Jogi nyilatkozat:A ravatalozóban félhomály ült, mintha a falak is visszafojtott lélegzettel figyeltek volna. A Baross utcai kis templom öreg faajtaja néha megreccsent a huzatban, de azon kívül csak a pap mély, rezgő hangja töltötte be a teret. A hangja lassú volt és szelíd, mégis úgy éreztem, minden szó súllyal zuhan rám.
Ott feküdt előttünk Nagyi, fehér csipkekendőben, amit én választottam neki. Olyan békésen, kisimultan pihent, mintha csak elszenderedett volna egy délutáni szunyókálás után. A szája sarka még mindig őrizte azt a kedves kis mosolyt, amit gyerekkoromban annyira szerettem. Akkor is így mosolygott, amikor szilvalekváros palacsintát sütött, vagy amikor rászidott, hogy „ne fuss mezítláb a hideg kövön, Zsófikám, megfázol!”
Most viszont hiába vártam, nem pattant fel többé, hogy eligazítsa a kendőt a vállamon, vagy megsimogassa a hajamat.
A szemem csípett, a torkomat valami kemény és fojtogató szorítás húzta össze.
Anya ott állt mellettem, a fekete kabátja ujját olyan görcsösen markolta, hogy a cs knokijai kifehéredtek. Ritkán láttam őt sírni, de most az arcára volt írva, mennyire küzd. Úgy állt a koporsó mellett, mintha attól félne, egyetlen rossz levegővétel darabokra törné benne azt, ami még ép.
A pap halk áldást mondott, majd intett, hogy aki szeretne, most búcsúzzon el. A rokonság lassan, sorban indult meg. Halkan pityergő idős nénik, távoli unokatestvérek, akiket évente egyszer látni is sok volt, és mi, a közvetlen család.
Amikor Anya lépett a koporsóhoz, egy pillanatra megfeszült. Tétovázott. Úgy tűnt, mintha valami nagy döntés előtt állna. Megsimogatta Nagyi kezét, azt a vékony, papírszerű bőrt, amin még mindig látszott a kertészkedéssel töltött évtizedek nyoma.
Aztán láttam, hogy Anya körbepillant.
Csak egy másodpercre, de én — ott állva mellette — észrevettem.
A kabátzsebébe nyúlt.
Egy apró, fekete bársonytasakot vett elő.
Olyan gyors, finom mozdulattal csúsztatta a koporsó belsejébe, mintha attól tartana, hogy a levegő is meglátja.
Megdermedtem.
Valami tiltakozott bennem:
Mit tesz oda? Miért titkolja?
De csak álltam némán, a megfelelő pillanatot keresve, ami persze sosem jött el. Ez temetés volt, nem vallatás.
Amikor hazaértünk a széllel cibált utcákon és becsuktuk magunk mögött a bejárati ajtót, a lakás csendje szinte ránk omlott. Anya a konyhába ment, teát tett fel, mert mindig azt teszi, ha vigasztalni akar vagy önmagát próbálja egyben tartani.
Én viszont már nem bírtam tovább.
– Anya… – kezdtem óvatosan, és ő rám nézett a bögrét szorongatva.
– Láttam, hogy valamit… odatettél a nagyi mellé. A koporsóba. Mi volt az?
Először nem felelt. Mintha a kérdés lassan csapódott volna le benne. A szeme elsötétült, mint amikor hirtelen felhők futnak a nap elé.
Leült.
Sóhajtott egy nagyot, ami remegett is kicsit.
– Nem akartam, hogy bárki más észrevegye. Nem értették volna. Talán te sem fogod. – mondta lassan.
– Próbáld meg. – feleltem. – Szeretném tudni.
Hosszú csend telepedett közénk, a konyhai óra ketyegése szinte túl hangos lett a falon. Anya végül lehunyta a szemét, és megszólalt:
– A karikagyűrűje volt. De… nem az, amit a nagyapádtól kapott.
