Jogi nyilatkozat:Éjfél után…
– Már megint sír… – sóhajtott fáradtan Anikó, miközben a babamonitor halk, de egyre erősödő sírást sugárzott ki az éjjeli szekrényen.
– Megyek – mondta halkan Tamás, és felült az ágy szélére.
A hálószoba félhomályában csak a digitális óra piros számai világítottak: 2:42. Már a harmadik ilyen éjszaka volt zsinórban. Zente, a hétéves házasságuk gyümölcse, másfél hónapos kisfiuk, az utóbbi három napban szinte semmit nem aludt, és olyan keservesen sírt, hogy a fiatal szülőkben lassan mindent szétfeszített a tehetetlenség.
– Cseréltünk pelust. Evett is. Nem lehet éhes. És nem lázas – motyogta Tamás, miközben bebotorkált a babaszobába. Az apró test a kiságyban úgy vonaglott, mintha valami fájna, de az orvosok tegnap este is azt mondták a Szent Imrében, hogy „tipikus kólika”, vagyis hasfájás. Felírtak egy cseppet, meg javasoltak melegvizes borogatást.
Semmi nem használt.
– Gyere, apánál jobb – mondta Tamás halkan, és óvatos mozdulattal felemelte Zentét. A kisfiú még egy pillanatra belesírt a mellkasába, aztán kis lélegzetvételnyi szünet után újra felzokogott. – Hogy lehet, hogy eddig olyan nyugodt voltál…?
Anikó az ajtófélfának dőlve figyelte őket. Kócos haját csattal fogta hátra, de az is félig már lecsúszott. A szemei alatt sötét karikák, az arcán aggódó ráncok.
– Hívjuk vissza az orvost reggel – mondta rekedten. – Ez már nem normális, Tomi. Már három napja egyfolytában sír. És most már én is hallom, hogy másképp sír, mint régen. Nem panaszkodik, hanem… szenved.
– Ma megint csak azt mondták, hogy túlreagáljuk – vonta meg a vállát Tamás keserűen. – De igazad van. Holnap nem megyek be dolgozni. Valamit ki kell derítenünk. Ez így nem mehet tovább.
–
Másnap délelőtt kimerülten ültek a nappaliban. A kis Zente az apja mellkasán szuszogott pár percet, de csak addig, míg nem mozdultak. A legkisebb neszre is sírva ébredt. Anikó újra felhívta a gyermekorvosi rendelőt. Kaptak délutánra időpontot a kerületi rendelőintézetbe. Addig is váltogatva tartották ölben a gyereket, próbáltak vele sétálni, énekelni, de semmi nem segített.
A vizsgálaton az orvos – egy idősebb, kissé fásult doktornő – rutinos mozdulatokkal tapogatta végig a kis testet, nyomkodta a pocakját, mérte a lázát, hallgatta a tüdejét.
– Hasfájás. Nagyon gyakori ilyen korban. Különösen, ha már az édesanya teje mellett tápszer is van. Az emésztőrendszerük még éretlen. Próbáljanak meleg borogatást, cseppet, és sok-sok szeretetet. Ez el fog múlni.
Anikó szólni akart valamit, de Tamás rászorította a kezére a sajátját. Megköszönték, és hazamentek.
Otthon a nap alig telt el. A gyerek egész délután sírt, sem hason, sem háton, sem ölben nem nyugodott meg. A pár nappal korábban még derűs lakás lassan egy kimerültségtől és félelemtől feszülő várkastéllyá vált.
Éjjel megint Tamás kelt fel. Anikó már aludni sem bírt rendesen – fekszik ugyan, de az izmai görcsben, a szemei nyitva. A férfi elővette a hordozókendőt, és a mellkasára csomózta a babát. Óvatosan járkálni kezdett a sötét lakásban.
A konyhaajtónál megállt, kinézett az ablakon. Lent a Bartók Béla úton egy taxi húzott el. Egy részeg fiatal futott utána.
A gyerek sírása most már nem volt olyan éles, inkább valami halk, görcsös nyöszörgés. A pici teste lüktetett az apja szívverésére válaszul.
– Haver… mit csináljunk még? – súgta Tamás, és végigsimított a kicsi hátán. – Apád nem Superman. De nem hagyom, hogy bajod legyen. Ez ígéret.
Ebben a pillanatban valami furcsa érzés villant át benne. Mintha a bal láb kicsit nehezebb lenne. Megállt, és óvatosan kihámozta a babát a kendőből. A pelenkázóra fektette, és lekapcsolta a nagy fényt.
