a tekintetén.
– Igazán? – A lány hangjában egyszerre volt remény és gyanakvás.
– Igen. Maga olyan ember, aki eltűnhetne ebből a világból, és senki sem venné azonnal észre. Ez nagy ajándék.
A szoba levegője megfagyott. Benedek felállt, szinte ösztönösen.
– Ez… Ez beteg. – A hangja rekedt volt. – Ki ez? Tudják már?
Farkas megvárta, míg a kazetta véget ér, mielőtt válaszolt.
– Nem mondhatom biztosan… még. De a hangminták alapján nagyon valószínű, hogy Ónodi hangját halljuk. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Azt gondoljuk, hogy a dobozok és kazetták egyfajta… trófeák voltak neki. Dokumentálta, mit tett. Mintha büszke lett volna rá.
– És… az eltűnt lányok, fiúk? – kérdezte Benedek. – Mi lesz velük? Mármint… az igazságukkal?
Farkas fáradtan az asztalra könyökölt.
– Benedek, a legtöbb esetben már csak részleges válaszokat adhatunk. Ha szerencsénk van, találunk konkrét kapcsolatot a tárgyak és az eltűnések között: egy ékszert, egy ruhadarabot, valamit, amit azonosítani lehet. Ha nagyon nagy szerencsénk van, találunk maradványokat is, amiket DNS-sel azonosíthatunk. – A hangja halkan csengett. – De a legrosszabb, ami történhet, az az, hogy eltitkoljuk, amit találtunk. A hozzátartozóknak joguk van tudni, hogy talán sosem tértek volna haza – és hogy nem véletlenül tűntek el.
Benedek úgy érezte, mintha valaki egyre nehezebb köveket rakna a mellkasára.
– Miben tudok még segíteni? – kérdezte.
– Igazából… van itt valami személyesebb dolog is – felelte Farkas, és az egyik dossziét kinyitotta. – Az egyik jegyzetfüzetben a neve is szerepel.
Benedek szíve kihagyott egy ütemet.
– Az enyém? Hogy… hogyhogy?
Farkas előhúzott egy gyűrött lapot. A betűk aprók, sietve róttak voltak:
„Farkas Benedek – Budapestről érkezett. Egyedülálló. Rendszeresen kijár a házhoz egyedül. Este későn távozik. Ideális lenne.”
Benedek összerándult, mintha megütötték volna.
– Engem is… figyelt? – suttogta.
– Valószínűleg az ingatlanoson keresztül tudhatott meg magáról dolgokat – magyarázta Farkas. – Bár a pontos időzítés érdekes: a bejegyzés néhány héttel azelőtt született, hogy Ónodi meghalt volna. Úgy tűnik, már akkor is… tervei voltak. Talán úgy gondolta, szórakoztató lenne egy új lakót idecsalogatni.
Ettől a gondolattól Benedek bőre libabőrös lett.
– Tehát… ha ő nem hal meg… – nyelt egyet. – Lehet, hogy most én lennék valamelyik újságcikk szereplője. Vagy egy fénykép a doboz alján.
Farkas komoran bólintott.
– Ez a lehetőség is benne van.
A csend hosszú másodpercekig ült köztük, mint valami súlyos, láthatatlan lény.
Néhány héttel később, amikor a sajtó már ráharapott az ügyre, és a híradók előszeretettel nevezték Ónodi Istvánt „a Parajti-dűlő rejtélyes öregjének”, a kapitányságon egy különleges találkozót szerveztek. Nem nyilvánosat – olyat, ahol néhány érintett család beszélhetett a nyomozókkal, megnézhettek pár tárgyat, és ha akarták, kérdezhettek.
Farkas külön megkérte Benedeket, hogy legyen ott.
– Maga találta meg az egészet. Jogában áll látni, hová fut ki ez az egész. – mondta.
A megyei rendőr-főkapitányság egyik nagyobb tárgyalójában gyűltek össze. A falak mentén kávé, pogácsa, ásványvíz, mintha valami furcsa céges tréning lenne – de az arcok, a tekintetek mindent elárultak. Feszültség, gyász, remény foszlányai.
Benedek az ajtó mellett állt, tétova kívülállóként.
Egy középkorú nő remegő kézzel tartott a kezében egy fotót: egy kamaszfiút, aki széles vigyorral ült egy biciklin.
– Ő az én fiam – mondta. – Tizenhat volt, amikor eltűnt. Azt mondták, biztosan elszökött, mert összevesztünk valamin. – A hangja elcsuklott. – Én meg minden nap azzal feküdtem le, hogy talán én kergettem el. Most meg azt hallom, hogy… lehet, hogy sosem volt esélye hazajönni.
Farkas halkan, nyugodt hangon beszélt hozzá. Nem ígért lehetetlent, de nem is zárta ki teljesen a reményt.
A biciklis asszony is ott volt a faluból, Zsanett nagynénje. Amikor meglátta Benedeket, odalépett hozzá.
– Hallottam, hogy magának is… majdnem köze lett volna ehhez az emberhez – mondta halkan.
– Majdnem – válaszolta Benedek. – De maga több szállal kapcsolódik ide, mint én.
A nő keserűen elmosolyodott.
– Tudja, az ember azt hinné, ha ennyi évig nem tud semmit, az a legrosszabb. De most, hogy talán kapok valamiféle választ, rájöttem… az is lehet, hogy az a legrosszabb, amikor kiderül, mit kellett volna észrevennünk, és nem vettük. – A szemében könny csillant. – Maguk találtak egy karkötőt. Zöld, üveggyöngyös. Azt hiszem, az Zsanetté.
Benedek mély levegőt vett.
