Az önkiszolgáló büfé telve minden jóval, de legfőként szeretettel. Amikor még nem voltak önkiszolgáló pénztárak. A friss, finom és teljesen retrón egészséges hozzávalókból készült szendvicsek, sütemények, tejtermékek, apró dzsemek és még kisebb vajacskák és minden, ami szem - szájnak ingere sorakoztak. Kicsit minden olyan volt ebben a korban, mintha beléptünk volna egy újság címlapjába. Rendezett hajjal a hölgyek, a korra jellemző vörös rúzzsal. A visszafogott eleganciával, de nőies bájjal álltunk sorba az önkiszolgáló büfében és alig vártuk, hogy a pénztárhoz érjünk. Mert ott kedves mosolyban és szívélyes fogadtatásban volt részünk a pénztáros hölgy személyében. Aki még tényleg őszintén, szívből nevetett és örült minden egyes vásárlónak. Most az önkiszolgáló pénztárak embertelen ridegsége lépett működésbe. Eltechnikásodtunk. Zordan, komoran húzogatjuk a vonalkódot, amíg eldönthetjük, hogy készpénzzel vagy kártyával fizetünk, ha netán már elmúltunk jócskán 18 évesek az önkiszolgáló pénztár nem enged tovább, ha vennék egy üveg bort, na persze a többség, csak a no namet, mert éppen arra futja. A lényeg, hogy hamar hasson. De mégiscsak ember maradt az ember most is, bár szerencsétlen pénztáros egész nap ott áll, egyik lábáról a másikra, hogy éppen a legalább 8 önkiszolgáló gépesített pénztárosnál milyen hatalmas elakadás van éppen egy leárazott termék vagy némi alkohol vagy tán gyűrött papírpénz miatt, amit a gép nem vesz be. Nem simogatja el, mint annak idején a drága Böbe néni, aki egy mosoly kíséretében ezt is megtette szívélyesen és szeretetből... úgy 1962 tájékán... Ti még emlékeztek ezekre az időkre? Nyomjatok egy lájkot, ha igen!