– Szakmailag elismernek, de elég bizalmatlanok, a magyar nyelv pedig maga a vörös posztó. Még az egy szem magyar kolléganőmnek is túl sok volt a lelkesedésem, most már ő is szlovákul szól csak hozzám, mintha félne magyarul beszélni. Egyébként sokan titkolják a nyelvtudásukat vagy a származásukat, és ez valószínűleg a népszámlálásban is megmutatkozik. Ami a múzeumot illeti, sokszor tapasztalok felháborító dolgokat, például most volt százötven éves az intézmény, szép kiállítást is berendeztek, de minden csak angolul és szlovákul volt kiírva, holott magyar és német magánemberek gyűjteményéből és pénzéből alapították a múzeumot, s a „korabeli” divatbemutatón az első csehszlovák időkből való ruhákat mutogattak. Mondjuk a főtéren legalább a német múltat elkezdték elismerni, de a nyelvtörvény miatt hatalmas büntetés jár egy magyar billboard-ért, miközben senkit sem zavar, hogy a dolgok nyolcvan százalékban angolul vannak kiírva. Nagy erkölcsi dilemmám, hogy most készül egy kiállítás az első Csehszlovák Köztársaság megszületéséről, Trianonról, Pozsony elcsatolásáról, s hogy ebben úgy kell részt vennem, hogy nem állíthatom vagy írhatom ki, amit szerintem ki kellene. – Mindent egybevetve, mik a távlati tervei?
Hirdetés– Szeretnék foglalkozni az igazság feltárásával és bemutatásával, de félek attól, hogy a múzeumban erre nem lesz lehetőségem. Egyszer majdnem elbocsátottak, mert a Tiso-korszak alatti pozsonyi kiállításokról, múzeumokról és a kulturális életről azt mertem írni, hogy az állam erőteljesebben támogatta a kultúrát, és minőségibb volt a városban a kulturális élet, mint akár most, akár az első csehszlovák időkben – s egyébként a magyarüldözés sem volt olyan elterjedt, mint később. Ekkor tanultam meg, hogy a múzeumban csak a hivatalos állami politikai vélemény jelenhet meg. Ezért inkább jelenleg a személyes életemben élem meg a magyar kötődésem: meg akarok tanulni tökéletesen magyarul, hogy magyarul beszélhessek a nagypapámmal, a rokonaim egy részével, a barátaimmal és a párommal is. Öt éve tanulom a nyelvet a pozsonyi magyar intézetben, ahol nagyon kedvesen fogadnak, de ők is tabuként kezelik a történelmi témákat. Amikor például a szokásos, hétvégére vonatkozó kérdésre elmondtam, hogy láttam a Trianon rockoperát, nagyon idegenkedve fogadta a tanár. Talán jó lenne kicsit visszavenni ebből az önreflexióból.
– Ha egy tanácsot adhatna a szlovákoknak, mit üzenne nekik? S mit a magyaroknak?
– A szlovákoknak azt, hogy tanuljanak meg magyarul. Hogy olvassanak magyar történelmi témájú könyveket, vessék össze azzal, amit ők tanultak, s a kettőből vonják le a konzekvenciát. A magyaroknak pedig azt üzenem, hogy ha a Kárpát-medencén belül bárhol járnak, mindenhol érezzék magukat otthon: Felvidéken, Őrvidéken, Erdélyben, Délvidéken és Kárpátalján is. És ne feledjék el, hogy a történelem nem állt meg most, annak a kereke tovább forog.
