Tóth Viktor kapitány rutinosan irányította a motorcsónakot az abádszalóki kikötőből kifelé. A Tisza-tó vize azon a reggelen tükörsima volt, a nap már korán melegen sütött, és enyhe szél járta a part menti nádasokat. A hajón négy budapesti turista ült izgatottan, horgászbotjaikat készenlétbe helyezve.
– Viktor bácsi, ez maga szerint jó hely lesz? – kérdezte az egyik fiatal, Kovács Ádám nevű srác, miközben a csalit próbálta a horogra tűzni.
– Itt mindig akad valami – biccentett Viktor. – Tegnap is három süllő, két harcsa. Csak legyen türelmetek, fiam.
Alig telt el fél óra, a nap már magasan járt az égen, mikor a csónak elején ülő Annamari hirtelen felkiáltott:
– Nézzék! Ott úszik valami! – mutatott előre, kissé balra.
Viktor hunyorítva nézett a távolba. A nap szikrázott a víz tetején, de valami tényleg mozgott, csapkodott, ahogy a hullámok gyengén ringatták.
– Talán egy madár… vagy egy hód… – mormolta.
De ahogy egyre közelebb értek, és a csónak orra lassan rámutatott az alakra, Viktor döbbenten szisszent fel.
– A mindenit… Ez egy macska!
A csónakban ülők egyszerre hajoltak előre. A vízben egy vörös cirmos úszott kétségbeesetten. Bundája csuromvíz, szemei riadtak, bajusza remegett, ahogy próbálta magát a felszínen tartani. Alig mozgott, csak egy-egy csapásra futotta.
– Ez... hogy kerülhetett ide? – kérdezte egy idősebb úr, Farkas László.
– Másfél kilométerre vagyunk a parttól… – suttogta Viktor. – Ez nem lehet véletlen.
– Lehet, hogy beesett egy csónakból? – találgatta Annamari.
– Vagy elsodorta az áramlat, a napokban elég erős volt – tette hozzá Ádám.
A macska erőtlenül nyávogott, próbálva a csónak felé úszni. Látszott, hogy nincs már sok ideje.
– Na jó, uraim, a horgászat várhat – mondta Viktor, már nyúlt is a merítőhálóért. – Nem hagyhatjuk így.
A férfi óvatosan a csónak szélére térdelt, próbálta alá tolni a hálót, de a macska ösztönösen menekült, karmolt, kapálózott, ahogy csak tudott.
– Nyugi, kis barátom, nem bántunk – dünnyögte Viktor.
A többiek visszatartott lélegzettel nézték, ahogy Viktor végül sikerrel járt: a háló alá csúszott, és egy határozott, de finom mozdulattal a csónakba emelte a kis állatot.
– Na megvagy… – sóhajtott fel.
A macska remegve feküdt a fedélzeten, szinte mozdulatlanul. Viktor az ülés alól elővett egy régi kabátot, és betakarta vele.
– Szegény… teljesen kimerült. Vajon mennyi ideje lehetett a vízben?
– Nézze csak, milyen szép! – mondta Annamari meghatottan. – És fiatalnak tűnik.
– Meg kell nézetni állatorvossal – mondta Viktor. – Ki tudja, mennyi vizet nyelt, meg nem is tudni, nincs-e belső baja.
– El tudjuk vinni mi is, ha kell – ajánlotta Ádám.
– Köszönöm, de ezt én viszem. Én hoztam ki, én is vigyem vissza – jelentette ki Viktor határozottan.
Visszafelé a kikötőbe senki sem beszélt. A macska a csónak egyik sarkában lapult, időnként halk nyávogással próbálta jelezni: még él, még küzd.
A partra érve Viktor karjába vette a kabátba bugyolált állatot, és sietve indult el a kocsihoz.
– Kit hívjak… Zsuzsa… igen, dr. Váradi Zsuzsát – motyogta magának. – Ha valaki, ő tud segíteni.