Megbillent a világ.
Valami hideg futott végig rajtam.
– Nem… a Papusét? – kérdeztem halkan.
Anya megrázta a fejét.
– Nem. Egy másik karikagyűrű. Egy olyan férfitől, akit te nem is ismertél. Akit én is csak úgy, lopott mondatokból ismertem. Akit Nagyi… egész életében szeretett. Még akkor is, amikor már hozzánk tartozott.
Összeszorult a mellkasom.
Mintha valami régi, eltemetett történet kezdett volna kiásódni a múltból.
– Ki volt ő? – kérdeztem alig hallhatóan.
Anya elfordította a tekintetét.
– Úgy hívták… Kárpáti András. És ha nem viszik el katonának, ha nem történik vele az, ami… akkor valószínűleg nem a nagyapádat veszi el. Soha nem beszélt róla, de én… tudtam róla. Én láttam azt a gyűrűt. Egész életében őrizte. Rejtegette is. Csak egyszer mutatta meg nekem, mikor még fiatal voltam.
Elhallgatott.
Majd egy olyan mondat hagyta el a száját, amitől a bőröm libabőrös lett:
– Azt mondta nekem egyszer: „Ha odafent András vár rám, azt akarom, hogy a gyűrűmről ismerjen meg.”
Anya szeme könnybe lábadt.
– És most… úgy érzem, együtt vannak. Újra.
Én pedig ott ültem vele szemben, és hirtelen rájöttem, milyen keveset tudtam a saját nagyanyám életéről.
És milyen nagy titkot vitt magával a föld alá.
A konyha levegője lassan kihűlt, a teavíz rég felforrt, majd visszahűlt a rezsón. Anyám még mindig a bögrét szorongatta, de nem ivott belőle. A kezében remegő pohárhoz hasonlóan ő maga is reszketett — mintha minden kimondott szó visszarántaná egy olyan múltba, amit évtizedek óta kerül.
A csendet én törtem meg:
– Anya… miért nem mesélt erről soha Nagyi?
– Mert… – kezdte, majd szipogott. – Mert úgy érezte, nem szabad. A nagyapádat tisztelte, és a maga módján szerette is. De a szíve mélyén… mindig is Andrást hordozta.
– De hát… – kerestem a szavakat – ő és Papus boldognak tűntek.
Anya bólintott.
– Igen. Együtt építették fel az életet, felneveltek minket, megtanultak nevetni együtt, veszekedni, kibékülni. A szeretet sokféle. De van az a fajta szerelem, Zsófikám… – itt kicsit elmosolyodott, keserűen – amihez nincs másik fogható. Az az első, fiatalon megélt, amit soha nem kapsz vissza, ha egyszer elveszíted. Még ha később boldog is leszel, valahol mélyen ott marad egy sebhely.
Néztem Anyát.
Ahogy beszélt, egyszerre tűnt idősebbnek és fiatalabbnak. Mintha a saját életéből is merített volna ehhez.
– És te… – kezdtem félve – te tudtad, hogy Nagyi… másba volt szerelmes?
– Sejtettem. – Anya lassan, nagyon lassan bólintott. – Aztán egyszer, mikor kamasz voltam, rajtakaptam, hogy a fiókban turkál. Azt hittem, valamit keres, de valójában csak elővette azt az apró díszdobozt. Abban volt a gyűrű. Nekem mutatta meg először. Senki másnak.
A szavai súlya alatt belesüppedtem a székembe.
– És Papus tudott róla? – kérdeztem óvatosan.
– Szerintem… igen is, meg nem is. – sóhajtott. – A férfiak néha többet éreznek, mint amennyit mondanak. Volt köztük egyfajta csendes megállapodás. Nagyi mellette volt, gondoskodott róla, szeretett rá mosolyogni, de azt a részt a szívéből, amit Andrásnak adott… azt nem lehetett visszakövetelni.
