Ne piszkáld az ötven felettieket. Ők nem csak egy másik generáció: igazi túlélők.
Ötévesen már az edényfedő hangjából megértették, milyen kedve van az anyjuknak. Hét évesen már kulcsuk volt a házhoz, és pontos utasítást kaptak: „Van kaja a hűtőben. Melegítsd meg, de semmit ne boríts ki.” Egész nap kint voltak MOBIL NÉLKÜL, egyetlen szabállyal: hazaérni, amikor besötétedik. A térdükön lévő varas sebek és hegek élő térképei voltak kalandjaiknak.
A horzsolásokat nyállal vagy útifűlevelével gyógyították. És ha panaszkodtak, a válasz ez volt: „Ha nem vérzik, nem számít.” Kenyér és cukor, vagy kenyér és olaj volt az uzsonna. A kerticsapból ittak — immunrendszerük ma példaként szolgálhatna —, és ha volt allergiájuk, senki nem foglalkozott vele.
A friss jogosítvánnyal keresztülutazták egész Olaszországot egy Fiat 127-essel, légkondi nélkül, szálloda nélkül, GPS nélkül. Csak egy térkép és egy alufóliába csomagolt szendvics volt velük. Mégis mindig célba értek. Google Fordító nélkül.
Ők az utolsó generáció, amely INTERNET nélkül nőtt fel, powerbank nélkül, anélkül, hogy pánikolt volna a 2%-os akku miatt. Emlékeznek a folyosón álló tárcsás telefonra, a kézzel írt receptes füzetekre és a konyhai falinaptárra, ahol a születésnapok fel voltak jegyezve. Nekik csak egy tévécsatornájuk volt, mégsem unatkoztak; a telefonkönyvet lapozták, nem az értesítéseket, és egy nem fogadott hívás csak annyit jelentett: Eszembe jutottál.
Ne provokálj egy ötvenest vagy hatvanost. Többet látott nálad, mélyebben élt. Túlélte a gyerekkort gyerekülés nélkül, sisak nélkül, naptej nélkül. A fiatalságát közösségi média nélkül, szűrők nélkül, szelfik nélkül. Nem a Google-ben keresi a válaszokat: az ösztöneiben bízik. És több emléke van, mint ahány fotód neked a felhőben.
