A férjemmel, Gáborral a házassági évfordulónkat ünnepeltük. Régóta vágytunk egy kis kikapcsolódásra, ezért elutaztunk a Balaton déli partjára, Siófokra. A naplemente narancssárga fényben fürdette a vizet, a gyerekek zsivaját messziről hallani lehetett, mi pedig kettesben feküdtünk a pléden, élvezve, hogy most végre csak mi vagyunk.
– Tudod, Anikó, – mondta Gábor, miközben a hajamba túrt – nem hittem volna, hogy ennyi év után is így fogom érezni magam melletted.– És hogy érzed magad? – kérdeztem mosolyogva.– Mintha minden perc ajándék lenne – felelte, és a szemembe nézett.
A szívem megtelt melegséggel. Már majdnem elmondtam neki, amit titokban hetekkel ezelőtt tudtam meg – hogy gyermeket várok –, amikor hirtelen történt valami, amire egyikünk sem volt felkészülve.
A hullámok közül egy nő lépett elő. Világoskék fürdőruhát viselt, haja nedvesen tapadt az arcához, és úgy zihált, mintha percekig úszott volna a víz alatt. Megállt előttünk, majd… letérdelt Gábor elé.
– Gábor! – kiáltotta remegő hangon. – Végre megtaláltalak!
Megdermedtem. Úgy éreztem, mintha a levegő is megállt volna körülöttünk. Gábor szeme elkerekedett, de nem mozdult.
– Ki… ki maga? – nyögtem ki végül, mert Gábor hallgatott.A nő felnézett rám, könnyei összekeveredtek a sós vízcseppekkel. – Ne tettesd, hogy nem ismersz – súgta a férjemnek, majd hangosabban ismételte: – Gábor, ne tedd ezt velem!
Láttam a férjem arcán valamit, amit még soha: bűntudat, félelem, és mintha segítséget kérne a tekintetével.
– Mi folyik itt? – sziszegtem, és hátrébb léptem. – Gábor, ki ez a nő?!
A nő keze remegett, amikor megérintette a férjem karját. – Emlékezz, mit ígértél! – zokogta. – Azt mondtad, ha minden elrendeződik, visszajössz hozzám! Évek óta várok rád!
A szívem hevesen vert. Évek óta?
– Milyen… évek óta? – kérdeztem, a hangom idegennek tűnt a saját fülemben is.
Gábor nagyot sóhajtott, lesütötte a szemét. – Anikó… ez hosszú történet – mondta halkan.
– Hosszú történet? – kiáltottam fel. – És mikor akartad elmondani?
A nő lassan felállt, tekintete szánalommal vegyes diadalérzettel csillogott. – Ő már jóval azelőtt az enyém volt, hogy a tiéd lett volna – szólalt meg ridegen. – És van egy fiunk is.
A szavak, mint hideg kések, martak belém. A tenger zúgása elnyomta a saját szívverésem.
– Fi… fiuk? – suttogtam, és úgy éreztem, mintha a lábam alól kihúzták volna a talajt. – Ez valami vicc?
Gábor megpróbálta megfogni a kezem, de én elhúztam. A nő közben egyre közelebb lépett.
– A kis Márk – mondta lágyabb hangon. – Hat éves. És minden nap várja az apját.
Éreztem, hogy könnyek futnak végig az arcomon, de nem tudtam visszatartani őket. Ez az este, amelynek a boldogságról kellett volna szólnia, egy szempillantás alatt rémálommá változott.
– Gábor, igaz ez? – kérdeztem rekedten. – Van egy másik családod?
A férjem szeme tele volt fájdalommal. – Nem úgy van, ahogy hiszed… – kezdte, de a hangja elhalt.
A nő közbevágott. – De bizony, pontosan úgy van. És most végre itt vagy, nem menekülhetsz tovább!
A pillanat, amelyben a nő kimondta: „van egy fiunk”, belém égett. Még most is hallottam a szavait, mintha a Balaton hullámai visszhangozták volna.