Apránként vetkőztette le Zentét. Body, rugdalózó, zokni.
És akkor megtorpant.
Tamásnak egy pillanatig meg kellett kapaszkodnia a pelenkázóasztal szélében. A szíve nagyot dobbant, de a következő már mintha kimaradt volna.
Zente bal lábfeje feltűnően piros volt. Melegebb is, mint a másik. A bokájánál, épp a kisujj környékén, mintha valami vékony, sötétebb vonal húzódott volna. Közelebb hajolt. A lámpa sárgás fénye alatt nem volt egyértelmű, mi az.
Megfogta a gyerek apró ujjacskáit, és akkor már biztos volt benne: egy hajszál. Egy hosszú, vékony, világosbarna hajszál, aminek egyik vége be volt akadva Zente lábujjai közé, a másik spirálban tekeredett a kis boka köré. Annyira szorosan, hogy a bőr már megdagadt, és a hajszál belesüllyedt a húsba. A duzzanat miatt a környező bőr sötétvörösre váltott, és mintha a vérkeringés sem lenne rendben – az ujjak a hajszál alatt egészen elfehéredtek.
– Anikó! – kiáltotta halkan, de határozottan. – Gyertek gyorsan!
A nő álmosan, még félálomban bukkant fel a folyosón, de amikor meglátta férje arcát, azonnal felébredt benne a félelem.
– Mi történt?
– Nézd meg a lábát – mondta Tamás, és félreállt.
Anikó ráhajolt a kisfiúra, majd egy másodperccel később döbbenten felsikoltott.
– Jézusom… ez az én hajam!
Tamás bólintott.
– Nem vetted észre, hogy kiszakadt egy csomó a hajadból?
– Napok óta alig fésülködtem… csak feltűztem valahogy… nem gondoltam, hogy baj lehet belőle…
– Hívd a gyerekorvost – mondta Tamás remegő hangon. – Most azonnal. Én felöltöztetem.
De a gyerekorvosi rendelő nem vette fel. Éjjel 1:11 volt. Anikó a sürgősségi számot hívta, ahol azt mondták, azonnal menjenek be az Uzsoki Gyermekügyeletre.
Tamás óvatosan felöltöztette Zentét, aki már csak halk, szinte fátyolos hangon sírt. Anikó a kabátját próbálta felkapni remegő kézzel.
–
Az Uzsoki kórház sürgősségi bejáratánál nem volt sor. A recepciós nő, ahogy meglátta a kicsi, nyöszörgő babát, azonnal szólt a hátsó rendelőbe.
Egy fiatal orvos jött ki, épp zöld műtősruhában. Mikor Tamás felmutatta a gyerek lábát, az orvos szeme elkerekedett.
– Ezt mikor vették észre?
– Most – felelte Tamás. – Három napja sír. Azt mondták, hasfájás. De ma éjjel már valahogy más volt… és akkor… láttam, hogy nem mozgatja a bal lábát.
Az orvos nem válaszolt, már vitte is be a babát.
Anikó ott maradt az ajtóban, a kezét a szájára szorítva. Tamás utána akart menni, de egy ápolónő gyengéden megállította.
– Várjanak itt, szólni fogunk.
– De… nem kell amputálni, ugye? – kérdezte Anikó halkan, miközben egyre könnyesebb lett a tekintete.
Az ápolónő nem válaszolt.
–
Harminc perc telt el, de olyan volt, mintha órák óta ültek volna egymás mellett mozdulatlanul a kemény padon. Anikó a férje vállára hajtotta a fejét, néha hangtalanul suttogott valamit – talán imádkozott. Tamás csak maga elé nézett, a bal tenyerében még mindig ott érezte a gyerek meleg kis testét.
Aztán végre kinyílt az ajtó.
A fiatal orvos jött ki, de most már fehér köpeny volt rajta. A maszkját levette.
– A baba jól van – mondta, és ezzel a mondattal hirtelen kioldódott belőlük a görcs, amit napok óta cipeltek.
Anikó felzokogott. Tamás csak bólintott, nem mert megszólalni.
– Sikerült eltávolítanunk a hajszálat. Kicsit belenőtt már a bőrbe, de időben jöttek. Még egy nap, és a keringési zavar miatt maradandó károsodás is kialakulhatott volna.
– Amputáció? – kérdezte Tamás halkan.
– Előfordulhatott volna. De most nem lesz rá szükség. Marad még éjjelre megfigyelésen. De minden rendben lesz.
–
A kórteremben, ahol végül elhelyezték Zentét, már csak egy másik anyuka szundított a sarokban egy kiságy mellett. Tamás és Anikó egymás kezét fogták, miközben a kisfiuk – először három nap után – nyugodtan, egyenletes légzéssel aludt.
