Jogi nyilatkozat:A nevem Kovács Anna, huszonhárom éves vagyok, és egész életemben úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kötél feszítené a hátamat, olyan erősen, hogy néha még levegőt venni is nehéz volt tőle. Ezt a kötelet pedig egyetlen ember húzta újra és újra meg: az édesanyám.
Gyerekkorom óta a fejemben csengtek a szavai:
– „Anna, a szerelem szép dolog, de a kenyérrevalót nem abból veszed meg. A szerelem elmúlik, a számlák meg jönnek tovább.”
Soha nem mertem ellentmondani neki. Túl kemény tekintete volt, túl sok csalódás égett az arcára. Azt hittem, csak óvni akar, míg egy nap egyszerűen közölte velem:
– „Holnap elmegyünk a Szalay-villába. Megkéred a kezüket.”
– „Kiket?” – néztem rá értetlenül.
– „Téged fog elvenni a fiuk. A ház tartozása így rendezve lesz.”
A szívem ekkorát még soha nem zuhant.
A Szalay család a fél Dunántúl egyik legvagyonosabb famíliája volt régen, ma már sokat veszítettek a hírnevükből, de még mindig olyan világot éltek, amibe nekem csak akkor lett volna belépőm, ha jegyet veszek hozzá. A fiuk, Szalay Márton, három éve balesetet szenvedett, és a hír szerint deréktól lefelé lebénult. A család szerint visszahúzódó lett, szinte senkivel nem beszélt, és alig hagyta el a birtokot.
– „Anya, ez őrület! Miért mennél bele ebbe?!”
– „Mert apád tartozását rajtam akarják behajtani, és nincs más utam.” – válaszolta úgy, mintha minden érzést kiradírozott volna a hangjából.
Akkor értettem meg először igazán, milyen mély lyukat hagyhat maga után egy ember halála. Apa két éve ment el, és amit maga után hagyott, az nem csupán fájdalom volt, hanem adósságok, papírok, szorító határidők – és egy anya, aki mindezen a terhen csak egy módot látott.
Nem mondhattam nemet.
Nem mertem.
A ceremónia… nos, annak lehetett volna bármi neve, csak „esküvőnek” nem nagyon nevezném. Egy elegáns, mégis hűvös kis kápolnában történt, a falu határában. A Szalay-család ott ült az első padsorban, mintha valami üzleti szerződést készülnének aláírni. Anyám végig feszült mosolyt erőltetett magára, mintha attól félne, hogy ha elengedi, összeomlik.
Márton a tolószékben ült.
A fekete öltöny tökéletesen állt rajta, arisztokratikus, finom vonású arca pedig olyan rezzenéstelen volt, mintha egy szobrot toltak volna a kápolna közepére.
A szeme viszont…
Ahányszor rá mertem nézni, valami jéghideg, mély, sötét árnyékot láttam benne. Nem haragot. Nem szomorúságot. Inkább olyasmit, amitől a hátamon felállt a szőr: sebezhetetlenségbe zárkózott fájdalmat.
Amikor elmondtuk az esküt, a hangja halk volt, de tiszta.
– „Fogadom.”
Mintha nem nekem mondta volna.
Mintha csak valami kötelező sort olvasott volna fel.
Azon az estén a Szalay-birtok, a régi, nagy múltú kúria ódon szobájában találtam magamat. A falakon régi portrék lógtak, köztük egy idős férfié, akiről később megtudtam: Márton édesapja volt. A férfi két éve halt meg, röviddel a baleset után. Innentől a fiú és a mostohaanyja, valamint a nő fiatalabb gyermeke irányította a család ügyeit.
A szobát sötétbarna bútorok töltötték meg, vörös bársonyfüggönyök árnyékolták a lámpafényt, a levegő pedig olyan volt, mintha minden bútorba beleégett volna a sok évtized titka.
Márton a franciaágy mellé tolt tolószékben üldögélt, háttal nekem, csak bámulta a félhomályos kertet az ablakon át.
Nagyon halkan szóltam hozzá:
– „Segítsek lefeküdni?”
Egyetlen pillanatra rám nézett.
Nem dühösen.
Nem ridegen.
Inkább valami óvatos kétellyel.
– „Megoldom.”
Ahogy próbált átszállni a székből az ágyra, a széke megingott. Reflexből nyúltam utána, én is elcsúsztam a szőnyegen, és még mielőtt felfoghattam volna, mi történik, mindketten a padlón kötöttünk ki.