– Gábor! – sziszegtem, a hangom remegett. – Válaszolj már! Ez… ez igaz?
A férjem végre megszólalt, de olyan halk volt, hogy alig hallottam.– Igen… – suttogta.
– Igen? – kiáltottam fel. – Csak ennyit tudsz mondani? Hogy igen?!
A nő, akinek a neve később kiderült, hogy Réka, felém fordult.– Ő nem akart ártani neked – mondta gúnyos mosollyal. – Csak gyáva volt. Inkább elbújt egy új élet mögé, minthogy szembenézzen azzal, amit ígért.
Gábor felemelte a kezét, mintha csendet akarna kérni.– Elég, Réka! – tört ki belőle. – Ez nem így volt!
– Akkor hogyan volt? – kérdeztem hidegen. – Mondd el, Gábor, mert most azonnal tudni akarom!
Egy hosszú csend állt be, csak a sirályok rikácsoltak a távolban. Végül a férjem leült a homokba, mintha már nem bírná tartani a testét.
– Rékát még azelőtt ismertem meg, hogy találkoztam veled – kezdte lassan. – Fiatalok voltunk, tele tervekkel. Együtt laktunk Budapesten, és… én tényleg szerettem őt.
– Szeretted? – vágott közbe Réka. – Akkor miért hagytál el?
Gábor lehajtotta a fejét. – Mert minden összeomlott. Réka édesapja súlyos adósságba keverte a családot, és mi állandó veszekedések között éltünk. Én menekültem… és akkor találkoztam veled, Anikó.
A szívem összeszorult. – Tehát amikor azt mondtad, hogy sosem volt titkod előttem… hazudtál?
– Nem akartam hazudni – nézett rám kétségbeesetten. – Csak… féltem, hogy ha megtudod, mindent elveszítek.
Réka közben elővett egy kis fényképet a táskájából, és elém tartotta. Egy kisfiú mosolygott rajta, barna hajjal, kék szemmel – ijesztően hasonlított Gáborra.
– Ő Márk – mondta Réka, és a hangja most először lágyult. – A te fiad, Gábor. Akár tetszik, akár nem.
Néztem a képet, és hirtelen úgy éreztem, mintha ezer darabra tört volna a világom. Én akartam megosztani vele a hírt, hogy gyermeket várok… és most kiderült, hogy már van egy fia. Egy gyerek, akiről soha nem beszélt.
– Miért nem mondtad el?! – kiáltottam rá. – Hogy lehettél ennyire kegyetlen velem?
Gábor arca sápadt volt, a homokba markolt, mintha attól várna erőt.– Mert… mert féltem – suttogta. – Féltem, hogy elhagysz. Féltem, hogy elveszítem az egyetlen embert, aki mellett tényleg békére találtam.
HirdetésRéka felnevetett, de a nevetés keserű volt.– Békére? Milyen béke az, amit hazugságokra építesz?
– Elég volt, Réka! – kiabált Gábor. – Nem érted? Anikót szeretem!
– Akkor miért hagytad, hogy éveken át várjak rád? – csattant fel a nő. – Miért hagytad, hogy a fiad apátlanul nőjön fel?
Éreztem, hogy a lábam remeg. Le kellett ülnöm, különben összeestem volna. A gondolataim össze-vissza cikáztak. Egy részem ordítani akart, a másik pedig menekülni innen.
– Gábor – néztem rá keményen –, válaszolj most egyetlen kérdésre. Ha Réka nem áll itt előttünk… te valaha elmondtad volna nekem az igazságot?
A férjem szeme könnybe lábadt. Hallgatott. És ez a hallgatás hangosabb volt mindennél.
Réka lassan elindult vissza a víz felé, de még hátrafordult.– Márk minden este azt kérdezi, mikor jön haza az apja – mondta. – Most végre elmondhatom neki, hogy találkoztam veled.
Ezzel eltűnt a hullámok között, én pedig ott maradtam Gáborral. A férjem megpróbált a vállamhoz érni, de én elhúzódtam.
