Talán akkor volt egy kicsit fogékonyabb a beszélgetésre, miután nagy ritkán ágyba bújtunk. Nehézkes volt már szeretkezni vele, mert hamar elfáradt. Csak szuszogott mint a gőzmozdony, dőlt róla a veríték, és látszott rajta, hogy bár élvezi azt, ami éppen történik, szeretne túllenni rajta. Sokszor kellett közben azon gondolkodnom, hogy mindjárt belehal. Ilyenkor ugye az aggódás megöli a vágyat, és már nem is lenne értelme folytatni az egészet, de nem akartam, hogy a maradék férfiassága is az enyészeté legyen. Szégyenérzetet is láttam az arcán, hiszen nagyon sok, régen mindkettőnknek örömet okozó testhelyzetre egyszerűen képtelen volt. Ha vettem a bátorságot, és ilyesmit kezdeményeztem, egyszerűen megsértődött, és vége volt az egésznek.
Hát, ennyit a mi kívülről oly’ tökéletes életünkről. Igen, mindketten dolgozunk, nincsenek anyagi problémáink, a gyerekeink eredményeire nagyon büszkék lehetünk, de mi akkor már nem voltunk igazi házaspár, valami eltört. És hiába akartam nagyon, de nagyon elhinni, hogy jobb lesz, semmi nem változott. Lassan, de biztosan távolodtunk egymástól.
HirdetésÉreztem, hogy be fog következni, de arra álmomban sem gondoltam, hogy így. Tamás, Csaba legjobb barátja telefonált, hogy baj van, hogy a férjem rosszul lett, kórházban van. Összeszorította a görcs a gyomromat, de azért nemcsak azt kérdeztem meg, hogy hogy van, hanem azt is, hol és mi történt. Tamás hebegett-habogott valamit, hogy igazából nem tudja, mert ő éppen otthon volt, Csaba telefonon hívta, hogy segítsen, ő pedig ment, ahová kellett, de ez most nem is fontos, csak az, hogy valószínűleg infarktusa van, mert nagyon rosszul nézett ki. Nem akadékoskodtam, és mivel anyukám éppen nálunk volt, kocsiba vágtam magam, és elindultam hozzá.
Az agyam persze lázasan zakatolt. Miért volt ilyen furcsa Tamás? A mentők helyett miért őt hívta? Egyáltalán hol volt, hiszen senki nem hívott a társaságból, ahol elvileg lennie kellett. Az eszeveszett féltés és a gyomorszorító kérdőjelek miatt nagyon rosszul éreztem magam. Annyira nem az útra figyeltem, hogy az utolsó pillanatban fékeztem a kórház előtti sarkon, a pirosnál. A fékcsikorgás zökkentett vissza a valóságba.
Berohantam a kórházba, de már nem tudtunk találkozni, Csaba a műtőben volt. Nem sokat tudtam meg az állapotáról, csak azt, hogy saját lábon jött be, és az EKG alapján valószínűsíthető a teljes koszorúér-elzáródás. Lázasan nézegettem a telefonomon a szívroham lehetséges következményeit, a túlélési esélyeket, de hát azt sem tudtam, mi történt, és, hogy mennyi idő telt el a rosszullét és a kórházba kerülés között.