A testem az övéhez simult.
És akkor éreztem meg.
A lábai megfeszültek alattam.
Erősek voltak. Nem bénák.
Egy pillanatra azt hittem, rosszul érzékelek valamit. De nem.
Abban a mozdulatban ott volt az izom feszülése, a kontroll, a reflex.
– „Márton…” – suttogtam elhaló hangon.
– „Te… tudsz járni?”
Először azt hittem, dühös lesz.
Vagy hogy eltaszít.
Vagy hogy kiabálni kezd.
Ehelyett lassan, nagyon lassan felemelte a fejét.
És a hangja olyan nyugodt volt, hogy beleremegtem.
– „Úgy tűnik, észrevetted.”
Visszahúzódtam, mintha egy percre saját magamtól is félni kezdtem volna. A szívem olyan gyorsan vert, mintha menekülni készülne a bordáim közül.
– „Miért… miért tetteted?”
Egy félmosoly jelent meg a szája szélén, de az nem volt vidám. Inkább olyan, mint aki már túl sokat sírt, és most már csak legyinteni tud a saját életére.
– „Mert meg akartam tudni, ki az, aki engem akar – és ki az, akit csak a család nevem érdekel.”
A torkom összeszorult.
– „Én… engem kényszerítettek. Nem a pénzedért…”
– „Tudom.” – vágott közbe.
– „Anyád mondta el. Tisztán, kertelés nélkül. Csak az üzlet érdekelte. Téged cserélt be.”
Mintha valaki arcon csapott volna.
Anya szavai visszhangzottak bennem, ahogy gyerekkoromban mindig: „A világ kemény, Anna. Légy keményebb!”
De most már értettem, hogy a saját félelmei keményítették meg.
Nem engem akart eladni – önmagát akarta megmenteni.
Márton lassan felállt előttem.
Igen: felállt.
Ott állt a félhomályban, hosszú, szikár alakja egyszerre tűnt erősnek és végtelenül fáradtnak. A fájdalma nem a testében volt. Hanem sokkal mélyebben.
– „Nem akartalak csapdába ejteni.” – mondta. – „De a mostohaanyám és a fia csak arra várnak, hogy aláírjam a vagyon átruházását. Ha megtudják, hogy felépültem… vége.”
Most már értettem.
Nem én voltam a játék célpontja.
Márton túlélése volt tét.
És valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzelem kezdett bennem éledezni.
Nem szerelem.
Még nem.
Hanem egy mélyen lappangó vágy, hogy segítsek neki. Hogy mellette legyek. Hogy megértsem a fájdalmát.
Márton lassan visszaült a tolószékbe.
A fényben a tekintete olyan volt, mint az ég alkonyatkor: csendesen fájó, rejtett.
– „Most menj. Pihenned kell.”
De én akkor sem tudtam megszólalni, amikor már a saját szobám ajtaját zártam be magam mögött.
Minden összezavarodott.
Apa tartozása, anya kétségbeesése, a kényszerházasság, a hazugság, a férfi előlem semmit sem kérő, mégis mindent elrejtő fájdalma…
A szívem az éjszaka közepén még mindig úgy dobogott, mintha egy idegen életet próbálna túlélni a mellkasomban.
Az esküvő utáni napok úgy teltek, mintha valaki kifeszített volna körém egy vékony, láthatatlan falat, amin át minden hang torzan, tompán jutott el hozzám. A birtok hatalmas volt, régi, kovácsoltvas kapuval, amely esténként úgy csukódott össze mögöttem, mintha börtönrácsokat húztak volna a lelkemre.
A Szalay-villában élni olyan volt, mintha állandóan figyelnének.
Talán mert így is volt.
Márton azóta is tolószékben „élt”, legalábbis mások előtt. Régen tehetős családban nőttem fel, de ez a ház valami egészen más volt: tele árnyékokkal, óraműpontossággal működő személyzettel, akik túl udvariasak voltak ahhoz, hogy természetesen viselkedjenek. Mintha mindannyian tudtak volna valamit, amit én még nem.
A mostohaanya, Szalay Júlia, éles, metszett vonású nő volt, akinek minden mosolyában ott lapult valami kíméletlen számítás.