Tóth Viktor lendületesen kanyarodott be Abádszalók egyik kis utcájába, ahol a falusi állatorvosi rendelő bújt meg egy mézszínű, vakolatkopott házban. A fából készült kapun kopogtatott, miközben a karjában tartott, ronggyá ázott macska halk nyüszítéssel mocorgott meg a kabát alatt.
Az ajtó mögül gyors léptek hallatszottak, majd megjelent dr. Váradi Zsuzsanna, a környék egyetlen állatorvosa, aki egyszerre volt szigorú és melegszívű. Fehér köpenyén kávéfolt, a bal vállán egy cirmos kölyök szunyókált.
– Te jó ég, Viktor, mit hoztál ide nekem? – kérdezte döbbenten.
– Egy macskát. A Tisza közepéről. Másfél kilométerre a parttól úszott… vagyis már alig úszott – felelte Viktor sietve, és letette a kabátot a vizsgálóasztalra.
Zsuzsa azonnal a munkára kapcsolt. Tapintott, nézett, hallgatózott, közben halkan magyarázott:
– Vizes, persze… Hideg a teste, de nem kómás. Légzés rendben. Pici tüdőhang van, de nem durva. Szívhang szabályos. És... kislány! Nagyon fiatal, talán hét-nyolc hónapos lehet.
– Túléli? – kérdezte Viktor halkan, mintha tartana a választól.
– Ha most pihenhet, eszik és melegben marad, akkor igen. Meglepően erős. De valószínű, hogy sokkot kapott – felelte Zsuzsa, miközben gyengéden megtörölte az állat arcát egy száraz ronggyal.
Viktor fellélegzett.
– Akkor hazaviszem. Leteszem a kanapéra, kap enni, lesz puha takarója. Talán még nevem is lesz hozzá.
– Először csak nyugalom kell neki – intett Zsuzsa. – De ha van otthon egy kis főtt csirke, meg simogató kéz… máris fél gyógyulás.
Otthon Viktor az előszobában tette le a szállítódobozt, amit Zsuzsa adott kölcsön. Az apró kis jószág csak remegett, bundája még mindig vizes volt, de már nem nézett annyira riadtan.
– Na gyere, kishaver – mondta Viktor. – Itt most biztonságban vagy.
Egy régi plédet terített a kanapéra, mellé tálkát tett, benne egy kevés főtt csirkemell.
A macska először nem mozdult. Aztán fél óra múlva lassan kikúszott a dobozból, végigsomfordált a szőnyegen, és óvatosan megszaglászta az ételt.
– Ez az, jól van. Egyél csak – suttogta Viktor, és a távolból figyelte.
A következő napok csendesen teltek. A cica a nappali sarkában húzódott meg, csak enni jött elő, vagy ha épp Viktor egyedül volt otthon. Nem dorombolt, de már nem is fújt.
– Na, hogy hívjalak… – gondolkodott hangosan Viktor egyik este, miközben a kandalló előtt ülve bámulta a bundás kis lényt. – Ha már a halál torkából hoztalak ki, legyen a neved… Szerencse.
A cica mintha megértette volna. Felnézett, és halk „mrrr” hangot hallatott.
– Ez eldőlt – mosolygott Viktor. – Szerencse vagy. És remélem, az én szerencsém leszel.
Egy héttel később a macska már rendszeresen ült az ablakpárkányon, onnan figyelte Viktor minden mozdulatát. Néha odament hozzá, és hagyta, hogy megvakargassa a fülét. A szeme már nem volt riadt – inkább kíváncsi. A testtartása pedig egyre magabiztosabbá vált.
A falu népe is megtudta a történetet.
– Tóth Viktor cicát mentett a Tiszából! – suttogták az emberek a boltban.
– Láttam is a házuk ablakában, ott napozott! – vágta rá egy idősebb néni.
Viktor eleinte zavartan legyintett a pletykákra, de belül büszke volt.
Egy délután becsöngetett a szomszéd, Kocsis Misi bácsi, kezében szatyornyi halkonzervvel.
– Azt mondják, van egy túlélő a háznál – vigyorgott. – Gondoltam, hozok valamit neki.