Megborzongtam.
Éreztem, hogy amit hallok, több mint egy régi szerelem története. Ez valami olyan mély igazság, ami túlmutat egyetlen életen, egyetlen veszteségen.
– És Andrással… mi történt?
Anya tekintete a konyhaablak felé siklott, mintha ott látná a választ.
– Behívták katonának. Azt mondták, gyorsan hazajöhet, hisz csak kiképzés, semmi komoly. De aztán… eltűnt. Egy baleset, egy félrecsúszott művelet, senki nem tudta biztosan. Hivatalosan soha nem találták meg a testét. Érted? – nézett rám hangsúlyosan. – Soha.
A szó belehasított a levegőbe.
– És Nagyi… várt rá? – kérdeztem halkan, szinte suttogva.
– Minden nap. – bólintott Anya. – Még akkor is, amikor már a nagyapáddal volt. A várakozás nem mindig azt jelenti, hogy reménykedsz. Néha csak azt, hogy nem tudsz lezárni valamit, ami ennyire a részed.
A történet súlya rá nehezedett a mellkasomra.
Nem tudtam, sírni akarok-e vagy feltenni még száz kérdést.
– És… soha nem beszélt erről senkinek? – tettem fel végül.
– Csak nekem. – mondta Anya csendesen. – Mikor már törékeny volt, és sokszor álmatlan éjszakái voltak, előfordult, hogy leültem mellé a nappaliban. Akkor mesélt. Nem sokat, csak apró részleteket. Például, hogy András minden vasárnap a Tisza-parton vitte sétálni. Hogy málnaszörpöt ivott jéggel, és mindig elnevette magát, ha a kutyák kergették egymást a füvön. Hogy egyszer, egy zivatar előtt, egyetlen pillanatra úgy érezte, András hazatért hozzá — de csak a szél csapta be az ajtót.
Anya elmosolyodott, de a szeme tele volt könnyel.
– És azt is mondta… hogy ha valaha újra találkoznak, ő nem akar üres kézzel odamenni. A gyűrű… – itt elakadt a hangja – az a gyűrű volt az ő ígérete. Az első és utolsó.
Meg sem próbáltam visszatartani a könnyeimet.
Valami mély, tisztító fájdalom tört fel belőlem.
Egy ideig egyikünk sem szólt.
Csak ültünk a konyha sápadt fényében, és hagytuk, hogy a múlt átfolyjon rajtunk.
Aztán megszólaltam:
– Anya… én is szeretnék többet tudni róla.
– Kikről? – nézett fel fáradtan. – A nagyanyádról? Andrásról?
– Mindkettőről. Az egész történetről. Nem akarom, hogy velük együtt a sírba kerüljenek a részletek.
Anya lassan kiegyenesedett.
– A pincében van egy régi fémdoboz. A nagymamáé volt. Szerintem ott van minden, amit őrzött erről. Levelek, fényképek… emlékek. Én sosem nyúltam hozzá. Valahogy… nem mertem.
Összenéztünk.
Egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan izgalom suhant át rajtam:
mintha most kezdődne csak igazán a történet.
– Menjünk le – mondtam határozottan.
Anya kicsit meglepődött.
– Most? Ilyen későn?
– Igen. – bólintottam. – Most.
A ház egykor jobb napokat látott pincelejáróján csikordult a vaslépcső. A lámpa pislákolva gyulladt fel, sárgás fényt vetve a poros polcokra és a rég elfelejtett holmikra.
Anya egy sarok felé mutatott.
– Ott. A régi varrógép mögött.
Odasétáltam. A doboz nehéz volt, hideg és rozsdafoltos.
Ahogy ölbe vettem, meglepett, milyen szorosan záródik.
És abban a pillanatban megéreztem:
ebben a dobozban egy egész szerelem története lapul.
Egy olyan történet, amit soha nem hallottunk végig.