– Hagyj most! – suttogtam. – Mert ha most hozzám érsz, talán soha nem tudok megbocsátani.
És abban a pillanatban tudtam: az életünk soha többé nem lesz olyan, mint régen.
Ott ültem a homokban, a nap már lebukott a víz mögött, és az egész Balaton sötétkékbe borult. A hullámok lassan nyaldosták a partot, mintha csak gúnyolódtak volna rajtam: ők örökök, én meg most egy pillanat alatt veszítettem el mindent, amiben hittem.
Gábor mellettem térdelt. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de a szavak nem jöttek.– Anikó… – kezdte halkan.– Ne! – vágtam közbe. – Most ne próbálj magyarázkodni.
– De muszáj – könyörgött. – Nem így akartam. Réka… a múltam része volt, de már nincs helye az életemben. Én téged választottalak, és téged szeretlek!
Felnevettem, de a nevetésem keserű volt, mint a sós víz íze a számban.– Szeretsz? És közben titkoltál előlem egy fiút? Egy másik családot? Hogyan lehet ezt összeegyeztetni, Gábor?
Ő lehajtotta a fejét. – Hibáztam. Tudom. De hidd el, minden nap bántott a titok. Csak… nem voltam elég erős, hogy szembenézzek vele.
– Nem voltál elég erős? – ismételtem gúnyosan. – És közben én azt hittem, hogy mindenünk közös. Még a legapróbb dolgokat is megbeszéltük. Azt hittem, hogy nincs köztünk titok.
A könnyek forrón égették a szememet. Éreztem, hogy valamit ki kell mondanom, különben megőrülök. Mély levegőt vettem.– Gábor… – remegtem. – Én… terhes vagyok.
A férjem szeme elkerekedett, mintha villám csapott volna belé.– Mit mondtál?
– Gyermeket várok – ismételtem lassan, minden szót megnyomva. – És ma akartam elmondani neked. Ma, ezen a csodás estén, a házassági évfordulónkon. De most már nem tudom, örüljek-e ennek a hírnek… vagy gyászoljam azt, ami kettőnk között meghalt.
Gábor arca elsápadt, aztán könnyek gyűltek a szemébe.– Anikó… ez… ez a legnagyobb ajándék, amit kaphattam volna. Én… szeretném ezt a gyermeket, szeretném veled felnevelni. Esküszöm, jó apa leszek!
– Jó apa? – vágtam közbe keményen. – Először is legyél jó apa annak a kisfiúnak, akit évek óta nem láttál! Hogy lehetnék biztos benne, hogy a mi gyerekünknek nem ugyanazt a sorsot adod?
Ő a homokba markolt, mint aki kapaszkodni akar valamibe.– Igazad van – mondta végül. – Nincs mentségem. Csak esélyt kérek. Egyetlen esélyt, hogy bebizonyíthassam, tanultam a hibámból.
Csend lett. Hallgattam a víz monoton moraját, és próbáltam dönteni. De a szívem kettészakadt: az egyik fele még mindig szerette őt, a másik viszont dühösen követelte, hogy hagyjam el.
Végül megszólaltam.– Nem ígérek semmit, Gábor. Idő kell. És talán soha nem tudok megbocsátani. De egy dolgot tudnod kell: mostantól nincs több hazugság. Egyetlen titkot sem viselek el. Ha akarod, hogy valaha is bízzak benned, mindent elmondasz. Most. Holnap. Bármikor. De több titok nem lehet közöttünk.
Ő bólintott, a szeme tele volt reménnyel és félelemmel egyszerre.– Megfogadom. Bármit kérsz, elmondok. Csak adj egy esélyt.
Én lassan felálltam, és elindultam a szálloda felé. A lábam alig bírta vinni a testem, de minden lépéssel erősebb lettem. Tudtam, hogy az életünk két részre szakadt: előtte és utána.
És hogy mi lesz velünk, azt csak az idő döntheti el.
