Az egész teljesen ártatlanul kezdődött.Egy hétfő délelőtt, pontosan tizenkettőkor, megszólalt a kapucsengő.Nem vártam senkit, de odaléptem a monitorhoz, és akkor megláttam őt.
Egy alig hároméves kislány állt a bejárati ajtóm előtt.Rózsaszín kabátban, kissé félrecsúszott sapkában, a karjában egy plüssmackót szorongatott.Az egyik cipőfűzője ki volt oldva, a haja kusza volt, és a tekintete… valahogy egészen különös.Komoly. Mintha egy felnőtté lenne egy gyerek testében.
A kis ujja megnyomta a csengőt, aztán csak állt ott, némán.Nem szólt semmit, nem mozdult, csak nézett a kamerába.Majd hirtelen megfordult, és elszaladt az utca vége felé.
Először azt hittem, eltévedt.De másnap, pont ugyanabban az időben, újra megjelent.És harmadnap is.
Mindig pontosan 12:00-kor.Mintha egy láthatatlan óra vezérelné.
Én, Németh Katalin, ötvenéves tanítónő vagyok, egyedül élek egy kis házban Veresegyház szélén.Nem vagyok az a típus, aki könnyen megijed, de ez a furcsa rituálé… bevallom, kezdett a bőröm alá kúszni.
A harmadik napon, amikor megint megszólalt a csengő, már az ajtó mögött vártam.Amint hallottam a csilingelést, gyorsan kinyitottam.A kislány ott állt, nagy, kék szemmel nézett rám, és ijedtében a mackóját még szorosabban ölelte.
– Szia, kicsim… – szólaltam meg óvatosan. – Segíthetek? Hol van anyukád?
A gyerek nem válaszolt.Csak rám nézett, mintha valamit mondani akarna, de a szavak nem jöttek ki.Aztán, mint akit hirtelen valaki hív, megfordult és elfutott.Apró lábai alig értek földet, úgy szaladt a sarkon túlra, és eltűnt.
– Hé, várj, ne menj el! – kiáltottam utána, de már késő volt.Mire a kapuig értem, sehol senki.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban.Ki lehet ez a kislány?Miért jár ide minden nap?És hol van az anyja?
Másnap reggel a szomszédasszonyomat, Kovácsné Erzsikét kérdeztem meg.Ő mindent tud a környékről – ha valaki új macskát vett, arról is beszámol.
– Erzsike, te nem láttál mostanában egy pici gyereket a környéken?Kicsi, szőke, rózsaszín kabátban, mackóval.
– Dehogynem! – mondta rögtön. – Tegnap is láttam, a bolt felé sétált egy nővel, aztán a gyerek kiszaladt az útra, de a nő gyorsan utána ment. Nem is tudom, honnan jöhettek. Nem ismerős arcok.
– Melyik irányba mentek?
– Arra, az óvoda felé – mutatott Erzsike, majd hozzátette: – De figyeljen oda, Katalin, ezekben az időkben bármi lehet. Én már láttam fura dolgokat.
Bármit mondott, nem segített – csak jobban aggódtam.
Másnap újra megjelent a gyerek.De most már készen álltam.Bekapcsolva hagytam a kamerát, és az ajtó mögött vártam.Amikor meghallottam a csengőt, kinyitottam, és leguggoltam elé.
– Szia, édesem! – mondtam. – Hogy hívnak?
A kislány a mackóját nézte, majd rám pillantott.
– Lili… – suttogta alig hallhatóan.A szívdobbanásom kihagyott egy ütemet.
– Szia, Lili. Én Kati néni vagyok. Te miért jössz ide minden nap, hm?
Nem válaszolt. Csak rám mosolygott, majd a ház mögé mutatott.Oda, ahol a kertem végében a régi diófa áll.Aztán hirtelen, mintha valami eszébe jutott volna, megfordult, és elfutott.
Ezúttal láttam, merre megy: az utca végén lévő szürke ház felé.A kapunál egy nő állt, valószínűleg az anyja.Ahogy Lili odaért, a nő lehajolt, felvette, és bement vele.
Megnyugodtam – legalább nem egyedül van.De a kérdés ott motoszkált bennem:miért pont hozzám jár ez a kicsi minden nap?
Aznap este újra megnéztem a felvételeket.A kis Lili minden alkalommal ugyanúgy viselkedett:megállt, csengetett, nézett egy percig, majd elszaladt.Egyszer sem próbált bemenni.Egyszer sem mondott semmit.
És valahányszor megláttam a kis kabátját a monitoron, egy különös érzés kerített hatalmába.Nem félelem volt, hanem valami furcsa, mély… szomorúság.Mintha a gyerek nem is játszana – hanem próbálna emlékezni valamire.
A negyedik nap reggelén már elhatároztam: ha ma is eljön, elmegyek utána.Meg kell tudnom, miért jár ide.
Pontban tizenkettőkor ismét megszólalt a csengő.Lili ott állt, mint mindig.De most nem futott el rögtön.