A féltestvér, Szalay Ákos pedig… nos, az a fajta férfi volt, aki mindig túl sokáig tartja magán a tekintetét minden nőn, és mégis úgy tesz, mintha udvarias lenne.
Kettőjük környezetében mindig úgy éreztem, mintha jégen járnék.
Egyik reggel a konyhában találtam Márton házvezetőnőjét, Tildát, amint épp forró teát készített.
– „Jó reggelt, Anna kisasszony!” – mosolygott rám.
– „Tilda, csak Annának hívjon, kérem.”
– „Ahogy szeretné. A férje már a dolgozószobában van.”
A szívem megremegett a szó hallatán: férje.
Nem tudtam megszokni.
– „Evett már valamit?” – kérdeztem.
Tilda elmosolyodott, ám szomorú fénnyel a szemében.
– „Maga figyel rá a leginkább a házban.”
Ez meglepett.
– „Én?”
– „Igen. Maga az első az esküvő óta, aki önként visz neki ételt, és aki meg is jegyzi, ha nem eszik.”
A fülem forró lett a zavarodottságtól.
Nem tudtam, hogy amit teszek, azt mások is látják.
– „Nem teszek sokat…” – motyogtam.
– „Néha az is elég, ha valaki észreveszi, ha a másik él.”
Késő délután volt, amikor a villában hirtelen csend lett. Mindenki eltűnt valahogy: Tilda a mosókonyha felé sietett, Ákos kiment a birtokra lovagolni, Júlia pedig telefonálni vonult.
Én a folyosón lépkedtem, és csak véletlenül hallottam meg a hangját a könyvtárszobából.
Az ajtó félig nyitva volt.
– „Ha a biztosító átutalja az összeget, minden a miénk lesz.” – mondta Júlia, hideg elégedettséggel. – „Igen, persze hogy fontos, hogy a fiam legyen a törvényes örökös.”
Először azt hittem, rosszul hallok.
A hangja egészen más volt, mint amikor előttem szólalt meg: sokkal ridegebb, számítóbb.
– „Nem, nem gyógyulhat meg. Erről gondoskodni kell. Tudja, hogy értsem ezt.”
Kiszáradt a szám.
A szívem a torkomba ugrott.
– „Holnap este ellenőrzöm a hálózati paneleket. A fiúnak már úgyis… elegendő ideje volt.”
Eltúlozhattam volna.
Hallucinálhattam is volna.
De nem.
A nő szavai élesebbek voltak bárminél, amit valaha hallottam.
Meg akarják ölni Mártont.
Olyan erővel rántottam el a fejem az ajtótól, mintha megégettem volna magam. Villámgyorsan a saját szobám felé siettem, és csak ott engedtem ki a levegőt, amit addig visszatartottam.
A kezem remegett.
A lábaim alig tartottak.
Mihez kezd az ember, amikor rájön, hogy a ház, ahol élnie kell, valójában egy lassan összezáródó csapda?
Aznap éjjel nem aludtam.
Csak ültem az ágy szélén, és hallgattam, hogyan zúg a szél a régi falak között.
Végül fogtam egy kis papírdarabot és írtam egy sort:
„Ha bízol bennem, ne gyere haza holnap éjjel.”
A kezem alig engedelmeskedett.
Félt…
Attól is féltem, hogy ha rosszul teszem a párnája alá a levelet, valaki más találja meg. De végül odacsúsztattam, olyan halkan, mintha egy új lélegzetnyi reményt dugnék el.
Másnap reggel Márton nem szólt hozzám.
Nem is nézett rám.
Csak annyit mondott a házvezetőnek:
– „Későig bent maradok a műhelyben.”
És elment.
A nap többi részében Júlia ideges volt, Ákos feszült, a személyzet pedig fél szemmel mindig a folyosót kémlelte.
Aztán leszállt az este.
Éjfél körül hangos pukkanást hallottam. A szobám ablaka alatt fény villant. A következő pillanatban már Tilda sikított:
– „Tűz! Tűz van az úr szobájában!”
Kirohantam az ajtón. A folyosó végén vörös fény csapódott föl a mennyezetre.
A sűrű, fojtogató füst máris terjengett, mintha valami sötét állat kúszna végig a házban.
– „Márton! Hol van Márton?!” – kiáltotta Tilda.
– „Nincs itthon!” – vágtam rá ujjongó rémülettel. – „Elment! Dolgozni ment!”
Júlia arca elsápadt.
