Az utolsó alkalommal, amikor eldobtam a botot, minden olyan volt, mintha a világ a helyén lenne. A kutyám, Bogi, előre szökkent, mint a szél, szemében fény csillogott, és minden ugrásával úgy tűnt, mintha az egész mezőt beragyogná. Ő volt a hűséges társam, a kis lázadóm, akinek hatalmas szíve volt.
De azon a napon minden megváltozott.
– „Hozd vissza, Bogikám!” – kiáltottam, miközben nevetve tapsoltam a kezemmel.Ő még egyszer hátranézett rám, farkát magasra emelve, majd futni kezdett… és soha nem tért vissza.
Bogi akkor lépett az életembe, amikor már majdnem feladtam a csodákba vetett hitem. Egy elhagyatott kis falusi menhelyen találtam rá, egy szőrgombóc volt, aki a hideg betonon reszketett. Amikor a szemembe nézett, úgy éreztem, mintha belém látna.
– „Őt szeretném hazavinni” – mondtam akkor az állatvédőnek.– „Biztos?” – kérdezte a férfi, egy középkorú, borostás ember, aki már sokszor látta, hogy kutyák és emberek nem mindig találnak egymásra.– „Biztos. Ő rám várt” – feleltem, és éreztem, hogy a döntésem végleges.
Azóta mindenben társak voltunk: kalandokban, kirándulásokban, hosszú esti sétákban. Amikor beszéltem hozzá, úgy hallgatott, mintha értené minden szavamat. Nem a szavakat, hanem a lelkemet.
Vihar idején az ölembe bújt, napos időben pedig órákig futkározott a mezőkön. A szomszéd bácsi, Kovács Lajos, mindig mosolyogva nézte:
– „Ez a kutya úgy szalad, mintha szárnya lenne!” – mondta sokszor.Én pedig büszkén simogattam meg Bogi fejét.
Azon a napon, a régi tölgyfák alatt, valami történt. Először azt hittem, csak beleakadt valamibe.
– „Bogi! Gyere vissza!” – kiáltottam, de a hangom visszhangzott a csendes erdőben.
Hívtam újra és újra. Átkutattam minden bokrot a szememmel, figyeltem minden apró neszre. De az erdő hirtelen elcsendesedett. Az a csend, ami korábban megnyugtató volt, most nyomasztóvá vált.
A szívem egyre gyorsabban vert. Futottam előre, beleakadtam a gallyakba, karcolták a bőröm, de nem érdekelt.
– „Bogiiii! Kérlek, gyere!” – a hangom már inkább könyörgés volt, mint kiáltás.
De válasz nem érkezett.
Amikor visszatértem az üres pórázzal a kezemben, a ház hirtelen idegenné vált. A küszöbön nem rohant elém. A táljában maradt étel érintetlen volt.
– „Hol vagy most, kicsi társam?” – suttogtam a sötét szobában.
Az ágy mellett ott hevert a régi takarója, még mindig őrizte az illatát. A lábam mellett pedig az üres hely… amihez soha nem tudok hozzászokni.
Még az eső kopogása sem tudta kitölteni az űrt. Sokszor azon kaptam magam, hogy várom őt – mintha bármelyik pillanatban meghallhatnám a mancsainak kopogását a padlón. De a csend nem hazudott.
A következő napokban olyan volt az életem, mintha minden szín eltűnt volna belőle. Az emberek a faluban próbáltak bátorítani, de egyik mondat sem tudta betölteni az űrt.
– „Talán csak elkóborolt, vissza fog találni” – mondta együttérzően a szomszédasszony, Erzsike néni, miközben egy tál süteményt nyomott a kezembe.– „Ő mindig visszatalált” – feleltem halkan, és az ablak felé néztem, hátha most is megjelenik.
Minden reggel ugyanazzal a reménnyel ébredtem: hátha meghallom a kapu nyikorgását, és látom, ahogy beoldalog hozzám, fülét hátracsapva, mintha csak bocsánatot kérne a késlekedésért.