Csak nézett rám, komoly tekintettel, majd halkan megszólalt:
– Néni… alma.
Először azt hittem, rosszul hallok.
– Mit mondtál, kicsim?
– Alma… kérek… – mondta újra, és a kezét nyújtotta.
Lélegzetvisszafojtva bementem, hoztam egy piros almát, és odaadtam neki.A kislány elvette, boldogan megszorította a mackót, majd nevetve elszaladt.
És ekkor… valami nagyon ismerős érzés öntött el.Mintha ez már egyszer megtörtént volna.
Az alma után már semmi sem volt ugyanaz.Egész délután csak a kis Lili járt a fejemben: az apró keze, a halk hangja, és az a különös „alma” szó.Miért pont az alma?És miért pont hozzám?
Még aznap délután elhatároztam, hogy utána járok a dolognak.Vettem egy kabátot, zsebre vágtam a kulcsokat, és elindultam abba az irányba, amerre korábban elszaladt.
Az utca végén ott állt az a szürke ház, amit már egyszer láttam.Kopott kerítés, a postaládán ez állt:Kiss család.
– Hát persze… Kissék. – motyogtam magam elé. – Csak azt hittem, már elköltöztek.
Óvatosan becsengettem.Egy nő nyitott ajtót – harmincas évei elején járhatott, kócos konty, fáradt arc.A karján a kis Lili mackója ott lógott.
– Jó napot… – kezdtem tétován. – Elnézést, de… ön az anyukája annak a kislánynak, aki néha eljön a házamhoz?
A nő elmosolyodott, kissé zavarban.
– Ó, igen… Igen, ő Lili. Csak hároméves. Bocsásson meg, ha zavarta, mindig elszalad, mielőtt észrevenném. Nem szokása messzire menni, de… tudja, nagyon kíváncsi.
– Igen, és nagyon pontos – mondtam mosolyogva. – Pontban délben érkezik.
A nő felnevetett.
– Ó, igen… Az az „almaidő”. – mondta, mintha ez magától értetődő lenne.
– Almaidő? – kérdeztem meglepődve. – Az meg micsoda?
A nő lehajolt Lilihez, megsimogatta a fejét, majd rám nézett:
– Tudja, tavaly nyáron, amikor ideköltöztünk, Lili elesett az utcán. Mindenki elment mellette, csak egy hölgy odalépett hozzá, felemelte és adott neki egy piros almát. Azóta minden nap emlegeti azt a nénit, aki „almát adott”.
A szívem megdobbant.– Az… én voltam. – suttogtam.
A nő arca felderült.– Tényleg? Lili, nézd csak! Ez az a néni! – mondta, és megemelte a gyereket.
Lili rám nézett, mintha most értené meg, miért járt hozzám annyiszor.Aztán mosolyogva kinyújtotta a kezét, és megsimította az arcomat.
– Alma néni… – mondta.
A szemem megtelt könnyel.
– Szóval… ezért jöttél. – suttogtam. – Hogy megköszönd.
A nő bólintott.
– Igen. Tudja, Lili minden nap, pontban délben azt mondja: „Most almaidő van, megyek a nénit köszönteni.” Én meg hagyom, mert… hát, nem lehet lebeszélni róla. Ott áll a kapujánál, és azt hiszi, hogy maga minden nap várja.
Egymásra néztünk.Én, az egyedül élő tanítónő, és ő, az anyuka, aki egyedül neveli a kislányát.Különös, csendes rokonság volt köztünk – két emberé, akiket egyetlen apró jóság kötött össze.
– Nézze – mondta halkan az anyuka –, ha zavarja, szóljon, megpróbálom lebeszélni róla…
Hirdetés– Ne! – vágtam közbe. – Egyáltalán nem zavar. Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy jön.Olyan… ritka az ilyesmi.
A nő elmosolyodott, és halkan megköszönte.Aztán Lili a vállamra hajtotta a fejét, és megszólalt:
– Alma néni szép.
Ezen a ponton el is tört a mécses.Megöleltem a kislányt, és valami egészen furcsát éreztem: mintha ezzel az öleléssel valamit visszakapnék, amit rég elvesztettem.Talán a saját gyerekkorom egy darabját.
Mire hazaértem, a délutáni napfény áttört a fák között.Megálltam a kapuban, és a kamerára néztem.Ott, ahol napok óta a kis Lili állt, most csak az őszi levelek suhantak a földön.De én már tudtam: holnap is el fog jönni.És én kint leszek, egy piros almával a kezemben.
Attól a naptól kezdve minden délben ott vártam a kis Lilit.Ahogy közeledett tizenkettő, már kitettem az almát a kerti asztalra, és hallgatóztam.És nem telt el nap, hogy ne jött volna.
A rózsaszín kabátja mindig feltűnt az utca végén, apró lépései egyre magabiztosabbak voltak.Amikor odaért, megállt a kapunál, én pedig kinyitottam az ajtót.
