A rák, a daganatos betegség még manapság is halálos fenyegetésnek számít. Pedig ma már – nem győzik hangoztatni az orvosok -, nem jelent halálos ítéletet. Különösen akkor nem, ha időben diagnosztizálják!
Legtöbben szerencsére csak megrázó erejű filmekben találkozunk a drámai alaphelyzettel: amikor valakinél rákot diagnosztizálnak, hajlamos úgy érezni, hogy vége a világnak. Mindjárt eszébe jut egy apai nagynéni, vagy egy unoka-nagybácsi, akik hiába jártak kezelésekre, mégis meghaltak.
Pedig vannak túlélők, nem is kevesen! Az egyik rekorder az a 100 éves brit asszony, akit csak úgy emlegetnek: az ötszörös ráktúlélő.
Először “51-ben
Ellen McDonald több ízben volt kénytelen kés alá feküdni az onkológián, és rendre megcáfolta orvosai borús előrejelzéseit. Egyik 1963-as műtétje után már papot hívtak hozzá, olyan rossz állapotban volt.
A életvidám dédnagymama 1911-ben született, abban az évben, amikor V. Györgyöt királlyá koronázták; amikor az első automobilt elkészítették a szigetországban.
Először alig 40 évesen diagnosztizáltak nála rákot. Előbb az egyik mellét vették le a rosszindulatú daganat miatt, majd néhány évvel később a másikat is. Akkoriban még többnyire csak ez a radikális megoldás szerepelt az emlőrák orvoslásában.
Nem volt megállás
Néhány évvel később epehólyagrákot fedeztek fel nála. Nemcsak az epéjét vették ki, de még egy nagy hasi műtétet is elvégeztek rajta, mivel a betegség továbbterjedt.
Ötvenkét éves korában Mrs. McDonaldot vastagbélrákkal kellett műteni. Az orvosok egy lyukas pennyt sem adtak volna az életéért.
De kigyógyult ebből a bajból is, mégsem volt vége a megpróbáltatásainak! Hamarosan ismét egy tipikusan női daganatos betegséget, méhrákot állapítottak meg nála. Újabb nagy hasi műtéttel ezt a szervét is el kellett távolítani.
Ám Mrs. McDonald nem adta fel, felépült. Ma pedig már könnyedén beszél a nehéz hónapokról, évekről. Még ma is fel tudja idézni, amikor egyik műtétje után éppen magához tért az altatásból. Orvosa leült mellé egy székre, és őszintén megmondta, nincs túl sok esély. A pap az ágya lábánál állt és a Bibliából olvasott fel. Családtagjai szintén a szobában voltak és hüppögve törölgették könnyeiket.
“Én azonban kijelentettem, hogy harcolok, ameddig csak tudok. Meggyőződésem, hogy ha az ember élni akar és elszánt, valamint a sebésze jó munkát végzett, akkor csak ki kell tartani – és akarni kell meggyógyulni” – meséli azokról a legnehezebb napokról az immár százéves matróna. Aki az operáció után megkapta a szokásos kemoterápiát és azóta eltelt fél évszázad. Azóta csak ellenőrzés, szűrés végett kereste fel a szakrendelőt vagy az onkológiát.
Van-e titka a hosszú életnek?
HirdetésMrs. McDonald, aki világéletében fizikai munkát végzett, ma egy idősek otthonában él egyszál magában. Férjét, Jimet 18 évvel ezelőtt temette el. Nyitott a világra és rendszeresen ellátogat az 55 év felettiek klubjába. Folyamatosan hangoztatja, hogy a kemény munkának köszönheti szívósságát, na meg annak, hogy alkalmanként lehajt egy-egy pohár finom, minőségi bort.
“Ha a hosszú élet titkáról kérdeznek, mindig azt mondom, hogy a munka, csakis a munka. Az tartja karban a testet. Én hosszú éveken keresztül térden állva súroltam a padlót, óránként egy shillingért.”
Mrs. McDonald ma sem ül tétlenül a szobájában. Ki-kijár egy-egy rövid sétára és néha elmegy vásárolni is. A lakrészét amennyire lehet, maga tartja rendben. Port töröl, főz, a fehérneműjét maga mossa. Csak a nagyobb és nehezebb dolgokhoz kér segítséget.
“Szép, szép, hogy ilyen hosszú életet adott nekem a sors, de azért őszintén bevallom, pár éve elszállt a frissességem. 96 éves koromban még sokkal jobban éreztem magam – bár a koromhoz képest most sem lehet okom panaszra. Nem hiszem, hogy igazán van titka a hosszú életnek. Inkább a sorsban hiszek. Ma meg már egyre több a százéves. Az egyik unokatestvérem például 107 múlt…”
