🔒 Ott álltam egy mexikói reptéren – elrabolva, kifosztva, idegenként, egyedül. De ami még ennél is sokkolóbb volt? Az egyetlen ember, aki segíthetett volna, az volt… akit a legjobban gyűlöltem. És mégis – ő mentett meg. De az igazi dráma csak utána jött… 💔
Veres Zsuzsa vagyok. Harminckét éves, kimerült nővér, szabadidős pszichológus – nem mintha lenne időm szabadidőre –, és mostanában már csak árnyéka önmagamnak.
Azon az estén, mikor hazaértem, a legnehezebb műszak volt mögöttem, mintha egész nap cementes zsákokat pakoltam volna egy pokoli raktárban. A lábaim ólomsúlyúak voltak, a gerincem remegett, a fejem lüktetett. Az ajtóban csak ledobtam a cipőmet, a táskámat rálöktem a konzolasztalra, és szó nélkül a fürdőszoba felé csoszogtam.
A mosdókagyló fölé hajoltam és belenéztem a tükörbe. Az a nő, aki visszanézett rám, nem én voltam. Az az arc… fakó, öreg, megviselt. A hajam zsíros kontyban, a szemem körül fekete karikák – nem is fáradtság, inkább olyan volt, mintha valaki megütött volna.
– Egy elszáradt virág – suttogtam magamnak, és elindítottam a csapot.
A hideg víz arcon csapott. Egy... kettő... három fröccs – mintha vissza tudnék hozni valamit, amit már rég elvesztettem. Erőltettem egy mosolyt, de a szememig nem jutott el. Mert nincs idő a gyengeségre. Nem most, mikor Jolán itt van.
– Itthon vagyok – szóltam ki hangosan, a hangom beleveszett a csendbe.
A hálóból csak szipogás hallatszott. Az a fajta sírás, amit már meg sem próbálnak elrejteni. Aztán megjelent ő: Jolán, a húgom. Az én régi flanelköpenyemben, vörös, felpuffadt szemekkel, összegyűrt papír zsebkendővel a kezében.
– Szia – mondtam halkan.
Csak bólintott. Már napok óta nem beszélt. Mármint úgy igazán nem. Eltemetkezett a bánatba, mint valami vízbe dobott kő.
Egy hónapja lakott nálam. Egy hónapja, hogy a férje, Gábor – az a gyáva nyomorult – egyszerűen eltűnt. Nem volt előjele. Sem vita, sem veszekedés. Csak egy cetli a konyhapulton: „Ne haragudj, de nem megy tovább.” Mellette a lakáskulcs. Semmi több.
Azóta Jolán alig evett, alig aludt. Én meg… én próbáltam mindent. Éjszakai beszélgetések, kamillatea, együtt sírás. De ugyanazok a kérdések jöttek újra és újra:
– Miért én? Mit csináltam rosszul? Szeretett engem egyáltalán?
És soha, egyetlen kérdésre sem volt válasz. Csak a csend.
Én meg már nem is kérdeztem magamtól, hogy meddig bírom. Csak mentem előre, mintha egy láthatatlan tank lenne a hátamon. Mert ki vigyáz arra, aki mindenkire vigyáz?
Aznap este, mikor láttam, ahogy Jolán a zöldbabot tologatja a tányérján, miközben én csendben mosogattam, valami elpattant bennem. Vagy talán nem is pattant – csak… meghajlottam. Megrogytam. És úgy éreztem, ha most nem szakadok ki, összetörök.
Reggelre már tudtam. Bepakoltam egy táskát. Hívtam egy taxit. És odamentem a reptérre. Semmi terv. Csak egy cél: eltűnni.
A jegypénztárnál ennyit mondtam:
– Kérek egy jegyet. Bárhová.
A hölgy rám nézett, és gépelt.
– Van egy járat Cancúnba. Mexikó.
– Tökéletes – bólintottam.
Amikor felszálltam a gépre, az első őszinte mosoly futott végig az arcomon hetek óta. Aztán… megláttam őt.
Gábor. Jolán férje.
A szívem megfagyott. Az izmaim megmerevedtek, a gyomrom összeugrott. Mit keres itt? Pont ő? Pont most?
Ott ült, három sorral előttem, közvetlenül az ablak mellett. Egy fekete sporttáskát tartott az ölében, és a telefont bámulta. Mintha semmi sem történt volna. Mintha ő nem lenne az oka annak, hogy a húgom darabjaira hullott.
„Ne nézz rá. Ne ülj mellé. Ne szólj hozzá.” – mantráztam magamban, miközben leszegett fejjel sétáltam el mellette.
A repülőút alatt próbáltam olvasni, de a betűk összefolytak. Az agyam egyetlen szóra koncentrált: Gábor. Az a férfi, aki eltűnt, és most itt ül, mintha egy hátizsákos nyaraló lenne.