Nem úgy, mint aki megijedt.
Úgy, mint aki rájött:
valami félresikerült.
A rendőrök perceken belül ott voltak. A tűzoltók küzdöttek a lángokkal, amelyek pont a férfi hálószobáját falták fel. A vizsgálatot végző nyomozók pedig hamar kimondták:
– „Ez szándékos gyújtogatás volt.”
Júlia arca rádermedt a felismerésre.
Ákos a falnak dőlve állt, némán.
Márton pedig…
Nos, ő akkor lépett be a kapun.
A rendőrök meglepetten fordultak felé.
– „Szalay úr… azt hittük, bent égett.”
Ő csak egyetlen pillanatra nézett rám.
A tekintete könny nélkül is úgy beszélt, mintha ezer szó szakadt volna ki belőle:
„Te mentettél meg.”
A rendőrök hamar előállították Júliát. A biztosítási papírok, a megbeszélt hívások, az ügyvédje vallomása – minden ellene szólt.
Amikor a bilincs rácsattant a csuklójára, csak ennyit mondott:
– „Túl későn szóltál, Márton.”
De a fiú nem rá nézett.
Rám.
És akkor először láttam, hogyan néz ki egy férfi arca, amikor élete során először érzi:
valaki más nem érdekből, nem kötelességből, hanem félelemből és őszinte törődésből állt mellé.
A tűz után napokig tartott, míg a villa újra lakható lett. A folyosók még mindig enyhe füstszagot árasztottak, mintha az éj, amely mindent megváltoztatott, nem akarna eltűnni az emlékezetünkből. A személyzet fél hangon, suttogva beszélt egymással. Tilda szeme alatt sötét karikák voltak, mintha minden éjszaka attól félt volna, hogy újra felcsapnak a lángok.
Júlia előzetesben, Ákos házi őrizetben volt. A ház légköre mégis fojtogatóbb maradt, mint valaha.
Egy este, amikor a ház teljesen elcsendesedett, a folyosón sétáltam. A fák árnyai táncoltak a falakon, a padló alattam halkan nyikorgott. Amikor a dolgozószoba ajtaja elé értem, megálltam.
Belül halvány fény derengett.
És Márton… sétált.
Nem gyakorolt.
Nem óvatos, félve mért léptekkel mozgott, mint a balesete után, amikor titokban próbálta újra használni a megmerevedett izmait.
Hanem… járt.
Pont úgy, mint bárki más.
A pillanat olyan volt, mintha először látnám őt igazán.
Megkocogtattam az ajtót.
Márton összerezzent, majd lassan megfordult. A tekintete lágyabb volt, mint valaha.
– „Bejössz?”
Beléptem. A dolgozószoba könyvillattól, régi bútorok illatától és valami különös melegségtől volt tele. Az asztalon szétszórva iratok, jegyzetek, ügyvédi papírok.
– „Holnap teszek vallomást.” – mondta Márton, miközben összekaparta a papírjait. – „A biztosítás, az öröklés… minden miatt.”
Leültem az egyik fotelbe.
– „Kimerült vagy.”
– „Inkább csak… fáradt. Végre nem kell hazudnom.”
Lassan, mintha időt kérne, közelebb lépett hozzám. Az árnyék és a fény között állt, a teste már nem volt belekényszerítve a tolószék rabigájába. A szabadság még idegenül simult rá, de egyre biztosabban.
– „Tudod, hogy először akkor hittem el, hogy van még remény…” – kezdte halkan. – „…amikor láttam, hogy valaki, aki nem is ismer, mégis félti az életemet.”
Lesütöttem a szemem.
– „Nem kellett volna, hogy így megtudd az igazságot.”
– „De kellett.” – vágta rá. – „Mert így legalább biztos lehetek benne, hogy nem a családom játszmái miatt maradtál itt.”
A hangja megremegett.
Márton, aki eddig olyan volt, mint egy zárt kapu, most mintha résnyire nyitotta volna a lelkét.
– „Anna… amikor a tűz volt… azt hittem, hogy valaki végre eldöntötte helyettem a sorsomat.”
– „Júlia…”
– „Nem csak ő.” – suttogta. – „Évek óta azt érzem, hogy semmihez sem vagyok elég. Sem a családomnak, sem a világnak. Sem magamnak.”
A szívem görcsbe rándult.
– „Nem vagy egyedül.” – mondtam halkan.