– Ha ő volt, akkor legalább tudja, hogy már nem kell várnia… abban a kínzó bizonytalanságban. – A szavak esetlenül csengtek, de őszinték voltak.
– A várakozás néha jobb, mint a tudás – felelte a nő, majd hozzátette: – De legalább most már azt a házat nem fogjuk úgy kerülgetni, mint valami átkot. Magának köszönhetjük, hogy kinyílt a múlt.
Benedek elengedett egy szomorú mosolyt.
– Nem tudom, mit köszönhetnek nekem. Én csak vettem egy olcsó házat. Aztán a ház beszélni kezdett.
Tavaszra a nyomozás főbb szálai kifutottak. Nem minden kérdésre érkezett válasz – sok maradt, ami csak találgatás lehetett –, de jó néhány eltűnt személy ügyében tudtak a hatóságok legalább részleges lezárást adni. Ónodi meghalt, mielőtt felelősségre vonhatták volna, de a titkai már nem voltak teljesen az övéi.
Benedek ekkor határozott: ha már ez a ház ennyi szenvedést hordoz, nem hagyja így, romjaiban, emlékműként egy szörnyetegnek.
Először azt tervezte, eladja. De valahányszor átlépte a küszöbét, más érzés kerítette hatalmába. Nem félelem, hanem valami makacs eltökéltség. Mintha azt suttogná a ház: ne hagyj ilyennek. Ne ebben az állapotban emlékezzenek rám.
Hosszú hónapokig dolgozott rajta. Segített az apja is, a hétvégéket itt töltötték. Új aljzatot öntöttek, rendbe hozták a tetőt, kicserélték az ablakokat. A falakat nem csak újratapétázták – egyszerű, tiszta fehérre festették, mintha teret akarnának adni a fénynek és a csendnek, hogy megtisztítsák a múltat.
Egyik este, amikor a nap már lebukott a dombok mögött, és narancsszínűre festette az ég alját, Benedek a kész nappali közepén állt. A parketta új volt, még enyhén illatozott a lakktól. A falon egyetlen kép lógott: a Tisza-part látképe alkonyatkor. Nem volt mögötte titkos üreg, nem volt alatta doboz, csak egyszerű vászon.
Csöngettek.
Erzsike néni és Zsanett nagynénje álltak az ajtóban, kezükben egy tál sütemény.
– Gondoltuk, megnéznénk, mit művelt maga ezzel az átkozott házzal – mondta Erzsike.
– Most már nem átkozott – mosolygott halványan Benedek. – Csak… múltja van.
Végigvezette őket a házon. A konyhában új csempék fénylettek, a rozsdás sparhelt helyén modern tűzhely állt. A hátsó szobából gyerekszoba lett – még csak berendezés félkészen, de a falon már ott volt néhány, saját kezűleg festett, ügyetlen kis állatka, mintha valakikhez már most szólni akarnának.
– Gyereket várnak? – kérdezte Erzsike hirtelen.
Benedek elmosolyodott.
– Még nem. De remélem, egyszer lesz, aki itt nevetni fog.
Az asszonyok tekintete elidőzött a gyerekszoba küszöbén. A csend most nem volt nyomasztó, inkább… reményteli.
– Tudja, Bence fiam – szólalt meg végül Zsanett nagynénje –, az élet néha kegyetlen. Elvesz, mielőtt adnánk. De néha… ad is, csak későn értjük meg. Maga nem volt adósunk semmivel, mégis adott nekünk valamit: egyfajta békét. – A hangja remegett. – Lehet, hogy sosem találjuk meg mindannyiukat, de már nem csak a bizonytalanság maradt.
Benedek lesütötte a szemét.
– Én is kaptam valamit – mondta halkan. – Megtanultam, hogy nem mehetünk el egymás mellett úgy, mintha nem léteznénk. Ónodi is ezt mondta… csak ő mást értett alatta. De mi érthetünk rajta mást. Azt, hogy nézzünk egymásra tényleg. Figyeljük, ha a másik bajban van. Ne hagyjuk, hogy valaki úgy tűnjön el, hogy senki nem veszi észre időben.
A két asszony bólintott. Az ablakon túl a falu lassan csendesedett, a távolból kutyaugatás, egy traktor tompa zúgása hallatszott.
– Tudja, mi lesz itt, ha teljesen készen lesz? – kérdezte Erzsike.
– Otthon – felelte Benedek. – De nem csak az enyém. Aki ide betér, akár csak egy kávéra is, tudni fogja, hogy ez a ház már nem egy rémálom díszlete, hanem valami új kezdete.
Ahogy kiléptek a nappaliba, a fény pont úgy esett a fehér falra, hogy Benedeknek egy pillanatra úgy tűnt, mintha a régi tapéták árnyai is ott lennének, áttetszően, távolról. Nem fenyegetően, inkább úgy, mint régi fotók, amelyek emlékeztetnek, honnan jöttünk – de nem mondják meg, hová kell mennünk.
Odakint a nap utolsó sugarai még egyszer megcsillantak az új ablaküvegen. A ház csendben állt, falai immár nem rejtekhelyként, hanem menedékként várták azokat, akik belépnek majd.
És ha éjszaka néha mégis megreccsent egy deszka, vagy megzörrent a tetőn a szél, Benedek már nem gondolt vadászra a sötétben.
Arra gondolt, hogy vannak sebek, amelyek sosem tűnnek el teljesen – de be lehet őket gyógyítani annyira, hogy ne vezessenek újabbakhoz.
A ház pedig, amelyet gyanúsan olcsón vett meg, végül talán éppen ezért lett felbecsülhetetlenül értékes.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.