A lábán apró kötés, és egy kicsike krémes fedőkötés volt, de már nem volt duzzadt.
– Úgy érzem magam, mint egy… mintha megúsztunk volna egy autóbalesetet – súgta Anikó, miközben a gyerek ágyára nézett.
– Most már nem sír – suttogta Tamás, és próbálta elhinni, hogy tényleg vége.
– Soha többé nem veszem félvállról, ha nem nyugszik meg – mondta Anikó, és az ujjai remegve végigsimítottak a gyermek arcán. – És mindig ellenőrzöm a lábujjait. Mindig.
– Más szülőknek is tudniuk kéne erről – mondta Tamás halkan.
– Igen – válaszolta Anikó. – Le kéne írni valahová, egy bejegyzést, vagy cikket… valamit. Mert ez bárkivel megtörténhet. Egyetlen hajszál. És majdnem elveszítettük őt.
Hajnalodott, amikor Anikó végre elszundított a kórházi ágy szélén ülve, a fejét a mellkasára húzott sálon pihentetve. Tamás ott állt a kiságy mellett, és nézte a fiát. A kicsi, most már nyugodt arccal feküdt, hosszú, egyenletes lélegzetvételekkel. Még volt egy halvány nyoma a könnyeinek, de a homlokáról eltűnt a feszültség. A sápadt arcocska most újra békés volt, mint azokban a szép hetekben, amikor még minden rendben volt.
A férfi kiment a folyosóra. A reggeli napfény már átsütött az ablakon. A mobilját elővette, de először nem is a szülőknek vagy a barátainak írt.
Egy közösségi csoportot nyitott meg, ahol sok fiatal szülő osztotta meg a gondjait.
„Ne hagyd figyelmen kívül, ha a babád másképp sír” – kezdte a bejegyzést, és leírta a történteket. Nem azért, hogy sajnálatot keltsen, hanem hogy figyelmeztessen.
„Egyetlen hajszál, ami lesodródott a feleségem hajából, és a kisfiunk lábára tekeredett. Három napig sírt, mi meg azt hittük, csak hasfájás. A hajszál már belenőtt a bőrébe. Ha nem vesszük észre időben, ma reggel lehet, hogy másképp ébredünk. Kérlek benneteket, figyeljetek oda. Minden pelenkázásnál, minden öltöztetésnél nézzétek meg a kezeket, a lábakat. Ez nem rémtörténet. Ez megtörtént.”
Miután elküldte, csak állt ott némán, amíg a folyosón el nem haladt mellette egy orvos, biccentve egyet. Tamás visszabiccentett. Most először tudott nyugodtan venni egy mély levegőt három nap után.
–
Aznap este, amikor végre hazamentek a kórházból, Zente csendesen aludt a bölcsőjében. Tamás és Anikó a kanapén ültek. Fáradtak voltak, megtörtek is, de mégis ott volt bennük valami új – valami, ami túl volt a pánikon, a bizonytalanságon. Egy tapasztalat, amit nem kértek, de most már örökre velük marad.
– Tudod, a legrosszabb az volt – mondta Anikó –, hogy annyira hittünk abban, hogy jól csinálunk mindent. Mintha a felkészültség védőpajzs lenne. De a valóság nem ilyen egyszerű.
– Nem az – felelte Tamás. – De most már tudjuk, mit keresünk. Megtanultunk valamit, amit se tanfolyamon, se könyvből nem lehet. És ha egyetlen szülő emiatt hamarabb észrevesz egy hajszálat, már megérte megosztani.
Anikó bólintott.
– Azt hiszem, ezután minden zoknit külön ki fogok fordítani, mielőtt ráadom – mondta félmosollyal. – És új hajgumit veszek.
Tamás elmosolyodott.
– Vagy levágom a hajad.
– Meg se próbáld – horkant fel nevetve Anikó, és hirtelen könny csordult a szemébe, de most már nem a félelemtől, hanem a megkönnyebbüléstől.
–
Két héttel később egy anyuka kommentelt Tamás bejegyzése alá:
„Köszönöm, hogy megosztottad. Tegnap a kislányom lábán én is találtam egy hajszálat. Még nem volt elszorulva, de már kezdett belevágni a bőrébe. Megmentetted.”
Tamás csak ült a képernyő előtt, sokáig nem írt vissza. Aztán mégis bepötyögött pár szót.
„Ezért írtam le. Mert az élet néha egy hajszálon múlik.”
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.