A landolás után a mexikói hőség úgy csapott arcon, mintha egy gőzölgő paplant borítottak volna rám. Azonnal izzadni kezdtem, a pólóm hozzátapadt a hátamhoz, és a fény – az a fehér, perzselő fény – visszaverődött a betonról és az autók szélvédőjéről. Húztam magam után a bőröndöt, próbáltam nem pánikolni.
A spanyol nyelv gyors, dallamos, követhetetlen volt. Olyan érzés volt, mintha mindenki énekelne, csak én nem ismerem a dallamot. A reptér előtti taxisorban álltam, mikor odalépett hozzám egy barátságos arcú férfi, negyvenesnek tűnt, enyhén izzadt fehér ingben.
Valamit mondott, amit nem értettem. Aztán a közeli kék autóra mutatott.
Elővettem a telefonom, bepötyögtem: „Szállodát keresek”, és megmutattam neki.
Elmosolyodott. – Sí, sí! – bólintott, majd rám és a bőröndre mutatott.
– Szuper, full extra… – mormoltam, és átnyújtottam neki a csomagot.
Ő betette a csomagtartóba, még mosolygott is. Már nyúltam volna a kilincs felé, amikor…
A motor felbőgött. A kocsi kilőtt.
– Hé! VÁRJON! – kiáltottam, de már késő volt.
A férfi elhajtott. A csomagtartóban az egyetlen táskám, benne az útlevelem, a pénztárcám, a ruháim – mindenem.
Ott álltam, megdermedve, a kezem a levegőben, a szám nyitva, mint egy rossz kabaréjelenetben.
Aztán rájöttem. Nem vicc volt. Ellopták. Mindent.
A telefon még a kezemben volt – az egyetlen, amit nem adtam oda. De nem volt rajta sem internet, sem használható SIM-kártya.
Leültem a reptér előtti lépcsőre. A térdeim remegtek, a mellkasom zihált. A könnyeim forrón záporoztak.
És akkor meghallottam.
– Zsuzsa?
Feljebb emeltem a fejem. A fény elvakított, a könnyek homályosították a látásomat.
Ott állt. Gábor. Az a férfi, akit a legkevésbé akartam látni.
– Mi történt? – kérdezte, miközben közelebb lépett.
– Kiraboltak! – tört ki belőlem. – Egy ál-taxis elvitte a bőröndömet. Benne volt az útlevelem, a pénzem, mindenem!
Láttam rajta, hogy tényleg megdöbbent.
– Hogy mi?! Hol? Mikor?
– Itt, az imént! Azt hittem, taxit hívok… elmosolyodott, bólintott, aztán… ELHAJTOTT!
Egy másodpercig csak nézett rám, majd halkan sóhajtott.
– Rendben. Gyere. Menjünk a rendőrségre. Bejelentjük.
Bámultam rá. Szólni akartam, azt akartam mondani, hogy „hagyj békén, takarodj”, de… nem jött ki hang. Mert ő volt az egyetlen ember, akit ebben az országban ismertem.
És én túl fáradt, túl összetört, túl egyedül voltam ahhoz, hogy nemet mondjak.
A rendőrőrs kicsi volt. Forró. A levegő poros és kávéillatú, mintha egy régi, fáradt világban járnánk. Egy rozoga ventilátor próbált levegőt keverni a sarokban, de csak csikorgott.
Leültem a fal melletti műanyag székre. A telefont szorongattam. Az egyetlen tárgy, ami még az enyém maradt.
Gábor a pulthoz lépett, és elkezdett spanyolul beszélni. Folyékonyan. Magabiztosan. Nem akadozott, nem keresgélt szavakat. Csak beszélt, pontosan, érthetően. Elmondta, milyen volt a kocsi, a rendszám egy részét, még azt is, hogy a férfi inge zsebes volt és kopott.
Döbbenten néztem. Én mindig úgy gondoltam Gáborra, mint valakire, aki másokra hagyja a nehéz dolgokat. De most… ő volt a kontroll. Ő intézte.
Amikor visszajött hozzám, lágy mosollyal szólt:
– Azt mondták, valószínűleg holnap megtalálják a fickót. Már többször jelentették. Nem jut messzire.
Bólintottam. Szólni akartam, de nem jött ki hang.
Nem kellett most megmentenem senkit. Nem kellett húgom lenni, nővér, mentőcsónak. Most valaki más cipelte a terhet.
Gábor megköszörülte a torkát.
– Figyelj… ma este nálam aludhatsz.
Felvontam a szemöldököm. – Komolyan?
– Két ágy van – tette hozzá gyorsan. – És… se pénzed, se útleveled. Valahol meg kell aludnod.
– Rendben – mondtam, karba tett kézzel. – De semmi hülyeség.