– Jó napot, Alma néni! – mondta csilingelő hangon.– Jó napot, kis Lili! – válaszoltam mosolyogva, és odaadtam neki az almát.
Így telt egy egész hét.Minden nap egy alma, egy mosoly, egy apró „viszlát”.Semmi több, de mégis… valami megmagyarázhatatlan melegség költözött a házba.
Nem tudom, észrevették-e mások, de a házam is mintha megváltozott volna.A kert zöldebbnek tűnt, a levegő friss volt, és esténként már nem éreztem azt a nyomasztó csendet, amit azelőtt.Egy kisgyerek kacaja néha többet gyógyít, mint bármilyen gyógyszer.
Egy nap azonban, pontosan tíz nappal azután, hogy megismertem Lilit, a csengő nem szólalt meg.
Tizenkettőkor vártam… semmi.Tizenkettő-öt, tizenkettő-tíz… semmi.Aztán egyre nőtt bennem a nyugtalanság.
Kimentem a kapuhoz, de az utca üres volt.A szürke ház felé néztem, ahol lakott, de az ablakok csukva, a redőny félig lehúzva.Valami történt, éreztem.
Aznap délután átmentem hozzájuk.Csengettem – semmi.Végül a szomszédasszony, Tóthné Marika jött ki a szemközti házból.
– Maga a tanítónő, ugye? – kérdezte halkan.– Igen… mi történt velük?
Marika szomorúan sóhajtott.– A kis Lili beteg lett. Láz, kórházba vitték tegnap este. Az anyja is velük van.
A gyomrom összeszorult.Egész este nem aludtam, csak járkáltam a házban.Az almát ott hagytam a konyhaasztalon – egyetlen piros, hibátlan alma, mintha várt volna valakit, aki sosem jön.
Két nappal később, vasárnap délben, újra megszólalt a csengő.Olyan hirtelen, hogy összerezzentem.
Kirohantam, kinyitottam az ajtót — és ott állt Lili.Sápadt volt, de mosolygott.A karján ott lógott a mackó, a másik kezében egy rajzlapot szorított.
– Lili! – kiáltottam, és leguggoltam hozzá. – Hát te? Már jobban vagy?
A kislány bólintott, és átnyújtotta a rajzot.Egy ház volt rajta, mellette egy nagy diófa, és két figura: egy nagyobb nő és egy kisgyerek, akik egymás kezét fogják.Fölé pedig, gyerekbetűkkel oda volt írva:„Alma néni és Lili. Minden nap.”
Nem tudtam megszólalni.A torkomban valami görcsösen szorított, a szemem megtelt könnyel.
– Ez… ez gyönyörű, kicsim… – suttogtam. – Köszönöm.
Lili mosolygott, majd a mackóját is a kezembe nyomta.– Ez magának. Ő is Alma nénihez akar menni.
A kis plüssmackó szeme megkopott volt, a bundája már helyenként foszlott, de sosem láttam még ennél értékesebb ajándékot.– De hát ez a te macid! – tiltakoztam.– Most már magát őrzi – mondta, és komolyan nézett rám. – Hogy ne legyen egyedül.
A következő pillanatban az anyja megjelent a kapuban.– Lili, indulnunk kell, drágám! – szólt oda.– Még jövök, Alma néninek! – kiáltotta vissza, és integetett.
És elment.A rózsaszín kabát eltűnt a kanyarban, a kis cipőtalpak halk koppanása egyre távolodott.
Több hétig nem jött vissza.Aztán egy reggel levelet találtam a postaládában.Kézzel írott sorok, egy kis gyerekrajz a sarkában:
„Kedves Kati néni!Lili most már óvodába jár. Minden nap meséli, hogy volt egy Alma nénije, aki mindig adott neki almát, és mosolygott rá.A rajzot a kórházban készítette, amikor beteg volt – magának szánta.Köszönöm, hogy kedves volt vele, amikor senki más nem volt.Üdvözlettel: Kiss Eszter.”
A levél végén apró ujjnyomok voltak, mintha Lili keze még ráfeküdt volna a papírra.
Azóta minden délben, amikor a templom harangja megkondul, kiteszek egy almát a kerti asztalra.Nem azért, mert várok valakit, hanem mert emlékeztet valamire:hogy egyetlen apró gesztus, egyetlen alma is elég lehet ahhoz, hogy valaki érezze – a világ nem felejtette el.
És néha, ha elcsendesedik az utca, esküdni mernék, hogy hallom a kis Lili hangját:
– Jó napot, Alma néni!
És olyankor én mosolyogva felelek a csendnek:
– Jó napot, kis Lili. Jó étvágyat az almához.
🍎Tanulság:Nem minden ajtónál vár baj, van, ahol egy apró csoda kopogtat.És néha, amit adunk egy gyereknek, nem múlik el — visszajön hozzánk, egy mosoly formájában.
👉 Ha tetszett a történet, írd be kommentbe: „Sok szerencsét, Alma néni!” 🍀és oszd meg, hogy más is lássa: egy kis jóság sosem vész el. 💛