– Hozzuk fel – mondta Anya rekedt hangon.
Felemeltem a dobozt, és ahogy a lépcsőn felfelé haladtunk, valami furcsa érzés szorította a szívemet.
Mintha Nagyi valahol, egy láthatatlan helyen, mosolyogva figyelne.
A doboz súlya mintha nőtt volna, ahogy lépésről lépésre haladtunk felfelé a pincelépcsőn. Anya elöl ment, egyik kezével a fal korlátjába kapaszkodva, a másikkal arrébb tolva a lelógó pókhálókat. A lámpa pislákoló fénye mögöttünk lassan elaludt, mintha a múlt, amelyet éppen felszínre hoztunk, vissza akarna húzni minket a sötétbe.
A nappali meleg fénye azonban elé állt, mint egy védelmező burok. Letettük a fémdobozt az asztalra, és egy ideig csak néztük.
Mintha mindketten attól féltünk volna, hogy amit benne találunk, több lesz annál, mint amire felkészültünk.
Anya törte meg végül a csendet.
– Szerinted jót tesz ez? – kérdezte halkan. – Hogy felnyitjuk? Vagy hagynunk kellene a múltat pihenni?
Megfogtam a kezét.
– Anya… Nagyi maga őrizte ezt egész életében. Ha el akarta volna égetni vagy elrejteni, megtette volna. De ő… elrakta. Valószínűleg azért, hogy egyszer valaki megtalálja. Talán épp mi.
Anya tekintete megenyhült.
Aztán bólintott.
Lassan felpattintottam a rozsdás fülét. A zsanér nyikorogva engedett.
A doboz teteje felnyílt, és egy pillanatra mindketten visszatartottuk a lélegzetünket.
Belül egy köteg megsárgult levél hevert, gondosan selyemszalaggal átkötve. Mellette több fekete-fehér fénykép, egy hajtincs apró papírcsomagolásban, és egy vékony jegyzetfüzet.
Megérintettem az egyik levelet.
A papír olyan törékeny volt, hogy attól féltem, szétesik az ujjaim között.
– Istenem… – suttogta Anya. – Ezek… András levelei lehetnek.
Letöröltem az első boríték széléről a port. A tinta teljesen elhalványodott, de a név még kivehető volt:
„Kárpáti András”
És alatta:
„Bodnár Ilonának, szeretettel.”
A saját nagyanyám nevét látni egy ilyen régi borítékon olyan volt, mintha hirtelen visszacsöppentem volna az időbe.
Mintha ő maga lépett volna be a nappaliba, azzal az örökös mosolyával.
– Olvassuk el? – kérdeztem bizonytalanul.
Anya csak bólintott.
Kibontottam a levelet. A lap finoman remegett, amikor kihajtottam.
Az első sor szívbe markoló volt:
„Drága Ilonám,
már harmadik napja nem láttalak, és a várakozás lassan őrületbe kerget…”
Beszívódott a csendbe, mint egy rég elfelejtett dallam.
Folytattam az olvasást:
„A kiképzés könnyebb lenne, ha tudnám, mikor ölelhetlek újra. Az emberek azt mondják, gyorsan hazamehetünk. Én csak remélem, hogy igazuk lesz, mert nélküled a világ olyan sivár, mint a folyópart ősszel, mikor minden levél lehullott.”
Megszorult a torkom.
Anya ajkához kapta a kezét.
– Uramisten… – suttogta.
Olvastam tovább:
„Tegnap este a tűznél a fiúk arról beszéltek, kihez tér majd haza. Én nem szóltam semmit. Csak a gyűrűt néztem, amit adtál. Azt mondtad, addig őrizzem, amíg újra el nem veheted. Hát őrzöm, Ilonám. A szívemmel együtt.”
Elakadt a hangom.
Anya lehajtotta a fejét, könnyei hangtalanul hullottak az asztal lapjára.
