A migráns helyzet óta minden nap gyomorideggel várom és olvasom a híreket. Aggódva lesem, amikor hazaér - sápadtan, kimerülten.
Nekem a gyermekem. Másnak a testvére, párja, férje, apja....
Azt hiszem minden magyar rendőr családja hasonlóan éli meg a ezt az időszakot. Tudván, hogy szolgálatot teljesítenek védtelenül, eszköztelenül. Embert és idegrendszert próbáló helyzetekben helyt állva. Védve ami védhető és mentve ami menthető.
Elnézem a rendőröket lekicsinylő bejegyzéseket és nem értem milyen alapon bírálják őket.
A közrendőr parancsot teljesít - egyértelmű, világos utasítás alapján - már amennyiben van ilyen. Sok esetben a fotókon megörökített rendőri tehetetlenség valójában a felső vezetés impotenciája. Akik példát vehetnének beosztottjaikról, leckét önuralomból, józan észből és kitartásból. Esetleg megtekinthetnék a helyszínen a körülményeket, kiállhatnának az embereik elé. A szemükbe nézhetnének....
Az illegális határátlépőkkel szemben álló rendőr jó esetben hisz abban, hogy a felettesei kiállnak mellette. (én - civilként - sokszor nem vagyok ebben biztos)
A rendőr egyenruha alatt ott az ember. Érző szívvel, saját gondolattal.
Látják az elesetteket, látják a gyermeket és a síró nőket. Látják a megtört arcú embereket. És ekkor ők is Emberek - mégha az ocsmány és undorító média másképpen is próbálja őket beállítani.
De testközelből látják az agresszivitást, a gyűlöletet, látják az ökölbe szorult kezeket a fenyegető mozdulatokat is. Napi 12 óra, vagy 24.... Ott állnak rendületlen tűző napon, esőben. Viselve a szitkokat és a feléjük dobott követ... tudván, hogy ők nem hibázhatnak.
Elismerés minden határrendésznek, rendőrnek akik értünk és miattunk - teszik a dolgukat