– Nem vagyok perverz, Zsuzsa…
A szálloda nem volt messze. Egy egyszerű bézs épület, halványzöld neonfelirattal az ajtó felett: “Hotel del Mar”. Az előcsarnokban fáradt ventilátorok forogtak, a levegőben kókuszos szappan és enyhe dohszag keveredett.
A szoba két ággyal várt. A falak csupaszok, csak egy vászonkép árválkodott rajta valami homokos partról, amit valószínűleg egy óvodás is jobban megfestett volna. Leültem az egyik ágy szélére, és csak bámultam a semmibe.
Gábor a másik ágyra huppant le, a lábát keresztbe téve, a padlót bámulva. A csend olyan volt, mint egy feszes húr. Nem nyikorgott, hanem húzott. Fojtott.
Végül ő törte meg.
– Miért vagy ennyire dühös rám?
Felnevettem. Egy fáradt, száraz, szinte keserű kacaj tört ki belőlem.
– Tényleg ezt kérdezed?
– Igen – felelte halkan. – Meg akarom érteni.
Felé fordultam.
– Elhagytad a húgomat. Egy cetlit hagytál, Gábor! Nem hívás. Nem bocsánatkérés. Egy darab papír. És most úgy ülsz itt, mintha csak egy kicsit túlléptél volna egy randin.
Nagyot nyelt. Láttam, hogy keresgéli a szavakat.
– Nem volt egyszerű… De elmondtam neki az igazat.
– Milyen igazat?
Előre dőlt, a könyökét a térdére támasztotta. A hangja elhalt.
– Hogy eltávolodtunk. Hogy már csak megszokásból éltünk együtt. Már rég nem működött. Szerettük egymást... valaha. De már nem volt elég.
Összefontam a karjaimat. – Szóval meguntad. És inkább eltűntél, mint egy kamasz.
– Nem erről van szó. – A hangja megremegett. – Szerelmes lettem valaki másba.
A gyomromban egy pillanatra megállt a levegő. A szívem mintha kihagyott volna egy ütemet.
– Kibe? – kérdeztem suttogva.
Nem fordult el.
– Beléd – mondta.
A csend megdermedt. Az idő lelassult. A levegő hirtelen sűrű lett, mintha egy vizes lepedőn keresztül próbálnék lélegezni.
– Ez valami rossz vicc? – kérdeztem, a hangom hirtelen éles lett.
– Nem – rázta meg a fejét. – Soha nem akartam, hogy így legyen. De minden alkalommal, amikor láttalak… úgy éreztem, végre… valaki lát. Úgy igazán.
Felugrottam. Az ágy nyikorgott alattam.
– Ne. Ezt ne. Nem játszhatod ezt el. Ez nem valami romantikus vígjáték, ahol a közönség nevet, és a végén csókot váltunk. Ez a valóság, Gábor!
– Tudom. – Csendesen nézett rám. – Nem várok semmit. Csak el akartam mondani. Először az életemben… őszintén.
Elfordultam. A bézs falat bámultam, de valójában semmit sem láttam.
Bennem harag kavargott. Zavartság. És valami más… amit nem akartam megnevezni.
Mert az igazság az volt, hogy valami mindig ott volt közöttünk. Egy-egy félmosoly. Egy hosszabb pillantás a családi vacsorákon. Egy félreérthető nevetés, amit mindketten gyorsan elfojtottunk.
Gyűlöltem magam, amiért nem tudtam őt teljesen gyűlölni.
– Aludnom kell – suttogtam végül. – Holnap… majd rendezzük.
De nem tudtam elaludni. A légkondi zúgása egy ritmust dobogott a mellkasomban, mintha a szívem együtt dobolt volna vele. A plafont bámultam, és próbáltam nem érezni semmit.
Reggel korán csörgött a telefonom. A rendőrség volt az. Megtalálták a dolgaimat. A táskámat, az útlevelemet, még a pénzemet is.
Csendben összepakoltam. Gábor még aludt. Vagy csak úgy tett.
Nem szóltam hozzá. Nem mertem ránézni. Mert tudtam: ha most ránézek, valamit akarok majd. Valamit, amire nem vagyok készen.
Még nem. Mert Jolán még mindig ott sír a kanapémon, este tízkor, a paplan alatt.
Hazautaztam. Otthon minden csendesebb volt. Hidegebb. Jolán nem kérdezett semmit, mikor hazaértem. Csak egy csésze teát tett elém, és bólintott.
Később, a szobámban ülve, elővettem a telefonom. Feloldottam. Megnyitottam a névjegyzéket.
Gábor.
Hosszan bámultam a nevet.
És végül… mégis írtam.
„Mi lenne, ha egyszer kávéznánk?”
Lehet, hogy hibáztam.
Lehet, hogy önző voltam.
De legalább őszinte.
És most, ebben az egyetlen pillanatban, az őszinteség volt az egyetlen dolog, ami nem tűnt hazugságnak.