Lassan letettem a levelet, nehogy a saját könnyem essen rá.
– Ez… – suttogtam – ez szerelem volt. Tiszta szerelem.
Anya csak bólintott.
A következő levél rövidebb volt, kapkodóbb, mintha sietve írták volna. A szén ceruza nyoma szinte elmaszatolódott.
„Ilonám, nem tudom, mikor látlak újra. Valami történt, parancsot kaptunk, mindent elkapkodtak körülöttünk. Ha nem érnék haza… tudd, hogy te voltál életem fényes pontja. És bármilyen messze sodor az élet vagy a halál, mindig te leszel az, akit keresni fogok.”
A levelek sorra meséltek egy olyan szerelemről, amely soha nem teljesedhetett be, mégis erősebb volt, mint száz közös év.
A fényképeken egy fiatal férfi mosolygott vissza ránk: világos szemek, kissé kócos haj, könnyed tartás. Nem volt benne semmi különös — de mégis volt benne valami olyan élő, hogy az ember szíve belesajdult a hiányába.
Az egyik fotón Ilona is rajta volt — fiatalon, csinosan, könnyed nyári ruhában, a Tisza-parton állva. A szemében az az ismerős kis mosoly, amit én is mindig láttam rajta.
Kettejük között olyan természetes közelség volt, amit nem lehet eljátszani.
Anya végül egy mélyet sóhajtott.
– Zsófikám… most már érted, miért tette be azt a gyűrűt a koporsóba? – kérdezte.
– Igen. – feleltem. – Mert ez volt az ő történetük lezárása. A búcsú, amit soha nem kaptak meg.
A doboz alján egy boríték hevert, amely különbözött a többitől. Nem sárgult meg annyira, mintha későbbi lenne. Rá volt írva:
„Ha valaki egyszer megtalálja…”
Kibontottam. Nagyi kézírása volt benne, az a jellegzetes, kissé döcögős betűkkel írt sor, amit ezerszer láttam a születésnapi üdvözlőkártyáimon.
„Ha egyszer valaki megtalálja ezeket a leveleket, szeretném, ha tudná: nem éltem boldogtalan életet. A férjem jó ember volt, tisztelt és szeretett engem. De az első szerelem olyan ajándék, amit soha nem ad vissza az élet. András volt az én első történetem. A gyűrű, amit tőle kaptam, mindig nálam maradt. Ha egyszer elmegyek, szeretném, hogy mellém kerüljön. Hátha valahol, ahol már nincsenek határok és távolságok, megint egymásra találunk.”
Letettem a papírt.
Nem tudtam megszólalni.
Anya lassan a vállamra tette a kezét.
– Szerintem… most már megkaptuk, amire szükségünk volt. Megértést. Tiszteletet. És azt a fajta békét, amit csak az igazság adhat meg.
Bólintottam.
A dobozt lassan visszacsuktuk, de már nem tűnt olyan súlyosnak. Mintha a történet, amely eddig ott pihent benne évtizedek óta, felszállt volna a levegőbe, ott lebegve körülöttünk.
Aznap éjjel sokáig nem tudtam elaludni.
Az ablakon át láttam, ahogy a hold ezüstje rávetül a kertre. A szél finoman ringatta a diófa leveleit, és én arra gondoltam:
Talán valahol, valami másik világ peremén valóban találkoznak. Nagyi és András. Ketten. Újra.
És ebben a gondolatban végre volt valami megnyugtató.
Valami egészen tiszta.
A temetés másnapján visszamentünk a temetőbe. Anya letett egy szál fehér rózsát a friss sírra.
Én csak álltam, és a hideg levegőben azt éreztem: nincs bennem több kérdés.
A gyűrű ott van vele.
A szerelem, amit hordozott, többé nem rejtőzik.
És ahogy a sír fölött megmozdult egy levél a szélben, arra gondoltam:
Most már tényleg hazatalált.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.