– Már Szerencsének hívjuk – mondta Viktor, miközben átvette a szatyrot. – És igazad van: túlélő. Az én kis kapitányom a kanapén.
Eltelt három hét.
Szerencse, a vörös cirmos, már úgy viselkedett, mintha mindig is Tóth Viktor házában élt volna. Minden reggel az előszobaszőnyegről kísérte pillantásával Viktor cipőhúzását, majd elfoglalta szokásos helyét az ablakban. Napközben a radiátor mellett szundikált, este pedig a kanapé karfájáról figyelte, mit főz gazdája.
– Látod, te kis csoda – mondta egyszer Viktor, miközben egy szelet sajtot tett a tányérra. – A Tiszából húztalak ki, de az én szívemet is kihalásztad.
Szerencse erre halkan nyávogott, és a farkát Viktor bokájához dörzsölte.
Egy szép tavaszi délelőtt azonban különös levél érkezett. A borítékon kézírás: „Németh Lászlóné Ilona – Szolnok”. Viktor leült a konyhaasztalhoz, felbontotta, és olvasni kezdte:
„Tisztelt Tóth Úr!Az abádszalóki boltban láttam a hirdetőtáblán egy fotót, amin az Ön vörös macskája látható. A férjemmel három hónapja elvesztettük a cicánkat, Micit. Ő is vörös cirmos, ivartalanított nőstény, 8 hónapos, és egy este eltűnt a kertünkből, ami a Tisza partján van. A képen látható cica megszólalásig hasonlít rá. Lehetetlen… de mégsem tudok nyugodni, amíg nem kérdezem meg: nem lehetséges, hogy ő lenne az én Micikém?”
Viktor csak ült némán. A levél a kezében remegett. Kinézett az ablakon – Szerencse épp a kerti bokor alatt sütkérezett.
– Hát ez most… – kezdte volna hangosan, de félbeszakította magát.
Aznap este sokáig nem aludt. Forgolódott, a plafont bámulta, míg végül reggel felvette a telefont, és tárcsázta a levél alján megadott számot.
– Halló? Tóth Viktor vagyok. A macska miatt hívom…
Pár nappal később megérkezett Némethné Ilona. Idős, törékeny asszony volt, sál a nyakában, szatyornyi cicajáték a kezében. Viktor épp az udvart sepregette, amikor megállt előtte az öreg Suzuki.
– Jó napot, Ilona vagyok. Köszönöm, hogy fogadott – szólalt meg halkan az asszony.
– Köszönöm, hogy eljött. A cica… bent van. Most aludt el a fotelban.
Amikor Ilona belépett, Szerencse felriadt. Nem rohant el, de nem is ment közelebb. Csak ült, és figyelt.
– Mici… – rebegte Ilona könnyes szemmel. – Hát tényleg te vagy?
A macska megrezzent, kicsit megmozdult, mintha felismerné a hangot… de aztán visszahúzódott a fotel párnái közé.
– Nézze… – kezdte Viktor óvatosan. – Nagyon megszerettem. De ha ön szerint tényleg ő Mici…
Ilona lassan leült a másik székre.
– Nézze, uram… én úgy látom, ő most már az ön cicája. Ha engem lát, csak zavart. Ha önt, nyugalmat. A macskák tudják, hol az otthonuk. Ő döntött.
Viktor némán bólintott. A cica közben kimászott a fotelból, és Viktor lábához dörgölőzött.
Ilona elmosolyodott.
– Tudja mit? Maradjon. De hadd látogassam meg néha… Nem mintha ráismerne, de… úgy érzem, ez egyfajta lezárás lenne nekem.
– Természetesen – válaszolt Viktor. – Bármikor jöhet. És hívja csak Micinek, ha úgy szeretné. Nekem ő Szerencse, de a nevek nem számítanak. Csak a szeretet.
**
Attól a naptól kezdve minden vasárnap délután megjelent Ilona néni egy kis csomag macskacsemegével. Szerencse már ismerősként fogadta – nem rajongással, de egyfajta elfogadással.