De a napok múltak, és a remény lassan fájdalommá vált.
Nem bírtam tétlenül ülni. Hirdetéseket ragasztottam a villanyoszlopokra:
„Eltűnt kutya! Névre hallgat: Bogi. Barna szőrű, fehér mellkassal. Kérlek, ha láttad, hívj fel!”
Minden este bejártam az erdőt, a rétet, a patakpartot. Gyertyát gyújtottam a templomban, és imádkoztam:
– „Istenem, csak add vissza nekem a barátomat. Nem kell semmi más, csak ő.”
Az egyik este a kocsmában, ahol ritkán fordultam meg, megszólított egy férfi, Jani, akit gyerekkoromból ismertem:
– „Hallottam, hogy keresed Bogit. Láttam egy hasonló kutyát a vasútállomás környékén.”A szívem hevesen vert. – „Komolyan? Mikor?”– „Tegnap este, de lehet, hogy nem ő volt…”– „Nem érdekel! Ha csak egy százalék esély is van rá, hogy ő az, megnézem!”
Aznap éjjel a sötétben jártam a sínek mentén, fázva, lámpával a kezemben. Kiáltoztam:
– „Bogiii! Gyere ide, kis pajtás!”
A hideg szél fújt, de válasz nem jött. Csak a sínek nyikorgása hallatszott valahonnan a távolból.
A legnehezebb a csend volt otthon. Ahogy beléptem a házba, ösztönösen kerestem a szemeit, a kis farokcsóválást.
Egyik este a barátnőm, Kata, meglátogatott.
– „Te teljesen beleőrülsz ebbe, ha így folytatod” – mondta határozottan, miközben a konyhaasztalhoz ült.– „Ő volt az egyetlen, aki mindig mellettem állt” – feleltem. – „Egy kutya nem ítél el, nem fordít hátat. Egyszerűen csak szeret.”Kata elhallgatott, majd megfogta a kezem. – „Értem. De hidd el, Bogi sem akarná, hogy így összetörj.”
Abban a pillanatban különös dolog történt: a polcon egy régi fotó rám zuhant. A kép, amin ketten voltunk Bogival a folyóparton. Kata felkapta:– „Ez véletlen volt?”– „Nem tudom” – suttogtam. – „De olyan, mintha üzenne nekem.”
Aznap éjjel álmomban újra együtt futottunk. Hallottam a mancsai dobogását, éreztem a szőre illatát. Reggel sírva ébredtem, de valahogy mégis békésebben.
Az utcán sokan megállítottak.– „Kitartás! Majd előkerül” – mondta a postás.– „Én is elvesztettem egyszer egy kutyát, tudom, milyen” – mesélte egy idegen asszony a bolt előtt.
De volt, aki nem értette:– „Csak egy állat. Minek ennyire szomorkodni?” – legyintett egy férfi a buszmegállóban.
A szívem összeszorult, de nem válaszoltam. Mert nekem Bogi sosem volt „csak egy állat”. Ő volt a családom, a barátom, a lelkem része.
Egy este a verandán ültem, amikor hirtelen hallani véltem a kapu felől valami neszt. Felpattantam, szinte futottam kifelé:
– „Bogi?!” – kiáltottam.
De csak a szél volt, ami megmozdította a régi vaskaput. Mégis, egy pillanatra úgy éreztem, hogy velem van.
– „Ha hallasz, kis barátom… tudd, hogy mindig itt várlak” – mondtam az éjszakának.
A csillagok fényében mintha láttam volna egy árnyat elsuhanni a rét felé. Tudtam, hogy talán csak a képzeletem játszik velem, de valamiért erőt adott.
A napokból hetek, a hetekből hónapok lettek. A faluban már mindenki tudta, hogy Bogit keresem, és sokan segítettek is, de az idő múlásával egyre inkább szembesülnöm kellett azzal a gondolattal, hogy talán soha nem látom viszont.