És ettől a mondattól, mintha megmozdult volna benne valami.
Leült mellém a fotelbe. Két könyv között, a félhomályban, szinte éreztem, ahogy egy újfajta csend telepszik közénk. Nem a régi, fojtogató némaság, hanem puha, meghitt csönd.
– „A balesetem után…” – kezdte Márton – „anyám halála összetörte apámat. Azt hittem, ha eljátszom, hogy megrokkantam, akkor talán békén hagynak. Talán nem akarnak majd irányítani.”
– „És mégis…”
– „…nagyobb rab lettem, mint valaha.”
Halkan felnevettem, keserűen.
– „Ketten zártátok magatokat cellába. Én az adósság miatt, te meg a félelmeid miatt.”
Márton rám nézett.
És akkor valami olyan történt, ami addig elképzelhetetlen lett volna.
Megfogta a kezem.
Lassan.
Tétován.
Mintha nem lenne biztos benne, szabad-e.
– „Anna… szeretném, ha tudnád, hogy nem azért nősültem meg, mert kellett.”
A szívem kihagyott egy ütemet.
– „Hanem miért?”
– „Mert amikor anyád idejött, és azt mondta: »Vidd el a lányomat, csak a házat ne vigyék el«, akkor valami történt velem. Azt hittem, megint egy nő… aki csak a nevemet akarja. De amikor megláttalak…”
Elakadt.
Meg kellett kapaszkodnia a karfában.
– „…rájöttem, hogy valahogy nem illettél bele a világomba. Túl… őszinte voltál hozzá. Túl tiszta.”
A szavaiba beleborzongtam.
– „De aztán hazudtam neked.”
– „És én meg elhittem anyámnak, hogy így lesz jó.”
Mindketten bűnösök voltunk.
És mégis mindketten áldozatok.
A keze az enyém fölött pihent.
Meleg volt.
Élő.
A tűzeset után Márton hivatalosan is bejelentette:
– „A rehabilitáció sikeres volt. A bénulásom véget ért.”
A sajtó felkapta a hírt. Ákos és Júlia pere elhúzódott, de biztos volt, hogy nem kerülnek ki belőle tisztán. A biztosító vizsgálata bebizonyította a szándékosságot.
Egy délután a kertben sétáltunk.
Márton gyakorolta a lépéseit a kavicsos ösvényen. Még volt, ami fájt, de a mozgása napról napra egyre biztosabb lett.
– „Mit fogsz tenni, ha vége lesz mindennek?” – kérdeztem.
– „Elmegyek innen.” – vont vállat. – „El innen, ebből a házból, ebből a múltból. Azt reméltem… talán veled.”
Megálltam.
– „Veled?”
– „Veled.” – mondta újra, biztosabban. – „Nem tartozol sem anyádnak, sem nekem, sem senkinek. Csak magadnak. De… én szeretném, ha együtt mennénk.”
Megálltam a kavicson.
A szél végigsimította a hajamat.
És először éreztem azt, amit soha azelőtt:
szabad vagyok.
– „Veled mennék.” – suttogtam.
Egy évvel később a Balaton-felvidék egyik eldugott kis kápolnájában álltunk. Csak néhány ember volt jelen: Tilda, két barát, és az új életünk csendje.
Az éjfényes víz felett halvány szellő járt.
Márton mellettem állt, most már erős, egyenes tartással. Nem volt tolószék, nem volt titok, nem volt félelem.
A pap kérdése halkan csengett:
– „Fogadod-e…?”
Márton rám nézett.
És a szeme olyan volt, mint akinek a lelke végre hazatalált.
– „Fogadom.”
Amikor én következtem, a hangom megremegett.
De nem a félelemtől.
Hanem attól, hogy most először nem egy ház miatt mondok igent.
Nem egy adósság miatt.
Nem kényszerből.
Hanem mert végre azt éreztem:
megtaláltam azt az embert, akivel együtt akarok élni, és együtt akarok újra hinni a jóban.
Amikor kiléptünk a kápolnából, Márton keze az enyém köré simult.
– „Anna?”
– „Igen?”
– „Örülök, hogy akkor este… együtt estünk el.”
Elnevettem magam.
– „Én is.”
A naplemente narancsszínben mosta át a hegyeket.
A szél lágyan fújt, mintha maga is rájött volna:
vége van annak, ami fájt.