Egy napon Viktor egy cetlit tűzött ki a hűtőre:
„Akit a víz hoz el hozzád, azt az ég küldte. És akit megtartasz, az örökre marad.”
És így is lett.
Szerencse végleg ott maradt Viktor házában, és talán még fontosabb: a szívében.
TÖRTÉNET 2
Egy ember adott egy kóbor kutyának egy kenyérhéjat. Fogalma sem volt róla, hogy hová vezet majd…
Egy falat kenyér – két élet ára
– Szóval... sietek – morogta maga elé Gábor, miközben kilépett a pékség ajtaján. Bár, ha őszinte akart lenni, sehová sem kellett sietnie. A válás óta senki sem várta odahaza. Üres lakás, kihűlt kávéfőző, egy régi fotó a hűtőn... még a macskát is elvitte az exfelesége.
„Szükségem van társaságra, de ne állattal...” – mondta Judit, mikor elvitte Cirmost. Aztán beült a villanyautójába, és elhajtott.
Gábor mélyet sóhajtott. A táskája alján megcsörrent a kulcscsomó, miközben előhúzta a kis szatyrot, benne egy vekni kenyérrel, némi kolbásszal és paradicsommal. „Legalább ennyi legyen otthon” – gondolta, és elindult a parkoló felé.
Ahogy beszállt a kocsiba, valami megmozdult a fényszórók előtt. Egy árnyék. Aztán megint. Gábor homlokát ráncolva hunyorgott kifelé. A járda szélén ült. Egy kutya. Sovány, csapzott szőrű, és a szeme... olyan mély volt, mintha tudna valamit, amit ő nem.
Nem nyüszített, nem könyörgött. Csak nézett.
– Te meg... – mormogta Gábor, majd letört egy darabot a kenyér héjából. – Éhes vagy? Tessék.
Kinyújtotta a kezét, a kutya pedig lassan, méltóságteljesen odalépett. Nem kapta ki a falatot, csak finoman kivette.
– Te, barátom, értelmiségi vagy – nevetett fel Gábor.
A kutya lenyelte a kenyeret, de nem ment el. Csak tovább figyelte. Gábor széttárta a kezét.
– Nincs más, öregem. Most nincs. – A kutya lassan elfordult, tett pár lépést, majd visszanézett. – Mi van, követni akarsz?
A kutya ugatott egyet. Majd megint elindult. Gábor értetlenül nézte.
– Mi a fene... én most egy kóbor kutyát követek?
Nevetett egyet saját magán, de mégis kiszállt az autóból. A kutya már elindult a mellékutcán, Gábor pedig utána.
A kutya magabiztosan haladt előre a sötét utcákon. Két sarokkal arrébb megállt, visszanézett, várt. Majd továbbment.
„Bolond vagyok” – gondolta Gábor, miközben befordult a következő sarkon. De nem állt meg.
Néhány perc múlva egy omladozó, régi házhoz értek. A falak megrepedeztek, az ablakokon megfakult függöny. A tornác mellett pár apró gyerekcipő.
A kutya az ajtóhoz sietett, kaparni kezdte. Gábor megállt mögötte.
– Él itt valaki? – kiáltott óvatosan.
Odabentről egy fáradt női hang felelt:
– Ki van ott?
– Ööö... engem... a kutyád hozott ide.
Csend. Majd az ajtó kinyílt egy résnyire. Egy nő állt ott, kócos hajjal, sötét karikákkal a szeme alatt. De mosolygott.
– Naida visszatért. Gyere be. Ő csak jó embereket hoz.
Gábor belépett.
Bent szegényes, de tiszta volt. Egy régi függöny remegett a huzatban, egy kiságy mellettük egy kisfiú aludt, a kezében egy kopott plüssmackóval.
– Klára vagyok – mutatkozott be a nő. – Ő pedig Naida, a mi kis őrangyalunk.
– Komolyan? Ő ilyen... gyakran hoz embereket?
Klára leült egy kisszékre, és megsimogatta a kutyát.