Egy este, amikor a templomkertben ültem, odajött hozzám a plébános, Béla atya.– „Fiam, látom, nagyon nehéz neked ez az időszak” – mondta szelíden.– „Igen, atya… olyan, mintha a lelkem egy darabja szakadt volna ki.”– „Tudod, vannak szeretteink, akik nem emberek, mégis a szívünkben ugyanolyan helyet foglalnak el. Az Isten által adott szeretet nem válogat.”
Szavai mélyen belém égtek. Akkor jöttem rá, hogy Bogi emlékét nem kell elengednem – elég, ha magamban őrzöm tovább.
Nem sokkal később furcsa dolgok kezdtek történni. Egyik este, mikor kimentem a verandára, a szél felkapta a régi labdát, amit mindig előszeretettel hozott vissza nekem. A labda lassan legurult a lépcsőn, pont úgy, ahogy akkor szokott, amikor Bogi odatolta elém játékra hívva.
– „Ez nem lehet véletlen” – suttogtam, könnyes szemmel mosolyogva.
Máskor a régi takaróján találtam egy friss szőrszálat. Nem tudom, hogyan került oda, de úgy éreztem, Bogi valahogy még mindig körülöttem van.
Amikor erről meséltem Katának, csak megölelt.– „Lehet, hogy tényleg üzen neked. Vagy lehet, hogy csak a szíved nem engedi el. De bárhogy is van, ő mindig veled marad.”
A falubeliek is megőrizték az emlékét. A gyerekek sokszor kérdezgették:– „Néni, hol van most Bogi?”Ilyenkor mindig lehajoltam, megsimogattam a kis fejeket, és azt mondtam:– „Ott fut a réten, ahol mindig süt a nap, és ahol soha nem fárad el.”
Egy napon a szomszéd, Lajos bácsi, becsöngetett hozzám egy rajzzal. Az unokája készítette: Bogit ábrázolta, amint a naplementében szalad.– „Azt mondta, hogy így képzeli el, ahogy most is boldog.”
A rajzot azóta is a falamon őrzöm.
Egy évvel később kimentem a nagy tölgyfa alá, ahol utoljára láttam. Gyertyát vittem, és leültem a fa tövébe.– „Bogi, köszönöm, hogy velem voltál. Te voltál a fényem a legsötétebb napokon is. Soha nem feledlek.”
A szél végigsimított az arcomon, és a falevelek susogásában mintha meghallottam volna a lépteit. Mintha azt mondta volna: „Ne sírj, itt vagyok.”
Aznap este már nem fájdalommal, hanem hálával jöttem haza.
Pár hónappal később a menhelyen jártam, ahonnan Bogit is hazahoztam. Nem akartam új kutyát, de amikor belenéztem egy félénk, fekete kölyök szemébe, ugyanazt a ragyogást láttam, amit egyszer régen Bogiban.
– „Ő is megérdemel egy otthont” – mondta az állatvédő mosolyogva.Megsimogattam a kis jószágot, aki azonnal a kezemhez bújt.– „Hazaviszem” – feleltem halkan.
Tudtam, hogy soha senki nem pótolja Bogit. De a szeretet nem fogy el attól, hogy adunk belőle. Az új kutyus, akit Mázlinak neveztem el, segített tovább lépni – de nem elfelejteni.
Bogi az én csodám volt, a sors ajándéka. Bár már nincs mellettem, minden szívverésemben ott él. Azt mondják, az idő gyógyít, de én úgy hiszem: inkább megtanít együtt élni a hiánnyal.
És mégis… tudom, hogy egy nap újra találkozunk. Ott, ahol nincs fájdalom, nincs búcsú. Addig is a szívemben hordozom őt – mindörökké.
– „Aludj békében, drága Bogim” – suttogom minden este. – „Te voltál a fényem, a megváltásom, a leghűségesebb barátom.”
Ha valaha is volt kutyád vagy cicád, akit elvesztettél, tudod, miről beszélek. Nem „csak állatok” voltak – hanem család, társ, barát. Az emlékük örökké velünk marad. ❤️