És talán először éreztem igazán, hogy:
néha tényleg össze kell zuhannunk valaki mellett, hogy végre megtanuljunk felállni vele.
Oldal az oldal mellett.
Egy teljesen új életben.
Egy év telt el a második esküvőnk óta.
A Balaton-felvidéki kis ház, amelyet közösen építtettünk fel a hegyoldalban, már az otthonunk lett. A környék csendes, csak a nyári reggeleken hallani a madarak ébredező dalát, télen pedig a kandalló pattogása tölti meg a nappalit.
Márton minden reggel ugyanazzal a mozdulattal lép ki az ágyból: kissé óvatosan, de már nem félve. A baleset emléke ott van a testében, néha egy-egy fájdalmas szúrás formájában figyelmezteti, honnan indult… de a félelem már nem köti gúzsba.
– „Egyszer azt hittem, soha többé nem fogok normálisan járni.” – mondta egyik reggel, miközben a kávét készítette.
– „De most már nem a járás számít. Hanem hogy van miért felkelnem.”
A mosolyában már nem volt keserűség.
Csak hála.
Én pedig minden reggel arra ébredek, hogy a kicsiny konyhánk ablaka előtt a Balaton fényeit nézi. A tükörsima vízen megcsillan a hajnal, mintha maga az ég húzna finom, világos csíkot a világra.
Néha elgondolkodom, milyen lett volna az életem, ha nem kényszerítenek férjhez. Ha nem látom meg a félelmet a villa árnyékos folyosóin. Ha nem csúszik ki a lábam azon az első éjszakán.
Talán soha nem ismerem meg azt az embert, aki akkor, azon a padlón fekve, először mutatta meg, hogy él.
Hogy nem csak egy szerepet játszik.
Hogy van benne törés, és erő, és valami kimondhatatlan, mély magány, amitől a lelkem minden porcikája fel akarta melegíteni.
Most már többet mosolyog, mint amennyit valaha képzeltem róla.
Néha megáll mögöttem, és átölel, amikor épp a teraszon ülök.
– „Te lettél a békém.” – súgja.
– „És te… az otthonom.” – válaszolom.
A régi villát az állam vette át, hogy később rehabilitációs központ legyen. Júlia és Ákos pere még tart, de ez már nem a mi történetünk.
Mi kiszálltunk a múltjukból.
A házunk mögött apró veteményest alakítottunk ki: paradicsommal, paprikával, fűszernövényekkel. Nevetségesnek tűnhet, de Márton minden nap meglocsolja a bazsalikomot, mintha személyes küldetése lenne. Azt mondja, „a gyógyulás apróságokban kezdődik”. A bazsalikom pedig eddig még soha nem merte őt cserben hagyni.
Én gyakran festek a tóparton.
Nem vagyok művész, csak szeretem a formátlanságot, ahogy a színekkel dolgozol, és a világ lassan összeáll a papíron.
Olyan, mint az életünk:
sokáig csak foltok, kusza ecsetvonások…
és egyszer csak minden értelmet nyer.
Egyik este a teraszon ültünk. A nap már lebukott a hegy mögött, a horizonthoz simuló fény vörösbe borította a vizet.
– „Anna?” – szólított meg Márton.
– „Hm?”
– „Gondolkodtál már azon… hogy talán… ideje lenne bővülnünk?”
A szívem megdobbant.
Ránéztem.
A tekintete most nem volt óvatos, sem félénk. Hanem biztos. Meleg. Derűs.
– „Egy családra gondolsz?” – kérdeztem mosolyogva.
– „Egy családra. Ránk. Kettőnkre… és talán egy harmadikra is.”
A torkom elszorult a boldogságtól.
Olyan sokáig hittem, hogy az életem csak adósságokból és félelemből fog állni.
Most pedig a férfi, akit a sors kényszerített mellém – és akit a sors ugyanilyen hirtelen el is vehetett volna – azt kérdezi, akarok-e vele egy teljesen új jövőt.
– „Igen.” – mondtam végül, könnyekkel a szememben.
– „Akarom.”
Márton elmosolyodott.
Megfogta a kezem.
A szél lágyan megmozgatta a függönyöket a teraszajtónál.
És abban a pillanatban tudtam, hogy akármi jön is ezután…
együtt már nem esünk el többé.
Csak tovább építjük azt az életet, amit a tűz megtisztított, és amit a szeretet végre teljessé tett.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.