– A tűzvész után nem maradt semmink. A férjem... hát, ő nem volt az a hős típus. Elment. A gyerekkel ott ültünk egy padon. Naida odajött. Nem hagyott magunkra. Hozott ételt. Hozott... embereket. Egyszer egy egész csirkét! Máskor egy idős bácsit, aki adott egy kabátot. Hoztak konzerveket, pékárut. Hát így maradtunk életben.
– És miért itt éltek?
Klára lesütötte a szemét.
– A ház leégett. Iratok nélkül nem tudtam munkát vállalni. Egy barátnőnél laktunk, de nem maradhattunk sokáig. Ez a ház üresen állt. A tulajdonosok rég elmentek külföldre. Gondoltuk, kihúzzuk itt a telet...
Gábor némán elővette a telefonját. Tárcsázott.
– Peti? Te kerestél munkásokat az építkezéshez? Van itt egy nő, kisgyerekkel. Tudnál segíteni? Óvónő volt. Ott az az ovis rész, nem?
Klára ránézett. Gábor elmosolyodott.
– Peti rendes ember. Ne utasítsd vissza.
Hat hónappal később Gábor újra megállt ugyanannál a háznál. A régi, kopott falak most új vakolatot kaptak. A tető friss cseréppel ragyogott, az ablakokban tiszta függönyök lengtek. A kert kapuja nyitva állt.
A ház ajtaja kivágódott, és egy kisfiú rohant ki nevetve.
– Gábor bácsi! Gábor bácsi itt van! – kiáltotta örömmel, és már ugrott is a nyakába.
– Szia, Szabolcs! – nevetett Gábor, és felemelte a fiút. – Megnőttél, amióta nem láttalak!
– Anyu pitét sütött! Mondta, hogy biztos jössz, mert Naida egész reggel az ablakban ült!
Naida, a kutya, valóban ott feküdt a tornácon, farkát csóválva, mint aki mindent előre tudott.
Klára az ajtóban állt, kezében egy konyharuhával, és mosolygott.
– Gyertek be, a tea már kész – mondta csendesen.
Odabent már nem volt semmi nyoma a korábbi szegénységnek. A kis szoba meleg volt, illatozott a házi sütemény és a frissen főzött tea. A falon gyerekrajzok lógtak, az asztalon egy váza friss virággal.
– Ez minden a ti érdemetek – mondta Klára, miközben teát töltött Gábornak. – A munka, az óvoda, a lakcím. Minden... újra élünk.
– Nem én voltam – Gábor megrázta a fejét. – Én csak... Naidát követtem.
– Naida vezetett ide, de te nyitottad ki az ajtót – Klára rámosolygott. – Sokkal többet tettél, mint azt akkor sejtetted.
Szabolcs egy pillanatra eltűnt, majd egy rajzzal tért vissza. Rá volt rajzolva egy ház, egy kutya, egy nő, egy férfi, és egy kisfiú. A rajz sarkában a nap mosolygott.
– Ez te vagy, Gábor bácsi – mutatta a figurát, akinek pocakja volt és szemüvege. – Meg Naida is rajta van!
– Csodálatos vagy, Szabolcs – Gábor megsimogatta a fejét.
Később, amikor már indulni készült, megállt az ajtóban. A keze a kilincsen volt, de nem nyomta le.
– Klára... szerinted... direkt hozott ide?
A nő egy pillanatig hallgatott, majd bólintott.
– Látta, hogy egyedül vagy. És ő mindenkin segíteni akar. Neki ez a dolga.
Gábor vett egy mély levegőt.
– Szerinted... maradhatnék? Itt elférnék. Nem zavarnék. Szabolcsnak szüksége lenne egy apára. És... neked is jól jönne egy kis segítség.
Klára közelebb lépett. A tekintete komoly volt, de meleg.
– Maradj. Vártunk.
Naida odasétált hozzájuk, leült a lábukhoz, és halk, megnyugtató hangon ugatott egyet, mintha azt mondaná:
„Végre minden a helyére került.”
És Gábor tudta: néha tényleg elég egy falat kenyér... hogy megváltoztass két életet.